Nyári történet

Most éppen úgy pöttyözte az árnyék a délutáni fényt, mint ahogy az udvar közepén álló égigérő vackorfa levelei között átszűrődtek a napsugarak a csirkeólra. Öcsémmel ketten kuporogtunk a zöld spalettás, piros muskátlis ablak alatt álló kis faépítményben. Kalapáló szívvel lestünk ki a deszkák hézagai között, az ajtó kallantyújába kapaszkodtam, hogy kívülről úgy tűnjön, csukva van. A tyúkok az udvar túloldalán, a porban gubbasztva kotyogtak, valahol vizet húztak egy kútból, a macska lustán sétált nagyapám padjának árnyéka felé. Béluska vagy Levente, esetleg Norbi volt a hunyó, ez nem fontos, de tudtuk, hogy jobban járunk, ha ők találnak meg, és nem nagyanyánk.

Vasárnap reggel tisztán és ünneplőben mentünk a templomba, néma menetben, a házak kiürültek, a vonuló utca hízott, egy-egy elkésett kakas kukorékolt. A férfiak a jobb oldalon, az asszonyok a bal oldalon zengték a zsoltárokat, az egyetlen színes folt az Úr asztalán bólogató ölnyi kardvirágcsokor volt. Ezek az előző nap még a szomszéd kukoricása szélén álltak sorfalat, amikor átosontunk a kertek alatt, hogy megdézsmáljuk a szilvafa éretlen termését. Öcsémmel unalmunkban a lábunkat lógáztuk a padban, nagyanyám cukorkát nyomott a markunkba. Béluskáék a hátunk mögött, a karzaton ültek, ők már nagyok voltak, konfirmáltak. Korábban én is jártam a karzaton, amikor nagyanyámmal és Aranka nénivel egyik szombaton eljöttünk, és söpörtünk, port töröltünk, kiráztuk az Úr asztaláról levett csipketerítőt, kicseréltük a vázákban a virágokat. Akkor olyan volt, mintha nem is az Isten házában jártunk volna, csak egy rendes házban.

A kertek végében folyt a Maros, és ezt hittük is, nem is. Amikor a szomszédék felnőtt lányai az utca összes gyerekét levitték a folyóra fürdeni, kikértek minket is nagyanyámtól, de nem a kerten át mentünk, így aztán ki tudhatta, hogy ez ugyanaz a Maros-e? Az udvar és a kert között a csűr állt, mindig éjszakai sötét volt benne. Csak ha nagyapám kint volt a kertben dolgozni, akkor vágott a feketeségbe zöldarany négyszöget a túloldalon kitámasztott ajtó. Végtelenül hosszúnak tűnt az út a csűrön át, a fal mentén ásók, kapák, kaszák, kosarak voltak felakasztva, az ellenkező oldalon rengeteg fa egymásra halmozva. Ahogy telt a nyár, megjelentek a lilahagyma-fonatok, a rózsaszínű krumplik, a zöld levelek között sárgán villogó kukoricacsövek az ajtó közeli félhomályban. A kert innenső végében pipázó pad, alatta kitaposott gumicsizma. A csűr oldalában álló istállóba már csak a macskák kölykeztek, miközben a fal túloldalán elégedetten röfögtek a disznók. Nagyapám hatalmas vödörben keverte a takarmányt, nézni is fárasztó volt, mégis néztük, mert csak ilyenkor mehettünk az ólba. Esténként a fejünkre húzott paplan alatt kerestünk menedéket a padláson dobogó szellemek, a sötétben sikoltó lidércek elől, hiába mondta nagyanyám, hogy csak a macska egerészik – amit még értettünk –, de a bagzást nem tudtuk hová tenni.

Nagyapámék portájával szemben a román templom állt, arany háttér előtt álló színes szentek figyelték, ahogy esténként a lámpafénynél a poros utcán rúgtuk a labdát. Gyakran volt esküvő, olyankor izgatottan kértük el nagyanyánktól a madzagot, és a többiekhez csatlakozva elkötöttük az utat: az út egyik oldalán két gyerek állt, a másik oldalán szintén kettő, a madzag egyik vége az egyik oldalon, a másik vége a másikon. (Alapesetben elég volt egy-egy gyerek a madzag két végére, de mellénk mindig odaszegődött valaki, aki románul is beszélt.) Amikor elindult a násznép, az ifjú pár autója előtt megfeszítettük a zsineget, és csak akkor engedtük tovább a menetet, ha a vőfély cukorkával, csokoládéval, aprópénzzel megfizette a vámot. Így haladt a tülkölő kocsisor kaputól kapuig lépésben, mígnem elértek a főútig.

Hol itt harangoztak, hol a mi templomunkban, hol mindkettőben. Ha a közeli és távoli harangok együtt szóltak, nagy idő jött: a tyúkokat be kellett hajtani, a takarmányt tető alá vinni, mielőtt megkezdődött az égzengés. Öcsémmel bűvölten hallgattuk az esőcseppek dobolását, ha villámlott, izgatottan számoltunk, amíg megérkezett a dörgés. Nagyanyám ilyenkor sűrűn fohászkodott. Ha csak az egyik templomban szólt a harang, temettek.

Sokat jártunk a temetőbe, mint labirintusban bolyongtunk a sírkövek között. Ha elfáradtunk, a szomorú fűz árnyékában ültünk le, ezüstpikkelyes függöny mögül néztük a pompás virágoktól színes sírok között hajladozó fejkendős asszonyokat.

Egy nap keresztanyámék jöttek értünk. A városi lakásukban töltöttünk két hetet. Szerettünk ott lenni, volt fürdőszoba, mint otthon, színes tévé és zongora. Keresztanyám úgy kényeztetett minket, mint hercegi sarjakat. Nem sokkal később megérkeztek a szüleink is, pedig őket csak egy hónap múlva vártuk. Éppen csak benéztek, mentek is tovább nagyanyámhoz. Idővel megéreztük, hogy a titok lepedéke ragadt mindenre.

Nagyanyám házában, a nagyszobában, a legnagyobb ágyon nagyapám feküdt mozdulatlanul. A helyiségben síró asszonyok feketében. Amikor szememet égetni kezdte a könny, nagyanyám kiterelt. Néma menet, fekete utca, harangszó, lassú vonulás. Elnyílóban a kardvirágok, kiégett a fű, csak a szomorú fűz alatt zöldellt az élet. A legjobban mégis a torra emlékszem: sosem láttam még annyi asztalt, a csűrtől a kapuig kígyózott az udvaron, feketébe öltözött emberek fehér nevetése villant itt is, ott is, a kerítésre futtatott szőlő árnyékában.

Öcsémmel a pesti bérház kanapéján kuporogva kincset keresünk, a délutáni fényben a függöny csipkemintája árnyarabeszkeket rajzol. A falon függ a nemesi címer, egykor a nagyszobában volt, a falra akasztva. Nagyapámat alatta ravatalozták fel. Családi iratok, munkatáborból küldött levelezőlap, uradalmi tiszttartó ükapa, a nagy-nagynéni: ismert színésznő, a család nevét viselő székely lófők határvitája egy ismertebb fejedelemmel. Nagyanyám hozta ezeket magával, amikor húsz évvel ezelőtt hozzánk költözött, mostanáig nem is láttuk őket. A muskátlis ablakos ház előtti utcát azóta leaszfaltozták, a zöld spaletták eltűntek, a méltóságteljes homlokzat rózsaszínre mázolva néz vissza az ortodox templom szentjeire.

Ahogy a szünidőkre jött az ősz, és a zöld spalettás ház nyári emlékké vált, úgy foszlottak titokká a soha el nem beszélt történetek.