Ugrás a tartalomra

Estike

Desiré tökéletesnek tartotta magát. Nyelveken szólt, és tweed zakóban járt, hol irodalmár volt, hol történész, hol műkritikus. Most éppen egyszerű, italra vágyó sznobként vetődött egy társaságba, maga sem tudta, mi vagy ki vitte oda, csak annyit tudott, hogy végtelenül megveti a táncolókat, akik minőségi belga helyett olcsó sört vedelnek, és azt sem tudják, mi fán terem Renoir. Egyeseket túl büdösnek tartott, másokat magához képest rondának, még az is megfordult a fejében, hogy olyan visszataszító társaságba keveredett, mint Hieronymus Bosch festményén a keresztet cipelő Krisztus, aki mindenféle gnómok gyűrűjében szelíden és bűntelenül menetel a Golgota felé. Elmosolyodott. Milyen találó a párhuzam, hiszen ő cipeli a világ szellemi terhét. Ezen a ponton bordatájékon viszketést érzett, de nem törődött vele, mosolygott tovább. 

Miközben így szórakoztatta magát, a gyéren világított helyiségbe begördült egy lány tolószékben, de olyan lendületes gyakorlatlansággal, hogy nem tudta időben megállítani a száguldó kerekeket, és tehetetlenül esett a földre. A táncolók, a vedelők és a nyilvánosan pajzánkodók először meghökkentek, aztán alkoholszagú röhögéssel nyugtázták az esetet. A földön fekvő lány a tolószék felé kúszott, segítséget nemigen várt, hozzászokott már, hogy ő mindenhol cirkuszi attrakció. Desiré a lány arcát fürkészte, felkeltette az érdeklődését, még az is megfordult benne, hogy segíteni fog… ha szépnek bizonyul! De a fény egy pillanatnyi felvillanásában kifejezetten igénytelennek ítélte a lány pattanásos arcát és kócos haját, ezért letett arról, hogy hozzá lépjen. Újra viszketést érzett a bordájánál, megvakarta, rágyújtott egy cigarettára, és nézte tovább az eseményeket. A lány a tolószékhez ért, félig visszakapaszkodott belé, de valaki kárörvendő kacagással odébb gurította, egy másik dülöngélő alak pedig megragadta a lányt, s a lábánál fogva kiráncigálta az ajtón: „Ki vagy te egyáltalán?” üvöltötte, a közönség meg röhögött.

„Te miért nem röhögsz, nem vicces?” verte hátba egy újabb valaki Desirét, mire ő kényszeredett vigyort vágott, bár igazán már nem érdekelte a cirkusz. Szánalmasnak ítélte a csürhét, itt mindenki rohad belülről, állapította meg − ehhez jó szeme volt. Menekülni akart, de abba még beleegyezett, hogy csoportkép készüljön, amelyen ő is szerepel. Szerette, ha fotózzák, kedvelte az ilyen-olyan pózokat, fel is vett egy lenyűgözően értelmiségi pozitúrát, és várta a vaku villanását. A vakító fény csak egy pillanatra robbant a társaságra, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Desiré arcára fagyjon a mosoly. Végigfutott rajta a hideg, a gerincvelő jégkásává vált benne, aztán, ahogy a meglepettségből felalélt, még ez a kása is olvadni kezdett. Desiré grimaszolt, mint amikor csatornafedél mellett sétál el az ember, és nem tudja kikerülni a tolakodó pöceszagot. A vaku felvillantotta a szoba négy sarkát, a foltos kanapét és a falakról lógó tapétát, s a tapéta mögül csótányok bújtak elő a fényre. De nem ettől ijedt meg Desiré. A saját látványa változtatta meg. A testén áttört a villanófény, akár a röntgensugár, és Desiré egyetlen másodpercre, megmagyarázhatatlan módon belülről láthatta önmagát: a bordák mögött ott lapult a szív, ám semmi szívszerű nem volt benne, inkább az epéhez hasonló, amorf lepénynek tűnt, szaporán vert, és fekete masszát pumpált ki magából. Desiré mindig úgy képzelte, hogy az ő lelke rikítóan fehér tollpihe, amely néha bordatájékon csiklandozza, és ettől a csiklandástól lesz lelkiismeretfurdalása. A benseje azonban valójában nem ilyen volt: a tollpihe beleragadt a sok szurokba. Felháborodva a kijárat felé tört, felkente a falra a képébe vigyorgó idegeneket, hogy freskókká váljanak. Végre kiért az utcára. Minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy rohadófélben van, végtére is ő nem követett el semmi rosszat életében! Soha egy rossz szava nem volt senkire, nem létezik, hogy ő is úgy nézzen ki, mint a többiek, akikbe az imént ugyanúgy belepillantott, ahogyan magába! Azok ott bent gúnyolódtak a tolószékes lányon, az ő bensejük naná, hogy galambdúcra hasonlít, ők vörös szőnyegen vonulhatnak a kárhozatba! Ő, Desiré azonban bűntelen!

A tollpihe alig mozgott benne a sok szurok miatt, de hegyével még utószor bordán bökte, ettől a teste harmonikaként bicsaklott össze, és a fájdalom dalát kezdte játszani. Kínok közepette villant át az agyán, hogy bizony ő sem volt különb a többieknél, ő is kigúnyolta a földön fekvő lányt, s erre a gondolatra elfintorodott, mert hirtelen érezni kezdte a saját rothadás-szagát. Jó, ez az egy kis semmiség valóban a számlájára írható, ezt elismerte. De még mindig próbálta tagadni, hogy elkövetett volna bármi mást. Újabb kínrohamra volt szükség, hogy felderengjenek a pitiáner kis csalások, például amikor gyerekként meglopta a szüleit: kivett egy tízezrest a zoknisfiókból, aztán még egyet, s ha számon kérték, letagadta. Lopás és hazugság. De hát ezek bocsánatos bűnök…!

Ismét görcsbe rándult, felüvöltött, nem tagadhatta tovább, hogy ráadásul többszörös gyilkos. Önkívületben sorolta az áldozatok nevét. Már az anyaméhben telhetelen és önző volt, hízott és nőtt, testvére pedig rizsszemmé zsugorodott, végül névtelenül és nyom nélkül szívódott fel. De ott volt a legjobb barátja is, aki heteken keresztül azzal traktálta, hogy egy fekete lyuk próbálja elnyelni őt, és nem tud előrébb jutni az életben. „Ügyet kell intéznem, most orvoshoz kell mennem” − tért ki a kellemetlenné váló siránkozások elől Desiré, a barátja pedig egy szép márciusi délután, a langyos szélben süvítve a betonon landolt. És Maja, az anyajegy pöttyözte orrával…! A lány volt az ő Tatjánája, rajongott érte, jól tudta ezt, mégis hagyta, hogy három vagy négy év alatt lassan (nem talált jobb szót erre) töredezetté legyen. A lány végül végleg elrepedt, és bánatát egy tál ciándús almamagba fojtva a kárhozat felé lebegett el…

Nem kellett több kínroham, Desiré tudta, hogy kik ellen vétkezett, és szégyenkezve gondolta, dehogy Krisztus ő Hieronymus Bosch festményén…! Ő csak egy undorító és kárörvendő lény.

Egy padra roskadt, sírva fakadt, nincs remény.

– Ne sírj! – mondta egy vállára ereszkedő kéz.

Meghökkenve fordult hátra. Szőke hajú lány állt mögötte, fehér ruhája és fehér arca tisztaságtól sugárzott. Az utcalámpa átvilágította a testét: látszott ragyogó fehér tollpihéje és szívet formázó szíve, s ettől Desiré egyszerre könnyűséget érzett.

– Esthajnalcsillagnak hívnak – nevetett a lány −, röviden csak Estike!

Desirét a szavaktól, a hangtól melegség járta át, és már tudta, hogy mégis van remény…

 

 

A nyitókép Hieronymus Bosch: Keresztút című festménye (Museum voor Schone Kunsten, Gent, Belgium)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.