Holttér

Hinger Tamásnak, Járfás Katalinnak és Zavagyil Évának
hálával és szeretettel

Kovács úr pontosan harminc éve foglalta el a helyét a cégnél. Harminc éve ült a tágas terem közepén, a 495-ös számú asztalnál, körülötte a többi szorgos dolgozó. Munkáját mindig a tőle telhető precizitással végezte, sose volt rá panasz, és sose kért semmit. Harminc éve ugyanazzal a mozdulattal igazította meg nadrágszárát leüléskor, és mindeddig azt hitte, hogy a világot már minden szögből látta. A kerek évfordulóra előléptetést remélt, ami már régóta esedékes volt.

Ám a közelmúltban felröppent a hír egy titokzatos tollrablóról az osztályon: valaki észrevétlenül élősködött a céges tollak készletén, így amíg nem kerül elő a tettes, senkit nem helyeznek meggondolatlanul magas pozícióba.

Egyik nap, mikor Kovács az iratokba mélyedve teljesen megfeledkezett a külvilágról, egy, a fülét megütő rosszalló megjegyzés rántotta vissza a valóságba.

– Biztos a Kovács lopja a tollakat! Csak ő szereti úgy a munkahelyét, hogy a tollain is annak a nevét nézze.

Kovács felkapta fejét, hátrafordult, és fordult vele a világ is. Látta, hogy a kollégák az egyik hátsó asztalt körbeállva őt nézik és kuncognak. Majd a hirtelen mozdulat következtében, bár Kovács megállt, a világ haladt tovább, s Kovács elszédült. Ekkor fordult meg először a tengelye körül olyan sebességgel, hogy szembesülnie kellett a szörnyű igazsággal: az embernek csak elöl van szeme. De a lendülete itt nem állt meg, rájött a geometriai terrorra is: amíg az iratokat nézi, háta mögött megszűnik a létezés. Vagy ami még rosszabb: valami elkezdődik.

Attól a naptól kezdve mintha minden más megvilágítást nyert volna. Kovács még sosem tapasztalt érzésekre lett figyelmes. A munkahely szilárd oszlopait felváltotta a kétely ingoványos talaja. Furcsa szokásokat alakított ki mindennapjaiban, amiket eddig ismeretlen gondolatok szültek. Egyik napról a másikra, megrögzött gyakorisággal pillantott a háta mögé, hogy ellenőrizze a hátországot. Pontosan maga se tudta, hogy milyen egy megfelelő hátország, de feltűnt neki, hogy többen ülnek mögötte, mint azt korábban gondolta. Sőt, egyenesen zavarba jött, mikor tollát a szokásosnál hangosabban tette le az asztalra, és ha netán messzebb vagy közelebb helyezte el magától, mint azt az irodai etikett engedi, mintha sustorgás hallatszott volna.

Megszállottsága igazán csak akkor tetőzött, mikor már mély rettegés fogta el attól, hogy a munkanap végén mindenki szeme láttára felálljon és hazainduljon. Így minden nap megvárta, míg az utolsó dolgozó is befejezi a munkát, és csak azután indult el. Kidolgozott egy új közlekedési technikát is: faltól falig ment, kerülte az utak, folyosók és terek közepét, és sose fordított hátat senkinek.

Egyik nap, mikor felváltva figyelte az iratokat és környezete minden rezdülését, egy másik osztály vezetője hívta be megbeszélésre. Azé az osztályé, amelyre átkérte magát. Kovács a legközelebbi falhoz lapulva közeledett az irodához. Hátát a falhoz szorította, és azt követve lassan, de biztosan elérte a célját. Fekete öltönyét fehér porréteg fedte be, a cégvezető becsukta mögöttük az ajtót.

– Ez volna az – mutatott büszkén az iroda kellős közepén álló asztalra az osztályvezető.

– Ez? – méltatlankodott Kovács.

– Ez. Baj van, Kovács? – kérdezte az osztályvezető a fejét kapkodó Kovácstól.

– Muszáj ezt a számot?

– Mi baja a 222-vel? Kevesen mondhatják el, hogy ilyen jó helyet kapnak itt kezdőként.

– Hát, tudja, ennek a számnak se eleje, se vége... És meg kell hogy mondjam, a számokat sem igazán szeretem: végtelenül, sőt, beláthatatlanul sok van belőlük. Az igazat megvallva jobban tetszene egy jel, mondjuk egy szakasz. Az belátható: van eleje és van vége. 180 fokos belátást biztosít, ami bár csak az életünk felére ad rálátást, de kellően kihasználja testi adottságaink korlátoltságát – monológja közben Kovács egyszer-kétszer megpördült tengelye körül, és gyanakvóan vizsgálta leendő kollégáit.

– Esetleg szeretné Kovács úr, hogy az egész termet a maga ízlésének megfelelően rendezzük be? Netán tegyük körbe az asztalokat?

– Ó, Isten őrizz! Az még rosszabb! A kör valójában ott kezdődik, ahol végződik.

Az osztályvezető már teljesen elveszett a gondolatmenet zsákutcájában, és csak abban reménykedett, hogy Kovács elfárad a forgolódásban.

– Azt el is felejtettem megkérdezni, hogy miért is kell otthagynia az előző feladatát? – vetődött fel a kérdés az osztályvezetőben.

– Koholt vádak miatt – mormolta Kovács, és szeme apró rángásokkal jelezte, hogy nem akarja részletezni. – Nincs egy sarokiroda?

– Tessék?

– Egy sarok, két fallal közrezárva, a maradék 90 fokra nekem lesz gondom.

Így került Kovács az irodaterem sarkába, a 0. asztalhoz. Első munkanapjától kezdve magabiztosan közlekedett az új irodában. Első dolga a hely alaprajzának kiismerése volt. Kijelölte a legvédettebb útvonalat, amin rendszerint napi kétszer halad végig: érkezéskor és távozáskor. Ezt az utat szakította meg a legkevesebb irodaajtó és folyosó. Irodai asztalát és környezetét sajátosan rendezte be. Mindennek megvolt a maga helye és helytelensége. Háta mögül eltávolította a képeket, a takaróelemeket, és az utolsó négyzetmilliméterig átvizsgálta a falat. Látószögének kiszámítása volt az egyetlen aggasztó pont: a két fal találkozása 90,5 fokot zárt be, de ezt már nem merte megemlíteni az osztályvezetőnek. Helyette kiszámolta, hogy milyen átlagsebességgel kell a fejét forgatnia a terem pásztázása közben, hogy a legkisebb valószínűséggel érje váratlan támadás. Egyik nap éppen bal oldalát elemezte, közben keze alatt égett a munka, mikor halk sustorgást, sziszegést hallott jobbról. Mikor a konyha felé pillantott, pletykáló kollégák tekintetét keresve, látta, hogy a kotyogót valaki rosszul csavarta össze, és az a valaki éppen az ő túlbuzgóságáról beszél. Sőt, esküdni mert volna, hogy még azt is megjegyezte: „Nézzék, még a nullát is addig szemléli, amíg kört nem lát benne!” Ezt természetesen az követte, hogy az ebédelő kollégák nevetésben kitörve megfeledkeztek a kifutó kávéról, és az belepte a tűzhelyt.

És valóban igazat beszélt a kolléga. Kovács, ahogy rápillantott az asztalán virító számra, észrevette benne a nulla körkörösségét. Gyorsan filctollhoz nyúlt, és keresztben áthúzta a nullát. Ezzel egy kicsit megkönnyebbült. A kör megszakadt, a végtelen kapuit bezárta.

Pénteken, miután mindenki elment, Kovács úr, kabátját karjára terítve, megkezdte a centiméterre kiszámolt fal menti araszolását a kijárat felé. Ám mikor az osztályvezető szobája előtt haladt előre, a jobboldali falat megszakította az iroda ajtaja, bal felől pedig egy sárga tábla állta útját. A sárga táblán egy fekete felirat tükröződött vissza a földön: VIGYÁZAT! CSÚSZÁSVESZÉLY! Kovács megtorpant. Bárhogy számolt, bármilyen szögből nézte az utat, sehogy se tudott veszély nélkül átkelni az akadályokon. Bár rettegett a gondolattól, hogy elváljon a faltól, mégis felötlött benne, hogy átpördül a másik oldalra. Tudta, hogy akkor ki kellene lépnie a folyosó közepére, a 360 fokos, tátongó semmibe, ahol a hátát nem védi tégla.

Nézte a sárga táblát. A takarítók már elmentek, a kollégák is hazaszéledtek, de a gyanú ott lebegett a pislákoló neonfényben. Majd hirtelen, ahogy a világítás lekapcsolódott, Kovács megvilágosodott: ő nem megy haza.

Visszament a sarokba, az ő sarkába, és olyan szorosan préselte magát a két fal találkozásához, olyan kétségbeesett akarattal igyekezett nem lenni, hogy a részecskéi lassan elkeveredtek a mészporral és a malterral.

Hétfő reggel a portás már csak egy furcsa, zakószövet-mintájú kidudorodást látott a falon. Megvonta a vállát, és elvitte az útból a sárga táblát. A takarítónő értesült a falon megjelenő hibáról, így egy meszesvödörrel érkezett, hogy eltüntesse azt.

Kovács úr nem bánta. Teljesen megnyugodott. Végre nem férkőzhetett senki a háta mögé. Már mindörökké a cégnél marad.