Ugrás a tartalomra

Bújócska

Most már gyere elő, anyu! Elég volt! Nem érek én erre rá.

Meg nem is jó játék ez, nehezen kapok levegőt, amióta ezt csináljuk. Ordítanám torkom szakadtából, hogy visszhangozzon a kórházdombi lakótelep: Gyere elő! Megijesztesz. Én nem is akartam ilyet játszani! Értsd meg, kérlek, hogy én ezt nem élvezem. Fáj nekem! Negyvenhárom évesen egyébként sem játszik már ilyet az ember.

Hogy kislánykoromban mennyire odavoltam érte? Meglehet. Nyolcvan, kilencven, száz. Aki bújt, aki nem, megyek, cseréptörést nem vállalok – ordítottam, és már rohantam is lélekszakadva a nefelejcskék rakott szoknyámban, át a játszótéren, hogy a négyemeletes panelek között, a garázssoron meg a park hatalmas aranyvesszőbokrai közé bekukucskálva keresselek benneteket.

Téged is.

Egyszer-kétszer beálltál. Hogy dübörög a szívem, minden dobbanás egy emlékkép: peregnek a filmkockák, és én ott vagyok újra Barcikán.

Látom magamat, ahogyan lerúgom a cipőmet. Az volt a taktikám, hogy mezítláb indulok a keresésetekre. Hunyó szerettem lenni leginkább. Torkomban dobogott a szívem, ahogyan benéztem az ufó-hinta alá, Pista bácsi barna Trabantja mögé. A játszóteret körülölelő aranyvesszőbokrokat imádtátok, pedig azok mögül mindig kilógott egy tornacipő, egy masni a hajból, egy fodor a ruha széléről… Olyankor elordítottam magam, és már sprinteltem is vissza a panelhoz. Tiszta erőből, mintha az életem múlna rajta. A négyszögbe kellett beleütnünk a tenyerünkkel, csak akkor ért. Krétával rajzoltuk a szürke házfalra. Odarohantam, és ahogy a torkomon kifért, kiabáltam, hogy ipiapacs, Kinga, ipiapacs, Maczek Peti, ipiapacs, anyu!

Akkor álltál be, amikor megsajnáltál, mert kevesen voltunk a játékhoz. Amikor először hívtalak, kicsit mérgelődtél, látványosan csóváltad a fejed, hogy mikor lesz így kész a csirkepörkölt, de végül jöttél. Rajtad kívül soha egyik gyerek anyukája sem állt be játszani. Én ezért olyan hálás voltam, hogy egyszer ugyan észrevettelek a mókuskerék mögött, mégsem ütöttelek ki.

Figyelj, anyu! Mi a fenét jelent az, hogy cseréptörést nem vállalok? Mindegy, nem számít.

 

Tudod, anyu, én az olyan rendes bújócskákat szeretem, amikor pár perc múlva megtalálom azt, aki elbújt. Kislánykoromban úgy játszottuk. Hát nem emlékszel? Abban a bújócskában szabadság volt, ragyogó szemek, izgalom, lopakodás, rohanás, térdreesés, felállás… − ebben acélszürke félelem, jéghideg riadalom. Én nem akarom ezt tovább játszani! Gyere elő nyugodtan, mert kiszálltam! Feladom!

 

Azt hiszem, tudom már, miért csinálod.

Így adod vissza a kölcsönkenyeret. Mert néha még egy jó anya is visszaadhatja.  

Hogy én is érezzem, amit te éreztél, amikor nagycsoportos koromban egyszer igencsak sajátosan bújócskáztam.

Amikor dacból és sértettségből elszöktem a barcikai játszótérről.

Jaj, anyu! Tudhatnád, hogy Barcikáról végül mindenki elszökik. Meg egyébként is nagypapára voltam bízva. Nagyapát pedig mindig sokkal jobban érdekelte a Népszabadság, mint én.

Órákig kerestetek. Először csak ti ketten, aztán a szomszéd Marika néni, végül a fél Kikelet köz. Mindig azt mesélted, hogy már a rendőrséget akartad hívni. Aztán beszaladtál a kisboltba, a Kórházdombi lakótelep Fűszer Csemegéjébe egy csomag Szofiért, és megpillantottad, ahogyan komótosan pakolom a kék műanyagkosaramba a fontos dolgokat, miközben a pénztáros Eta nénivel egyezkedem a késleltetett fizetést illetően.

Az én fejemben úgy hívták akkoriban a fontos dolgokat, hogy Tibicsoki, Ultra, tízdekaparizer és Dunakavics. Ezeket blokkolta épp Eta néni, amikor felém szaladtál sírós-nevetős arccal, és mielőtt még bármit mondhattam volna, adtál egy hatalmas pofont. Sem ez előtt, sem ezután nem ütöttél meg. Ilyet többé ne csinálj, megértetted?!, kiabáltad.

Pedig ugyanazt csináltam, mint te. Elfogytak otthonról a fontos dolgok, hát elmentem pótolni azokat.

Azt hittem, örülni fogsz. Csak néztelek, és annyira nem értettem ezt az egészet, hogy sírni sem tudtam rendesen.

Most sem értek semmit, és ma sem tudok sírni rendesen.

Az arcod kontúrját a rövidtávú memóriámból húzom elő, a tegnapelőttből.

Tegnapelőtt óta kereslek kétségbeesve.

Ideidézlek, és barna szemedbe mondom panaszosan: kimerültem.

Ez az egész nem fer így, anyu! Rohadtul nem sportszerű, mert te végül megtaláltál engem, és happy end lett a vége. Én meg… Megnéztem már minden lehetséges helyet, és néhány lehetetlent is.

Ma délelőtt sértetten ültem autóba, leparkoltam a házad előtt, mert arra gondoltam, talán csaltál, és szó nélkül hazamentél.

Részvéttel nézett rám a miklósgyulaútöt.

Te nem nyitottál ajtót. Remegve fordítottam el a kulcsot a zárban. Soha ilyen félelemmel nem nyitottam még be hozzád. A földszintnégyben ott voltak a ruháid, és a téglák közé ivódott anyuillat. Igen, az a jázminillattal keveredő palacsintaszag. Bekukucskáltam a szekrénybe és az ágyneműtartóba, de görcsölni kezdett a gyomrom, és légszomjam lett hirtelen a ruháid látványától meg a téglák közé ivódott anyuillattól. Feltéptem az ajtót, kirohantam. Gondoltam, nem jársz túl az eszemen, és hazafelé – csak úgy játékból – benéztem az onkológiai osztály 302-es kórtermébe is. Ide gyakran bújtál mostanság.

 

Anyu! Csinálnál nekem tizenegy palacsintát? Sárgabarackosat! Amikor azt eszem, többé nem fáj az, ami addig fájt.

A többiek ezt nem érthetik, ők azt hiszik, a palacsinta csak palacsinta.

Nem tehetnek róla szegények, nekik nem te voltál az anyjuk.

 

Te győztél, tényleg! Te tudsz a legügyesebben bújócskázni. Én vagyok a vesztes. Ha rám néznél, láthatnád: egy nyomorult, árva, tüdőben rekedt ipiapaccsal. Hogy lehet innen felállni?

 

Figyelj, anyu! Én igaziból tudom, hogy hol vagy. Láttalak, mint kislánykoromban a mászóka mögött. Csak úgy csinálok, mintha... mintha mégsem.

Láttalak: békés volt a kép, ahogy ott feküdtél.

Suttogva kérdem, ne félj, nem hallja senki: mondd, jó ott neked?

Nem volt túl nagy zaj, ahogy a sárrögöket rád dobálták a feketecipősök?

Nem féltél? És most?

Nincs túl nagy csönd?

Nem rossz érzés, hogy többé nem indul senki a keresésedre?

Nem ijeszt meg a gondolat, hogy most már örökké ott maradsz, ahová bújtál?     
Itt csönd van.

Rossz csönd. Háborgó.

Félni lehet tőle.  

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.