Zerza Béla Zoltán költő reagált korábbi hírünkre, amelyben Kálmán C. Györgynek küldtünk egy összeállítást az idei babérkoszorús költők alkotásaiból. Olvasói levél változtatásnélkül közöljük:
"Akkor most ki gyárt itt törésvonalat?
Tisztelt Szerkesztőség!
Az idei Magyarország Babérkoszorúja díj vonatkozásában lenne néhány hozzávetőleges megjegyzésem, egészen konkrétan ahhoz, ahogy Kálmán C. György a témával kapcsolatos facebook bejegyzését lereagáltátok. Nem az ő védelmében, és nem is azért, hogy beszólogassak, és végképp tartózkodnék a szerzők életművének minősítésétől. Egy jelenségről, egy tendenciáról van itt szó, ha úgy tetszik a politikának az irodalomhoz fűződő viszonyáról, még pontosabban, azon személyek, illetve érdekcsoportok esztétikai preferenciáiról, akik hatalmi kérdést csinálnak az állami díjak odaítéléséből, és tegyük hozzá, többnyire szükségét is érzik, hogy éljenek ezzel a jogosítványukkal. És persze nem kevésbé egy olyan jelenségről, amin minél többet rugózunk, annál inkább képtelenné tesszük magunkat, mind a művekkel, mind az egymással való építő jellegű párbeszédre. Kezdeném azzal, amit az illem minden hasonló helyzetben megkíván: tiszta szívből és őszintén gratulálok a díjazottaknak, név szerint Farkas Árpád és Király László költőknek. Nem áll szándékomban tiszteletlennek lenni, a díj pedig mindig azt illei, akinek megadják, de beszéljünk nyíltan. Kálmán C. György, már amennyire nekem az elmúlt évek folyamán alkalmam nyílt ennek megítélésére, nem tartozik éppen a félművelt irodalmárok közé, (és aki egyébként több, mint egy szimpla blogger csak úgy a MaNcsról), ami még önmagában persze korántsem mérvadó, csak úgy látom vannak még jó néhányan ebben az országban, akiket szintén nehéz lenne megvádolni a magyar irodalomban való járatlanságukkal, és ugyanúgy nincsenek képben a szóban forgó szerzői életműveket illetően.
Egy bizonyos szintig talán még ez is megmagyarázható volna, jóllehet ez a helyzet már alapból fölveti, hogy vajon e döntés mögött mennyiben látszik a szakma egészének álláspontja képviselődni, és nem húzodik-e meg az egész jelenség hátterében valami olyasmi, ami sokkal inkább szól a saját önbecsülésünkről, és egész nemzeti kultúránkhoz való viszonyulásunkról, mintsem az értetlenkedő irodalmárok, írók, laikusok hiányos ismereteiről. És ezt az egészet ti elintézitek annyival, hogy ott hagytok nekünk némi nassolnivalót, hogy holmi segélycsomagként szolgáljon “a ballibsi, injekciós félművelt újságírónak”, miközben azt nyilván ti sem gondolhatjátok komolyan, hogy elvárható, hogy valaki - tartozzon az, akár korának legműveltebb irodalmárai közé - minden olyan költői életműre vonatkozóan, mely az elmúlt 40-60 év folyamán valamilyen módon relevanciával bírt, de aztán valamiért a feledés homályába merült, hiánytalanul up to date lehessen. És azt meg végképp nem értem, hogyan gondolhatjátok, hogy egy-egy random módon ideapplikált versrészlet, mely mintegy a hajánál fogva lett ideráncigálva az életmű kontextusából, elegendő érv lehet egy Babérkoszorú díj megérdemeltségének bizonyításához?
Még egyszer hangsúlyozom, nem áll szándékomban bármilyen formában minősíteni a díjazottakat, illetve azok munkáját. Mielőtt klaviatúrát ragadtam néhány dolognak utánajártam, és azt hiszem, annyi biztosan kijelenthető, hogy mindkét szerző komoly, tiszteletre méltó teljesítményt tudhat magáénak. Mind Farkas, mind pedig Király az erdélyi irodalom meghatározó személyiségei voltak, és a 60-as évek elején/közepén tűntek fel a kolozsvári Gaál Gábor irodalmi kör soraiban, munkásságuk legjava pedig nagyjából a 70-es 80-as évekre datálható. Ekkor értek alkotó erejük csúcsára, és váltak, az talán túlzás, hogy nemzedékük legnagyobbjaivá, de jelentős alkotókká. (Vagy legalábbis, a rendelkezésemre álló információk alapján számomra ez derült ki.) Igen ám, de a Babérkoszorú díjat, a “Narcisztikus” Együttműködés Rendszere szerinti időszámítás beköszöntéig legalábbis, olyan, többnyire a pályájuk derekán járó (kb. 40-50-es éveiket taposó, bár alkalmasint akadtak közöttük ezeknél idősebbek is) költőknek, íróknak adományozták, akik túl azon, hogy rendelkeznek már egy állami középdíjjal (ha jól tudom előfeltétel hozzá a József Attila-díj, s mondjuk szó se róla a két díjazott ennek a formai követelménynek éppen eleget is tesz), és munkásságuk valamilyen mérhető hatással bír a kortárs irodalomra. És fontosnak tartom itt a mérhető hatást kihangsúlyozni, értve ez alatt azt, hogy a szóban forgó alkotóknak van számottevő olvasóközönségük, többnyire még aktívak, és eddigi teljesítményük alapján esélyes várományosai lehetnek egy Kossuth-díjnak. 1996 óta a magyar irodalom olyan kiemelkedő személyiségei részesültek ebben az elismerésben, mint például Tandori Dezső, Parti Nagy Lajos, Takács Zsuzsa, Tóth Krisztina, Spiró György, Kukorelly Endre, Térey János, Kemény István, Borbély Szilárd, Marno János, Krasznahorkai László, Bodor Ádám, stb. Vagyis az élő, zömmel a fősodorban lévő irodalmat szokták vele honorálni, nem pedig 30-40 évvel ezelőtti teljesítményeket. Továbbá, ha mondjuk egy tízfokú népszerűségi skálán kellene osztályozni a fentebb említett szerzők ismertségét, az index minimum 9-es, de inkább 10-es, ellenben az idei díjazottak esetében – ha az erdélyi olvasóközönséget is ideszámítom – ez az érték talán ha 3-4. Mindez persze tény, hogy nem előírás, de általában mintha lett volna ebben valamifajta hallgatólagos együttműködés, ami az utóbbi években mintha megdőlni látszana.
Farkas Árpád és Király László munkássága, azonban nem csak a szélesebb olvasóközönség, de a szakmabéliek és a szakértők jelentős része előtt is úgy tűnik teljesen ismeretlen, - legalábbis Magyarországon - és életművüknek inkább már irodalomtörténeti relevanciája van, mintsem mérhető hatása. Király Lászlónak utoljára 2003-ban jelent meg egy vers- és egy prózakötete, Farkas Árpádnak 2012-ben válogatáskötete, és előtte, amennyiben kellően up to date információt szolgáltat erről a transindex szerzői adatbankja, 2004-ben. Mindazonáltal nem tartom teljesen ördögtől valónak, ha a magyar állam ezeket a kétségkívül jobb sorsra hivatott alkotókat valamilyen módon kompenzálni kívánja, bár abban már korántsem vagyok biztos, hogy erre a legjobb megoldás éppen a Babérkoszorú díj volna. Annál is inkább, ha a babérkoszorú történelmi/szimbolikus szerepére gondolunk, mint a győztes költők és hadvezérek homlokát díszítő corona triumphalisra, ergo győzelmi jelkép, így aztán nagyon is elgondolkodtató, hogy nem inkább olyan szerzőket volna ildomos vele jutalmazni, akik még versenyben vannak, mintsem olyanokat, akik inkább csak versenyben voltak.
De ha mégis, ám legyen, de akkor legalább törekedjenek valami egyensúlyra, mert ez így már nem is aszimmetrikus, hanem teljesen egyoldalú. Önmagában nem is az a probléma tehát, hogy akár Farkas Árpád, akár Király László a magyar államtól Babérkoszorúdíjat kapott, és tulajdonképpen az se, hogy mindkettő, az viszont már szerintem igen, hogy éppen egyszerre, miközben más meg nem. Mindketten erdélyi illetékességűek, verseikben hasonló ízlés, stílusvilág és élethelyzet jelenítődik meg, és emellett MMA tagok, miközben nevük a magyarországi olvasóközönség és nagyon sok szakmabeli számára jóformán teljesen ismeretlenül cseng. Legalább kicsit a látszatra adni kéne, és ez az, ami szerintem sokaknak fájhat ebben a társadalomban. Elvégre tisztán szakmai kérdésekről lenne szó, ehelyett a döntéshozatal szintjén, - nem tudom megállapítani, hogy kizárólagosan, vagy csak elsősorban,- nettó hatalomgyakorolási szándék manifesztálódik.
És amikor arról beszélünk, és márpedig sokat beszélünk róla, hogy konszenzus keresés, meg áthidalni való (politikai, esztétikai, népi-urbánus, jobb-bal, stb.) törésvonalak, meg miegymás, akkor valahol látni és érteni kellene, hogy ezek többnyire mindig abból adódnak, mert valakik kész helyzetet teremtenek azáltal, hogy a legvégső határokig elmenjenek, visszaélve mindazon privilégiumaikkal, amire őket a hatalmuk feljogosítja. Ez történt akkor is, amikor a tisztelt államtitkár úr belepiszkált a József Attila-díjakba, ez történik az NKA és az MMA körül, és ugyanezt láthatjuk a KMTG és az Íróakadémia esetében is. Adnak 150 milliót íróakadémiára, és közben a másik kezükkel boldogan szétverik az egyetlen állami finanszírozás keretében működő kreatív írás szakot, talán azért, mert ott nem az ő emberük tanít, vagy szimplán csak drágának, kontraproduktívnak tartották. Ebben az egész OJD-buliban is az a legborzalmasabb, - túl azon, hogy sunyítva, a reprezentatív szakmai fórumok megkerülésével, és mindenfajta hatástanulmány, na meg pályázat mellőzésével határoztak egy ilyen súlyú intézmény létesítéséről, - hogy ezek az úgymond “szerencsés nyertesek”, (értsd a pályázók) akik 18 évesen mit sem tudva erről az egész cirkuszról, jóhiszeműen jelentkeznek, és felvételt nyernek, egyszer csak azon kell, hogy észrevegyék magukat, hogy akaratuk ellenére belesodródtak egy szánalmas, méltatlan, intrikával és frusztrációval teli ördögi játszmába, miközben egzisztenciálisan és más vonatkozásban is ki lesznek szolgáltatva egy bizonyosfajta érdek - és ízléskörnek. De ezzel itt el is vágom ezt a szálat, mert messzire visz. Amit érteni kéne, hogy ilyen körülmények között nagyon nehéz az embernek érdemben pozícionálnia magát, én pedig nagyon rosszul érzem magam, hogy ilyen szerepre kellett magamat kényszerítenem, t.i. hogy egy nyilvános fórumon állami kitüntetések odaítélésének körülményeit kelljen minősítenem, de túl régóta nézem, és túl sokat láttam már ebből a moziból, és ami sok, az sok. És persze, hogy nem Király László és Farkas Árpád költészetéről van itt szó, hanem egy elvről, egy értékről, na meg arról, ahogy ezt az egészet lereagáltátok, hogy ennyire nem értitek: nem lehet, hogy ekkora hatalom összpontosuljon egy (elvileg és eredendően) művészeti egyesület kezében, nem lehet (ennyire) hatalomtechnikai kérdést csinálni állami díjak odaítéléséből, és egyáltalán törekedni kellene a pluralizmusra, az értékek és a művészet sokféleségére, mert csak így válhatunk erősebb nemzetté, csak így lehetünk képesek az érdemi párbeszédre. És amíg ez nincs meg, addig örökké le fogjuk fitymálni a másik teljesítményét, és addig az állami kitüntetések is félő, hogy többet fognak ártani az illető renoméjának, mint amennyit egyébként használnának."