„Ez volt az első szerelem zengő sátra”

 Világok reggele

Csodás reggel, világok reggele
amikor a  teremtő hisztérikusan szórt szét maga körül
kavicsot gravitációt fehérjehalmazokat
üstökösöket rakétákat és havas utakat hóka bőrű selyemfiúikkal és
                                                                                      aszfaltvirágokkal
madarakat dobott a tengerbe halakat a felhők közé
és itt-ott egy-egy istállóban és a fügefák alatt
ártatlan kisfiúkat és apostoli iratokat
pásztorokat, akik látták a csillagot
és pásztorokat, akik semmit sem láttak

Míg a teremtő le nem roskadt a mennyei fűben
mint egy megfáradt kalapácsvető
és még az állóhelyek népe
is álomra szenderült.

Csodás reggel, világok reggele.

A FÁJDALOM

A FÁJDALOM nevű hajón nem panaszkodhatunk a kosztra.
Fehér és fekete pirulák citrom- és répaszínű drazsék,
irgalmat nyújtó italok kis műanyag pohárkákban.
Éjszakára külön porció.
Azokat, akik mégsem tudnának elaludni,
összegyűjtik a fedélzeten,
hadd vonítsanak a holdra  vagy az épp ügyeletes bolygóra.
A többiek maradnak kajütjükben, fekszenek embriópózban,
és magukban azt suttogják: Nem vagy itt... Nem vagy... Nem,
ez lehetetlen.
Egy férfi kiköti lovát az Almira-barlang bejáratánál,
és bemegy a bölényekhez és a lovakhoz,
akik húszezer éve nyargalásznak körbe a falakon.
Egy nő átmegy nagyanyjával az imbolygó hídon
a vad vízesés fölött, Uppsalában, s elhaladnak
a süteményillatú pékség előtt.
A Dómhoz tartanak, mely Krisztus és a csókák lakhelye.

Csörömpölve tűnik el a gyógyszereskocsi a folyosón.
Közedik az Isten áldotta óra,
amikor az eszmélet fokozatosan kihúny.
A szomszéd tanyán lakó lány citerája fölé hajolt.
Mögéje lopództam és kioldottam a hajszalagját,
a haja a citerára, az arcába és az asztalra borult.
Ez volt az első szerelem zengő sátra,
magasabb, mint a Mount Everest, a Montblanc, a Kilimandzsáró
és a többi hegy, amivel a tankönyvünk foglalkozott.
A FÁJDALOM nevű hajó pöfög tovább,
nem akar elsüllyedni
SOS
Save our souls

Végtelenség és kenyér

Két infúziós csővel kipályvázva
fekszem, és próbálom elképzelni a végtelenséget.
Leemelem a kórház tetejét,
ahogy a csillagász nyitja ki éjszaka
az obszervatórium kupoláját. Az örökkévalóság
nem sokat változott, mióta legutóbb
magam elé képzeltem: ősz hajú és ráncos,
se nem nő, se nem férfi.
A messzi jégmezőn egy asszony közeledik,
a csillagász felesége jön, szuszog, akár a vekni,
a kezében tartott kenyér, mely fölött
a mazsola édes illata lebeg.

Jégjelentés

Ha Ekelöf élne még és ott állna sigtunai lakása
ablakában idén február 19-én
láthatná hogy egy ember ül egy összecsukható széken
a fjord jegén és rángatja az úszót
mialatt egy másik prémkucsmás férfi közeledik
Délelőtt Ekelöf egy most megjelent könyvben búvárkodott
egy férfiról olvasott aki Toscanában született 1452-ben
és azon volt hogy leírjon és megörökítsen mindent
amit csak lát. „Rögzítsd papírra
a zöld gyík farkát és a krokodil pofáját”
S mert fázott, tudni akarta milyen vastag a jég
Várta az enyhülést, hogy megolvadjon a hó
a hónapot mikor hóvirágok kerítik körbe
a város romjait és kint az erdőn ujjongani
kezdenek a hósapkájukat vesztett hangyabolyok
A széken ülő férfi nem válaszolt
el volt foglalva a halak nyelvének megfejtésével
A harangtorony négyet kondult és a tanya felől
kávéillatot sodort feléjük a szél.
A két férfi pedig eltűnt.
Ekelöf magára maradt a fjorddal.

Ha behunyjuk szemünk és semmit sem látunk,
a szél magában játszhat odakint,
maga írhatja meg önmagát.

Téli rege

Soha nem érinthetem meg a széket, amin ülsz,
sem az ajkadat, sem a szemedet,
végtelen messzeségből látom
csupán a partokat,
a hajótörést a hótenger közepén.

Igen, hóval telik meg a szoba,
és kopácsoló madarak
népesítik be hirtelen,
egyetlen perc és semmi sem marad,
csupán a csend s a hulló szigetek
Odakint az utcán elhalkul a zsivaj,
a fák tálcán nyújtják át koronájukat,
az utcák kövezetüket,
a harangok kondulásukat.
Hódűnék lepik el a tükröket is,
a vázák liliomjait,
a mandolin húrjait,
megbénul a láb s az akarat,
az utazási kedv, egy temető nyílik,
egy hótemető
annak, aki nem halt meg ugyan,
mégis el kell temetni.

Soha nem érinthetem meg a széket, amin ülsz,
az ajkad a szemed.
Fagyos és csupasz falak mesélnek hólegendát,
szólnak a ködös tengeren történt
hajótörésről.

A nő, aki az apró csengőben lakik

Most ismét megszólal a kis rézharang az ágyam mellett. A nő föl szeretne kelni,
mert ismét elfogta a nyugtalanság. Kis csengők csengenek mindenütt, az öregek birodalmában, falvakban, városokban.
Néha egy nagy harang kondulását hallani.
Most azonban csak a kis csengő csilingel. A cserepes növények feléje sem fordulnak, ügyet sem vetnek rá, közönyösek az ablakban vergődő legyek is, ők tudják, mit akar, azt akarja, hogy segítsünk neki felállni, átfordulni visszeres lábával az ágy peremén, hogy aztán a lábujjaival elérje a papucsát, kezébe kell adnunk a fehér botot, és végigvezetni a hosszú előszobán, vigyázva, hogy a bot bele ne akadjon a tükrös szekrény terítőjének rojtjaiba. Az ajtónál megvárni, míg megragadja a kilincset és nem engedni el, míg egy félfordulattal az ajtónyílás felé nem igazítja a lábát. Három fordulat erejéig kell támogatnunk a hosszú és rosszul megvilágított előszobában, és amikor már visszasegítettük az ágyba, és megigazítottuk a párnát a feje alatt, bátoríthatjuk, hogy napról napra ügyesebb.
Jót tesz a mozgás a lábizmoknak és az ízületeknek, jó a szívnek, jó minden életkorban, nem árt ezt mindig észben tartanunk. Korábban, amikor erősebb volt a keze, segített krumplit hámozni, lecsípni az eper szárát, hagymát aprítani, de most már nem tud. Az ember azzal is erősítheti az ujjait, hogy egy kis reszelő segítségével farigcsál egy fadarabot, jávorszarvast vagy hattyút formáz belőle, aztán dörzspapírral simára csiszolja.
A tablettákról nem szabad megfeledkeznie, az új csodaszerről az orvosságosdobozban, ami csillapítja a remegést, de túladagolás esetén hallucinációt okoz. Ő is látta már egy közeli rokonát, aki réges-rég meghalt, de most ott lebegett az ágya fölött, lehajolt a párnájára és megkérdezte: „Hogy van a mi kis cukorfalatunk?” A hattyú pedig, amit faragott, életre kelt, csapkodott a szárnyaival és félelmetesen viselkedett.
A szomszéd hangosra állította a rádiót. Biztosan azt hallgatja, hogy az amerikai elnököt bíróság elé kell állítani. Amikor a nő elaludt, a szomszéd rádiója pedig elhallgatott, néhány percig úgy képzelhettük, hogy lecsillapodott a világ, kikötött a hajó, és nem hallunk sem vitorlacsattogást, sem motorzúgást. De mi hihetetlen sebességgel száguldunk az űrben, alvók és ébren virrasztók, haldoklók és újszülöttek egyaránt. A Föld 465 métert tesz meg másodpercenként saját tengelye körül és másodpercenként 30 kilométer sebességgel kering a Nap körül, közben másodpercenként 250 kilométeres sebességgel hasítja át a Tejutat. Te fiatal vagy és egészséges, és az útitársasághoz tartozol, felejtsd el a számokat. Én magam nem feledkezhetem meg róla, de ez az én bajom.
Most ismét cseng a kis rézcsengő, méghozzá erőteljesen. Erőnk apad, de erre még futja. Ki tudja, nem szenved-e és érez-e fájdalmat a kis harang, amikor az acélnyelv hozzáütődik, kongatja, dörzsöli és barázdát váj rajta? Milyen kemény a kis harangnyelv hegye az emberéhez képest, milyen kemény és száraz a csengő fala, amit kalapál, az ember lágy és nyálkás szájüregéhez képest? Mi hangulatosnak találunk egy tehénkolompot, és ünnepélyesnek, amikor egy templom harangja megkondul – ahogy most is idebenn a kis indulatos csengő hangja. Szabadíts meg minket a harangoktól, talán ezért könyörögnek a haranglábak. 

 Részletek egy készülő versválogatásból

Hólegendái, hólevelei inkább a sors keménységét tükrözik, és szelíd fénybe vonják a tájat. Másik fontos ihlető forrása az álom: sok verse billeg álom és valóság határán, úgy, hogy a kettőt nehéz egymástól különválasztani. Utolsó verseskötete, a Jégjelentés (1997), amely már halála után jelent meg, kórházban töltött időszakának szomorú lenyomata.

Aspenström költészetével elég korán ismerkedtem meg: húszegynéhány éves koromban Karl Vennberg barátom hívta föl rá a figyelmemet, amikor spångai otthonában fölkerestem. Tudtam, jó barátok, hasonló nézeteket vallanak, s a baloldali hullám közepette is igyekeznek megmaradni a tiszta költészet talaján. Vennberg erőteljesebb volt, Aspenström visszahúzódóbb, utóbbi ezoterikusabb, szikárabb, talán elvontabb is, amit itt közölt versei is bizonyítanak. Magyarul Vennberg 1986-ban mutatkozott be önálló kötettel, Tranströmer 2012-ben, legkésőbb pedig Werner Aspenström egy-egy vékonyka kötettel Tar Károly, illetve Mervel Ferenc, két Svédországban élő emigráns költőnk fordításában. Az új válogatás tisztelgés szeretne lenni egy kivételes, nehezen fölfejthető, ám érdeklődésünkre jogosan igényt tartó lírikus életműve előtt, mely a közeljövőben jelenik meg a Magyar Napló Kiadó jóvoltából.

Jávorszky Béla