A papa hordói

A hordók a pincében voltak, a kert végén hátul, a kisház alatt. Nem is volt az igazi borospince, csak egy betonfalú, félig földalatti helyiség, a kisházban meg valamikor a papa galambokat tartott, de a mama addig morgott, míg tároló lett, mert a galambok összetojták az udvart és a tetőt.

A papáé volt a ház, ahol laktunk, aki nem is volt igazából a nagyapám, csak a mama második férje. Anyám még kislány volt, amikor a mama elvált, pár év múlva költöztek ide. A mama a gyárból ismerte a papát, aki szintén egyedül élt már akkor évek óta. A felesége, akitől gyereke nem született, összegabalyodott valakivel, aztán elköltözött innen.

Én már ide születtem. Amikor anyát feleségül elvette apa, ideköltözött ő is. Némi átépítés után a szüleimnek is lett két szobája, külön fürdővel, a papáéknak is jutott kettő. A konyha közös maradt, a mama főzött ránk is.

Közel volt a papa szőlője, a városunk melletti falu határában. Ki tudja miért, Nagyhegynek nevezték azt a helyet, pedig csak pár méterrel volt magasabban a településnél. Még a szüleitől örökölte a papa a szőlőt, azt mondta, van ott olyan tőke, amelyik nála is idősebb. Volt egy kismotorja, azzal járt ki. Egyedül művelte, csak néha kellett apámnak autóval vizet kivinni a permetezéshez, és a szüretkor kellett segíteni a családnak. Az mindig nagy esemény volt, bár a termés évről évre kevesebb lett. Apám szerint néhány tőkét már indokolt lett volna megújítani, korszerűbb fajtára cserélni, de a papa csak legyintett erre: „Itt mindig ezerjó termett, ez így is marad!”

A papa hordói is öregek voltak, egy részük még az apjától került a pincébe. Évenként megtermett két-három hektó bora, régebben néha jóval több is. Apám szerint, „ihatatlan lőre – legfeljebb nyáron, sok szódával –, kár vele fáradozni”, de azért a papának dicsérte, ha kínálta. Amit üvegekben kapott tőle, azt kiöntötte a WC-be. Persze ezt nem volt szabad elmondanunk.

A szüleim később tovább bővítették a házat, mert a húgommal már négyen lettünk, és amikor suliba mentem, kellett nekünk a külön szoba. Lett étkezőkonyhás nappalink is, de a mama főztjén maradtunk.

Nyolcadikos voltam, amikor a mamát váratlanul elvitte egy agyvérzés. Onnantól anyám vitte tovább a közös háztartást és a konyhát. Igyekezett ugyan, de a könyvelői munkája mellett lassan jött bele, a háta mögött gyakran emlegettük a mama főztjét.

Sok időt töltöttem a papával. A szüleim dolgoztak, ő pedig már nyugdíjas volt akkor is, amikor alsóba jártam. Játszani ugyan nem lehetett vele, mert amikor ilyenre kértem, mindig kiderült, hogy van valami dolga, de legalább abban segíthettem: ültettünk, palántáztunk, kapáltunk, gyomláltunk, öntöztünk, leszedtük a beérett zöldségeket. Néha annyi borsónk, tökünk termett, hogy szinte tele lett vele a fagyasztóláda. Azóta is utálom a tökfőzeléket.

A papa, míg dolgozott, karbantartó brigádvezető volt egy gyárban, igazi ezermester. Megtanultam tőle szögelni, fúrni, reszelni, fűrészelni, forrasztani, még hegesztettünk is, és egy sor más dolgot. Megjavítottunk vele minden elromlott háztartási gépet, az utcából is sok mindenkiét. Igaz, az újabbaknál néha megállt a tudománya, és csak morgott: „Micsoda világ! Ez is eldobásra készült.” A borcsinálásból is tudtam, hogyan kell kimosni és kénezni a hordókat, lefejteni a bort, megszívni a hébert.

Már gimibe jártam, amikor apám hosszas családi tanakodás után a tanári állása mellett kerékpárjavításba kezdett a garázsunkban. Technika szakos is volt, de a papa neki is sok mindent meg tudott mutatni és tanítani. Bár azt mondta neki, a bicikliszerelésben nem lesz üzlet, hiszen mindenki autóval jár manapság, de amikor már annyi megrendelője lett apának, hogy otthagyta az iskolát, és a kapunkon a „Kerékpárjavítás” táblát „Kerekes Szerviz”-re cserélte – Kerekes a családnevünk –, pénzzel is megtámogatta új szerszámok beszerzéséhez.

Középiskolás koromban, és később, ha otthon voltam, gyakran ultiztunk a papa szobájában. A húgomat tanítottuk be harmadiknak, pénzben játszottunk, és tudtam persze, hogy a papa sokkal jobb nálunk, mégis összességében mindig mi nyertünk. Nem volt nagy összeg, de zsebpénz-kiegészítésnek jól jött.

Amikor érettségi után a Műszakira mentem, éreztem, hogy nagyon büszke rám, és főleg arra, hogy ebben neki is volt szerepe. Ezt ugyan sosem mondtam neki, de én is így gondoltam. Akkor már nem művelte a szőlőjét, később a kiskertet sem. Egyre nehezebben mozgott, az egyik csípőjét meg is műttette, de nem sokkal lett jobb, a másikat már nem engedte. Azért apának még így is sokat tudott segíteni a műhelyében.

Utolsó éves voltam az egyetemen, amikor váratlanul meghalt.  Nem gondoltam, hogy ennyi ember lesz a temetésén, hisz rokona alig volt. Mégis rengetegen jöttek még a régi gyári kollégái közül, és ott volt a fél utca is.

      Két évre rá apám egy nagyobb műhely tervével állt elő, ahol új kerékpárokat is árulhatna. Szükség volt a kisház helyére, és amúgy sem illet az már a megszépült házunkhoz. Ki kellett üríteni a pincét is, hogy föltölthessék földdel. Én már egy másik városban éltem akkor, nem tudtam segíteni ebben. Amikor hazalátogattam apám születésnapjára, még nem volt készen, de már tető alatt állt az új műhely.

Az esti ünnepi vacsora után, amit anyám főzött, akiből meglepően jó szakács vált az évek során, apám a spájzból behozott és az asztalra tett egy üveg bort. Felismertem, a papa szokott ilyen csatos üvegeket használni, valamikor literes sörös üvegek lehettek, azok is talán még az apjától kerültek hozzá.

Fakó hangon mesélte apám, hogy nem bírta egyedül kihozni a hordókat a pincéből. Az évek óta üresen álló kiszáradtakról lekocogtatta az abroncsokat, pár ütés után a dongáikra hullottak. De kettőben „darabban maradt”, és ecetesre savanyodott több hektó lé. Nem akarta sem az udvart mérgezni vele, de a csatornába sem merte önteni. Kiütötte a dugót, és kiengedte a hordók tartalmát a pincébe, azt úgyis telehordták földdel. Ezt így, a csatos üvegben találta. Talán nem ecetes.

Kinyitotta a palackot, mindnyájunknak töltött egy kortynyit, közben keserűen mondta: „A hordók szétverése közben sírrablónak éreztem magam. Mi munka volt azokban a hordókban, én meg kalapáccsal tettem semmivé mindet!”

Beleszagoltam a pohárba, majd óvatosan megnyaltam a nem túl biztató színű löttyöt. Hát, vacak volt: öreg és savas, de a poharat föltartva jeleztem, hogy meg lehet inni. Koccintottunk, még anyám és a húgom is hősiesen lenyelte azt a kortyot a papa emlékére.

Apám, mintha mentegetőzne, úgy mondta utána: „Azért a dongák nem mentek teljesen pocsékba! Az utcából a bolond Janó elhordta fűteni. Pár hétig biztos kitartott annyi fa.”