Atya, fiú és...

„Te soha ne üss először” – mondták a szüleim gyerekkoromban –, „de üss vissza, ha bántanak!”

Nem volt jó tanács. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy rendszerint az nyer, aki először üt – és nagyot üt. A világ rohadtul igazságtalan, és tudjuk, hogy oda kellene tartanunk a másik orcánkat is, ám mégis jobban tesszük, ha a fejünket és a gyomrunkat védjük. És ha valaki csúnyán néz ránk, akkor ütünk. Különösen abban a kemény újpesti világban, ahol felnőttem. Persze van egy másik megoldás is: a futás, amely, mint tudjuk, szégyen, de hasznos.

Gál Vilmos könyvének, az Egy áldott jó embernek az egyik főszereplője, a Balinak hívott fiú sem akar elsőnek ütni, az apját pedig kiváltképpen nem, de egy idő után mégis megteszi. Meg kell tennie, mert az apa a világot fenyegeti. A családja, amely a saját egzisztenciával még nem rendelkező fiatalember számára maga a világ.

A történet mozgatórugója azonban egészen hétköznapi: az alkohol. Az „áldott jó ember”, akiről látszólag a regény szól, az elbeszélő apja, aki egyszerű, vidéki családból származott. Paraszt, írhatnám, ha ez a főnév jelzőként működve még ma sem jelentene valami megvetett, rosszat.

Közhelyszámba megy, de nem lehet elégszer leírni, mennyi ősi tudás birtokában volt a föld népe, mennyire együtt élt a természettel, és mennyi jót és szépet tudott kihozni a földből. Abból, amit a föld adott. És amit a múlt század farizeusai szisztematikusan leromboltak, tönkretettek, s mára ennek a régi világnak csak itt-ott fedezhetők fel a nyomai.

A fiú, aki a városból érkezik, hogy apja temetését intézze, maga is rácsodálkozik arra, miért nem jönnek a tehenek hazafelé az utcán, miért nincs begyújtva a „búbos”, miért sivárabb, üresebb ez a világ, mint gyermekkorában. Először, amikor megkóstolja az artézi kút vizét, minden változatlannak tűnik – „ugyanolyan savanyú, mint régen” –, de aztán lassan felsejlik a valóság. Hiába biztatja magát, hogy „Semmi sem változott”.

A legalapvetőbb változás persze az apa hiánya. A családját szóban és tettleg is bántalmazó apáé, aki még az első sztrókja után is kiabált velük, hogy „hulladék!”, akitől az egész család rettegett, és akit mégiscsak szerettek. Szerették, mert ő volt a családfenntartó, mert apró termete ellenére erős volt, tudott dolgozni, állatokat tartott, autókat és minden mást szerelt, és két alkalommal kiállt a fia mellett is. Egy életen át ez a két alkalom ugyan nem sok, de aki örökösen csak ordító hangon kap szemrehányásokat, abban megmarad ez a két eset. Mégiscsak lehetett benne bízni.

Az egyik, amikor az elbeszélő szakközépiskolás korában belekeveredik egy tolvajbandába. Nem nagy dolgokat lopnak, csak közértből csokit, „kétdekás rumot”, „ilyeneket”. És egyszer elkapják őket. Jegyzőkönyvet vesznek fel és értesítik az apját. És akkor a részeges, sokszor minden ok nélkül üvöltöző ember egészen normálisan reagál:

„Mi van, nincs pénzed csokira? Máskor szóljál, adok, de ne lopj, mert legközelebb kirúgnak. Ha megígéred, hogy nem csinálod tovább, elfelejtem. A betyár mindenedet!

Persze, megígértem. Ennyi volt. Soha többet szóba nem hozta ezt az ügyet. Ezért akkor igen hálás voltam neki.”

A másik eset, amikor a fiú arra célozgat, hogy milyen jó lehet cigarettázni. Erre az apa kér neki egy szálat a munkatársától és ráparancsol, hogy szívja végig.

„...nem ízlett, sose szoktam rá.”

Ám a két eset kivételével minden rosszul sül el otthon. Még az is, amikor bunyózni tanítja a fiút, bokszkesztyűt húz a kezére, ő pedig szabad kézzel védekezik.

„De közben folyamatosan a szemembe nézett.... az elején még normálisan… de amint belelovallta magát a bunyóba (a nyolcéves fiával), úgy kezdett egyre furábbá válni a tekintete. A végén már féltem ránézni, mert úgy szuggerált, mint egy mániákus gyilkos. Teljesen transzba esett, úgy éreztem, már nem engem (a fiát), hanem egy ellenséget lát maga előtt. Őrület és gyűlölet égett a szemében… azon a ponton mindig elsírtam magam… Ő meg nem értette, mi a fasz bajom van. Anyámasszony katonája! Mennyé, tanuljál főzni, kis buzi!”

Lassan rájövünk, hogy nem is az apa a regény főhőse. Az igazi hős a fiú, a mesebeli legkisebb. Ebben a történetben csak egy, az idők során a sok bántástól megbolondult nővére van. Ő az, aki a rengeteg gonoszság és megaláztatás ellenére sikeresen jön ki a bajokból. Egyetemet végez, rendes állása lesz, és csak azon csodálkozik, hogy a temetésen a lelkész miért nevezi áldott, jó embernek az apját. Az apát, aki mindenkivel összeveszett, aki még az elbeszélő édesanyját is megverte, és akivel neki – a már felnőtt fiúnak – is meg kellett verekednie.

Csak az nem jut eszébe, hogy vajon miért lett ő történelem szakos az egyetemen. A regényben a fiú nem beszél erről, viszont számos dőltbetűs betétben idézi apja történeteit a múltról, a kubai rakétaválságról, az 1968-as csehszlovákiai bevonulásról, nemkülönben az apai nagypapa meséit az orosz katonákról és egyebekről. Meg olyan hőstettekről, amikor az apának még fiatal fiúként, tizennégy évesen egy börtönviselt juhásszal kellett egy egész nyájat elterelnie a tiszaháti falujukból Mohácsig. Mindezt a legkeményebb ötvenes években, közvetlenül a forradalom után, 1957-ben.

„Háromszáz kilométer volt az út. Egész nyáron mentünk, és a szabad ég alatt háltunk.”

A durva és indulatos apa, a férfi, akitől az egész család retteg, mégiscsak tett valami jót. Akaratlanul is elhintette a magot, belecsöpögtette a történelem s főleg a magyar történelem szeretetét a fia szívébe.

És mégis meg kellett ütni. Akkor, amikor már annyira elszállt az agya, hogy a feleségét, a fiú, Bali, édesanyját is bántotta. És Bali akkor már húszéves volt. Már nem a kisgyermek kesztyűzött az apával. Erős volt. És elsőnek ütött.

A szerzőtől megszokott feszes tempóban és kiváló stílusban megírt regény nemcsak irodalmi, hanem szociográfiai és pszichológiai szempontból is figyelemre méltó elemzési lehetőségeket kínál.

Gál Vilmos: Egy áldott jó ember. Időjel Kiadó, 2026.