Unokahúg

Városi nagynéném hazajött szülőfalujába, vagyis a mi falunkba, és levágta egy macska farkát. Nem azért jött, hogy ezt megtegye, hiszen szerette a macskákat, nekik is volt két cirmosuk, a véletlen hozta így. Gyújtóst aprított, hogy begyújtson az öreg, régen használt sparheltbe, jó erős húslevest szeretett volna főzni magának, a macska folyton ott lábatlankodott körülötte, végül felugrott a favágítóra. Olyan hirtelen történt az egész, hogy a mozdulatot már nem lehetett visszafogni, szerencsétlen macska ijesztő nyávogást hallatva kirohant a világból vérző csonka farokkal, a nagynéném pedig elájult, és elterült a földön, a favágító tövében. Amikor magához tért, legelőször egy macskafarkat pillantott meg. Vásott kölykök felkötötték az almafa legalsó ágára, mementóul. Úgy kellett neki, mondta anyám, nagynéném szeretett sógornője, mért nem hozzánk jött, talán haragszik valamiért? Haragtartó asszony volt kétségtelenül, a másik sógornőjével, néhai bátyja feleségével nem állt beszélő viszonyban már évek óta.  Ott lakott két gyerekével a hámló vakolatú kis házban, míg a nagy ház kihasználatlanul, üresen kongott. Csak a pókok szőtték szorgalmasan hálóikat, undorító parókáját az időnek. A falak izzadtak, mint dolgozatírás közben a rossz tanuló. Dohszag uralt minden helyiséget, egerek neszezése, szúpercegés: az elhagyatottság hangjai. Éjszaka – mintha kísértetek jártak volna a padláson – egereket hajkurászó, üzekedő macskák hangja verte fel a csendet.

Nagynéném nem volt félős asszony, de már elszokott az efféle zajoktól. Rémálmai támadtak, ám a sógornőjéhez a világért sem kopogtatott volna be.

Bárki jött haza a családból, mindig nálunk szálltak meg: a nagybátyám, aki Seherezádétól is több mesét tudott, a három lány: a két unokanővér és a legkisebb, aki velem egyidős volt, bár pár hónappal fiatalabb tőlem, és mindig velem aludt, ha nálunk hált. Aludj kívül, én inkább a fal felől, félek, hogy legurulok az ágyról – ez mindig elhangzott, és reggel csodálkoztunk mind a ketten, hogy én fekszem a fal felől, Ibi pedig kívül.  A nagynéném jól összeveszett a másik sógornőjével a macska miatt, a levágott farkú macska ugyanis az övé volt, és persze szándékosságot látott a megcsonkításában. Eljött hát hozzánk, jól kipanaszkodta magát anyának, a kedvesebb sógornőjének, a férje húgának. Szép bélyegeket küldött neked Ibi, mondta. A bélyegek valóban szépek voltak. Egy sorozaton az angol királynő, Erzsébet volt látható. Mintha Ibi hasonlított volna rá. Elképzeltem őt koronával a fején, szép volt, mint a királynő, bár ezzel anyám nem értett egyet, mert nem találta szépnek az angol királynőt. Kinek a pap, kinek a papné, kinek a harangozó. Hát, akinek a mi harangozónk tetszik, az biztosan vak, gondoltam, ahogy magam elé idéztem a csámpás lábú vénlegény, aki mellesleg susztersegéd. A nyáron pár napra hazajön Ibi, mondta a nagynéném, aminek nagyon örültem, máris terveket szövögettem, mit is fogunk csinálni. Bemutatom neki a falut, az egész határt, horgászunk majd, lepkéket fogunk a lepkegyűjteményembe. Megismertetem vele a vadvirágokat. Mindent, mindent. Sakkozni is fogunk, hagyni fogom, hogy ő nyerjen, hadd örüljön. Az öröm nem jön magától, meg kell küzdeni érte. Rajta leszek, szeretném, ha Ibi sose felejtené el azt a nyarat, ami még előttünk áll, amit én neki szánok. Akadtak már ugyan közös nyaraink, de azok még mások voltak, még kis pisisek voltunk, észre sem vettük egymást.

Nagynéném macskafarkas látogatása után pár nappal levelet kaptam Ibitől. Csúnya, fiús írással, tele helyesírási hibával. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy jön, és hogy várjam őt.

Vártam is. A vonat érkezése előtt már legalább fél órával az állomáson topogtam. Nem akartam lekésni az érkezését. Kopott kis állomás a miénk, a falunktól vagy négy kilométerre, fél óra alatt akkor is oda lehet érni, ha nem szaporázod a lépteidet. Volt időm, leültem a hársfák alatti padra, amiről az évek már lerágták a festéket. Ittam a nyomós kút vasízű vizéből, és megmostam felhevült arcomat. Néztem szemben a párába öltözött tájat, az elnéptelenedett kis falut, amely csak az orrát merte kidugni az erdőből. Közel hozzá a mészkőhegy, amely gyerekkoromban még kúp alakú volt, hosszú esztendők során jól megcsonkították, két műszakban termelték ki a követ, amit hosszú szerelvények szállítottak a kohászatba. A sínek a mi földünk közelében futottak, tücsköktől hangos, lapályos réten. Ökölnyi köveket raktam rájuk, és messziről, egy-egy fa mögé bújva vártam, néha órákig, mi fog történni. Nem történt semmi, a szerelvény haladt tovább simán, esze ágában sem volt kisiklani – amire vágytam, és amitől féltem. Csalódtam, mindig. Ugyanakkor fogalmam sem volt, mit csináltam volna, ha egyszer mégis kisiklik

Ültömben ott, a hársfák alatt sok minden eszembe jutott. Például az, amikor egyszer Ibiéknél nyaraltam. Egy sarokházban laktak a városban, nagyon érdekes ház volt, mert a bejárati ajtó nem a ház oldalán volt, hanem a ház sarkán, ilyet még nem láttam. Éjszaka nem tudtam aludni a villamosok zajától, a lehúzós vécé is riadalmat keltett bennem, mindig azt hittem, hogy a víz elönti a házat. Lili, a középső unokanővér, a család fekete báránya gimnazista volt akkor, már fiúzott és cigarettázott. Egyszer, mikor a szülők nem voltak otthon, engem bízott meg, hogy vegyek neki tíz darab Terv cigarettát a közeli trafikban, mondjam, azt, hogy a nagybátyámnak kell. De hiszen Gyula bátyám nem dohányzik! Hát persze, hogy nem, te kis buta! A gyűrött arcú, durva trafikosnő rám förmedt, nincs is nagybátyád, csimasz! Megijedtem, majdnem elszaladtam, olyan csúnyán nézett rám. Végül csak ideadta koszos újságpapírba tekerve a tíz szál cigarettát. Lili még a randijára is elvitt magával, gondolom a fiú nagy örömére. Valamiféle igazolás, biztosíték lehettem a számára. Csónakáztunk is a tapolcai tavon, kenyérdarabkákat dobáltam a hattyúnak és a vadkacsáknak. Otthon aztán valóban igazolnom kellett Lilit. A likőrt nem vallottam be, hiszen én is belenyaltam. Bonyolult, bár izgalmas a városi élet.

Megérkezett hatalmas fújtatással a gőzmozdony, mindössze pár kocsit vonszolt idáig Miskolcról. Alig néhányan szálltak le róla. Legutolsóként Ibi. Már azt hittem, hogy nem is jön. Piros pöttyös ruha feszült rajta, szőke hajában piros szalag. Feltűnő jelenség volt. A szerelvényt elindító pocakos vasutas is jól megbámulta. Harminckét fogú mosollyal borult a nyakamba. Ez meglepett, nem így szoktuk egymást üdvözölni. A hazáig tartó utat végigcsacsogta, alig jutottam szóhoz, igaz, nem is nagyon akartam, nem találtam hozzá illő szavakat. Ahogy oldalról rám sandított vakító kék szemeivel, zavarba jöttem, ez az Ibi már nem az a lány, akit eddig ismertem.

Este lefekvéskor, amikor Ibi szokás szerint az ágyamba akart feküdni, anya rászólt, nem, kislányom, most már velem alszol, nagyok vagytok, nem illik egy ágyban aludni. Jó, mondta Ibi, és kicsit elhúzta a száját, ismerős mozdulat volt ez tőle. Én kissé csalódottan vettem tudomásul anyám döntését. Mintha elvett volna tőlem valamit, amit megszoktam, ami voltaképpen jár nekem.

Hova menjünk, kérdeztem tőle reggel az udvaron, amint szép, hosszú haját fésülte, hol előre, hol hátra zúdítva azt az arany színű zuhatagot. Az erdőbe őzeket lesni, gombázni, vagy a rétre lepkét fogni, a patakhoz rákászni? A fejét ingatta. Menjünk inkább a tóhoz. Még sose jártam ott. Jó, mondtam, de nem igazán tetszett az ötlet, ki fog derülni, hogy úgy úszok, mint a kutya, vagyis kapálózás az inkább, mint úszás.

Jé!, kiáltott föl a meredek kőfal peremén megcsimpaszkodó fa láttán. Valóban elképesztő látvány az a csenevész fa, ahogy a kőzet réseibe furakodó gyökereivel kapaszkodik az életbe. A bányát évek óta nem művelik, valamikor a falut látta el építőanyaggal, a legtöbb itteni ház kőből épült, aztán a helyiek fölfedezték a téglát és a szilikátblokkot. Kőházat már elvétve sem építenek. A patak erdő felőli oldalán mentünk, ott kellemesen hűvös a levegő, míg a másik oldalon erősen tűzött a nap, szinte az árnyékunkat is fölégette a hátunk mögött. Meg különben is arra gondoltam, előhozakodom madártani ismereteimmel, jóllehet nagyon sekélyes volt az a tudás, Ibi viszont meglepően sok madarat ismert, úgyhogy lebőgtem előtte. Erre fel a rákokról kezdtem papolni, hogy kell kifogni, elkészíteni. Hát akkor mutasd meg, mondta ő, ne csak beszélj róla! Nem volt mit tenni, felgyűrtem a nadrágom szárát, az ing ujját, és belegázoltam a patakba. Benyúltam a padlan alá, és kotorászni kezdtem, ahogy annak idején is csináltam. Nem telt sok időbe, szúrást éreztem, a rákolló szorítását.  Megvagy, sóhajtottam megkönnyebbülten, és felmutattam Ibinek a kezembe kapaszkodó, nem túl nagy példányt. A kis piros folt láttán megkérdezte, fáj-e. Dehogy, adtam a nagyot, szúnyogcsípés az egész. Ahogy rám nézett, szinte összekékeződtem a tekintetétől.

De szép, mondta Ibi, ahogy a fák közül megpillantottuk a napfényben fürdő tavat. Magam is elcsodálkoztam, milyen szép, jóllehet nem először látom.  A nap minden szakában, minden évszakban más arcát mutatja a tó, amely még tőlem is fiatalabb. Néhány éve emelték a gátat a réten keresztülcsörgedező kis patakra. Rövid idő alatt a közeli falu fiataljainak kedvelt helye lett, hétvégeken ellepték a tavat és környékét, néha közelharc folyt az erdészet csónakjáért, amely a vízbe merészkedő fenyőfához volt lánccal kikötve. A lakatot már az első napon leverték róla. Szinte mindig ült benne valaki, a fiúk szerették megcsónakáztatni a sivalkodó lányokat. Ibi pillanatok alatt megszabadult a ruhájától. A kék színű alig-bikini látni engedte, sőt kihangsúlyozta pompás alakját. Nyeltem egy nagyot. Tetszem neked?, nézett rám kacéran. Bólintottam. Kívánatos volt. Úgy viselte a testét, mint valami drága portékát. Én csónakázni akartam, ő gyorsan fejest ugrott a vízbe a gátról. Versenyezzünk, kiáltott vissza. Fáj a karom, mentegetőztem, leplezni akartam hitvány úszótudományomat. A partól bámultam őt, kiváló úszó volt. A tó sekélyebb, erdő felőli oldalán jött ki a vízből. Fordulj el, mondta, és lefejtette magáról a vizes fürdőruhát, amit egy bokorra teregetett. Elfordultam, de valahogy így is láttam őt, le volt mentve az emlékezetemben. Visszafordulhatsz, mondta kisvártatva. Ahogy arra fordultam, lecsúszott róla a derekára tekert törülköző. De nem kapott rögtön utána, mintha várt volna valamire. Feszülni kezdett rajtam a fürdőnadrág. Hülye vagy, az unokatesód, ilyet nem lehet, de nem jutottam a gondolat végére, csak álltam ott, mint Bálám szamara, míg Ibi kapkodva felöltözött. Bezárkózott szép testébe, megszűntem létezni az ő számára. Tudod, mi vagy te?, kérdezte, és úgy nézett rám, hogy elszégyelltem magam. Tudom, és sajnos te is tudod, gondoltam; bár sose tudtad volna meg. Ezzel véget ért a kirándulás, véget a nyár, a mi nyarunk, A hátra levő néhány napban alig váltottunk szót, kerülte a velem való találkozást. Viselkedésünk fel is tűnt anyámnak, de nem szólt semmit, csak a fejét ingatta.

Ibi nem akarta, hogy elkísérjem az állomásra.  Piros pettyes ruhájában, piros szalaggal a hajában kisétált az életemből.