Ugrás a tartalomra

Futás a hóban, meztelen

Felriadtam. Átnyúltam anyám helyére. Nem feküdt ott.

– Hol vagy, mama?!

Megijedtem a saját hangomtól. Attól, hogy nem kaptam választ, még jobban…

Egyedül találtam magam a koromsötét, hideg hálószobában. A tűz rég kialudt a cserépkályhában. Hegyeztem a fülem, nem motoszkál-e anyám a konyhában. Síri csend…

A szekrényekből azonban sutyorgás hallatszott.

Egyre erősödő pattogások, koppanások. Mint amikor nagyanyám koporsójára rálapátolták az összefagyott földet.

A baljós kinézetű, tükrös fésülködőasztal is pusmogott, összebeszélt a behemót komóddal. A deszkákban dominósor dőlt el, golyózápor dübörgött. A plafontól a parkettáig recsegett-ropogott a fekete kísértetszoba.

Meresztgettem macskapupilláimat, hogy elriaszthassam a boszorkányos betolakodókat, ha megtámadnak. Remegtem, mint Bobi kutyám, ha apám ütötte.

Hajnalodott, a függönyön át beszűrődött egy kevés fény.

Sziszegésbe fogott a szalmazsák, a szekrények hullámos mintázata megmozdult, tátott szájjá változott.

 

Megzörrent a bejárati ajtó. Anyám settenkedett be a házba, lábujjhegyen. Bömbölve rontottam ki a hálószobából.

– Hol voltál, mama?! Miért hagytál egyedül?! Majdnem szörnyethaltam!

Ráztam a fejem vadul, a könnyeim hadd fröccsenjenek, hátha eltalálják anyámat.

– Jaj, ne bömbölj már, mint akit nyúznak! Idén leszel hét éves, Sziporka. Mitől félsz?

– A szellemektől. A bútorokban sugdolóznak, randalíroznak!

– Rágja a szú a fát! – magyarázta anyám. – Annak ilyen a hangja. Meg a hidegben össze is húzódnak a bútorok, és megreccsennek.

– Nem bánom én, akkor se maradok többé egyedül! – ellenkeztem. − Ha neked minden reggel a hajnali misére kell menni, akkor vigyél magaddal, vagy utánad futok!

– Még mit nem?! Költögesselek, kínlódjak veled?! Mire felöltöztetlek, addigra itthon is vagyok! Nincs meleg cipőd sem!

 

Anyám meggyújtotta a sparheltbe készített tüzelőt, nekilátott tésztát gyúrni. Én lecövekeltem mögötte kinőtt hálóingemben. Anyám rám förmedt:

– Menjél már innen, hagyjál békét nekem! Ha nem lesz kész tizenkettőre az ebéd, apád kitekeri a nyakamat.

– Nem hagyok békét! Vigyétek vissza ezeket a szellemekkel telezsúfolt bútorokat oda, ahonnét hoztátok!

– Nincsenek szellemek! – vágta rá anyám.

– Dehogynem, a pap mondta: léteznek angyalok meg ördögök, pedig azok se látszanak. Akkor szellemek is vannak, hiába nem látszanak!

– Ne feleseljél, és hagyjál főzni!

– Nem hagylak, mondd meg, honnét vannak ezek a bútorok!

– Legyen, csak hagyjál már! De ha nem érted, Sziporka, nem magyarázom el többször. Figyelj! Több, mint húsz éve még folyt a háború. De már tudtuk, hogy Hitler veszít, és nekünk végünk, visszaadják Erdélyt a büdös oláhoknak. Apád egy vöröskeresztes vonatot vezetett, német sebesülteket kellett Ausztriába vinnie. Hozzácsatolt a szerelvényhez egy tehervagont. Belepakoltuk a konyhabútort, a sezlont, a Szűz Máriás festményt, és otthagytuk a házunkat. Menekültünk nagyanyáddal meg Nándorral, a bátyáddal, aki kétéves volt, és velünk jött a húgom is. A fia és a férje Kolozsváron maradtak. Egy fékezésnél aztán lezuhant a Szűz Máriás festmény, ráesett a konyhaszekrény, mégsem tört össze, se a keret, se az üveg. Csoda történt. Így jelzett a Jóisten, hogy mi, erdélyiek lezuhanhatunk, mégsem törünk össze: megmaradunk.

– Honnan szereztétek azt a festményt, mama? – vágta, közbe. − A Jóistentől?

– A nagyapád kapta nászajándékba a földbirtokostól, akinél az apja, vagyis a dédapád gazdatiszt volt Doroszlófalván – válaszolt anyám, aztán folytatta a történetet.

− Sokszor meg kellett állni szenet és vizet venni a mozdonyba. Apád összebarátkozott a német katonákkal. Amikor Győrbe értünk, mondták, hogy menjünk velük, Magyarországot hamarosan elfoglalják a ruszkik. Apád azt válaszolta: reménykedünk és maradunk, aztán jelentkezett az állomáson. Felvették mozdonyvezetőnek, és másnap már egy lakást is kiutaltak nekünk a központban, nem messze a három templomtól. Gazdag zsidóké volt, akiket elvittek a németek. Másfél év múlva apád átkérte magát Egyházlantosra, a határ mellé, hogy ott várjuk ki a döntést Erdély sorsáról, és azonnal indulhassunk vissza, ha netán mégse a büdös oláhoknak adják… A győri szomszédok biztattak, hogy pakoljunk fel mindent. A zsidóknak már úgyse kell, nem élnek!

– De mama, miért fogadtatok szót? Nem hirdetik a hajnali misén a tízparancsolatot? Hogy ne lopj! Bezzeg nekem be kellett magolnom!

– Értsd már meg, Sziporka, nem jöttek haza a háború után!

– Mind odavesztek?

– Nem tudom. Akkoriban ez volt a szokás… A zsidók házait kiutalták, az értékeiket széthordták. Nekünk már csak ez a hálószobabútor maradt. És ne védelmezd őket! Az apácákhoz jártam polgáriba, lenéztek bennünket a zsidó lányok. Karácsonykor drága ajándékokat adtak a tanárnőknek, minket kihagytak mindenből. Azt vetették oda nekünk foghegyről, hogy „ti vagytok a gallyak, mi az ágak”.

–  Mama, ti önként hagytátok el a házatokat, a zsidók viszont nem. Tehát loptatok! Emiatt randalíroznak a szellemek a bútorokban.

– Ők is loptak, csak azt kereskedésnek mondták. Abból gazdagodtak meg!

– Nem tiltotta nektek se senki, hogy kereskedjetek…

– Mi dolgozunk, nem kereskedünk!

– A kereskedés is munka. Ügyesség kell hozzá, mama!

– Meg pénz, ami nekünk nincs, és nem is volt soha!

Elgondolkoztam.

– Erről nem a zsidók tehetnek – állapítottam meg. − Ha ők tudtak szerezni, ti is tudtatok volna.

– Ó, hallgassál már! Ruhánk se volt, nemhogy pénzünk! Te is csak protekcióval kaptad az amerikai segélycsomagból a rózsaszín bundádat…

Megint eltűnődtem.

– Az amerikaiak miért küldtek csomagot nekünk?

– Csak ’56 után. Akkor, amikor születtél. Borzasztó dolgok történtek. Egyházlantoson éjszaka bekiabálták az ablakon a büdös huligánok: „Gyere ki, Szilágyi György, végzünk veled!” Apád baltával állt az ajtó mögött, hogy le tudjon csapni rájuk, ha betörnek. De valaki szerencsénkre a védelmébe vette. „Hagyjátok, ezt a mocsok kommunistát, most született lánya!” Azzal elmentek.

– Miért akarták bántani? Most mondtad, hogy földönfutók voltatok, szegények, mint a templom egere. Az is baj, ha valaki gazdag, meg az is, ha szegény?

– Forradalom volt, fellázadtak az emberek a mocskos kommunisták ellen, akik csaltak a kékcédulás választásokon… Meg utána is, folyton. Üldözték és ok nélkül börtönbe zárták a papokat. Apádat mint egyszerű munkást, kiemelték, Pestre küldték káderképzőbe, párttagot és állomásfőnököt csináltak belőle.

– Mi az a kékcédulás választás?

– Az, amikor valaki úgy jut hatalomra, hogy az emberei többször szavaznak rá, pedig csak egyszer lenne szabad. Majd egyszer pontosabban is elmagyarázom, milyen is az, de nem beszélhetsz róla, mert nagy bajba kerülünk!

– Akárhogy is történt, mama, menjél, gyónd meg, hogy bútort loptál a zsidóktól. Menjél Krisztushoz, aki épp úgy, mint a lányok Kolozsváron, zsidó volt….  És Te hozzá imádkozol!

– Te meg visszafeleselsz, pedig az is benne van a tízparancsolatban, hogy atyádat és anyádat tiszteld! Majd pokolba jutsz!

– Isten vagy, hogy helyette ítélkezel?!

– Menj innen, nincs időm vitatkozni!

Anyám szipogva reszelte le a tésztát, aztán szétterítette a nyújtódeszkán, száradni egy kicsit. Készülhetett a zöldségleves reszelt tésztával.

 

A következő piaci nap hajnalán megint arra riadtam, hogy a plafontól a parkettáig recseg-ropog a kísértetszoba. Azonnal tudtam: megint egyedül hagyott anyám. Villámgyorsan kiugrottam az ágyból. Ki akartam menni az ajtón, de zárva találtam. Feltéptem az ablakot. Ugrás! Ki a hóba, mezítláb, egy szál hálóingben!

Nem volt olyan sötét, mint a szobában, világított a hó, és még a póznákon is égtek a lámpák.

Neki a kapunak. Az is zárva! Irány a hátsó udvar, át a szögesdrót-kerítésen! Durr bele, iszkiri! Felhasadt a hálóingem, meg a bőr a lábamon. Piros virágokat hullattam a hóba. Félreverték a harangot a lelkemben. Ami belül szól, az a torokból utat tör a szabadba. Ha benn marad: tombol, rombol. Kinn is képes bármire, de a szabadban mégis jobban elfér.

A kiabálás könnyebbé teszi a nehéz fájdalmat: szétszórja a vakvilágba.

A szomszédos üzem fúrócsöveket tárolt a házunk mögött, piramis-alakzatban. Most az utamat állták. Hogyan tovább?

Fel az olajos csövekre! Azok tán melegebbek, mint a fagyott föld. Hasra estem, beszorultam. A csőpiramis jól bírta a fickándozásomat. Meg se moccant. Pedig lekváros palacsintát nyújthatott volna belőlem. Végül mégis kiszabadultam, nem görgettek maguk alá a vasak. Futhattam tovább.

– Állj meg! Állj meg! Mit csinálsz, Sziporka?! Megfagysz, elvérzel! Fogják meg, hozzák vissza! – kiabált a szomszédasszony.

Fütyültem rá, meg másra is. Ők is rám. Ki merészelt volna utánam eredni a csúszós hóban?

Kezdődhetett a könnyű halálgalopp. Nem fáztam. Fűtött az indulat. Semmit nem éreztem. A szelet sem, ami a nyakamba fújta a rongyos hálóinget, s úgy lobogtatta, mint egy dicsőséges zászlót.

Anyaszült meztelen spuriztam a hóban.

Valaki megállt velem szemben.

Egy asszony el akart kapni.

– Megbolondultál?! – tette elém két karját, de kicseleztem.

Elesett, jajgatni kezdett, kificamodhatott valamelyik tagja.

Úgy kell neki, minek üldöz egy szélvész-tűzvészlányt, aki már hatéves is elmúlt!

Nem láttam anyámat sehol.

– Akkor is utolérlek, mama, akkor is, ha elnyelt a föld! – siklottam az addigra már korcsolyává fagyott talpaimon. Segített a szél is. Nagyokat lökött rajtam. Hasra estem, lejött a bőr a könyökömről, az orromról. Örültem.

– Haljak csak meg, minél előbb! Úgyis ezt akarja anyám! Azért zárja rám az ajtót, ezért hagy egyedül a kísértetekkel.

Végigbukdácsoltam az utat az egyforma kockaházak előtt. A felbőszült kutyák ugattak: ne vágtázzak, végtére is − születési előjoguk alapján − ezt csak ők tehetik.

– Be vagytok zárva, én szabadon csaholok! – lihegtem.

Vitt az indulat, ami legyőz minden akadályt. És magát az embert is, ha nem bír az akadállyal. Nincs választás: vagy megcsinálod, vagy belepusztulsz!

Ömlött rólam elől, hátul a kulimász. Rá se hederítettem!

Nyakamba szakadt az ég, eleredt a hó, mintha nem lett volna elég magas a féllábszárig érő latyak, ami a gipsznél is jobban őrizte a lábnyomaimat.

Végre távolról megsejtettem anyám alakját. A keresztnél értem utol. Megállt az útkereszteződés előtt.

– Mama! Mama! Mama! – üvöltöttem.

Megfordult, felsikított. Kipirult az arca, leejtette a szatyrot, megtántorodott. Kétségbeesett kárálásba kezdett miséről, piacról, ebédről, ölésről, halálos bűnről, miközben folyt a könnye és szipákolt. Felemelt.

Kaján öröm járta át testemet-lelkemet.

– Jól megbüntettelek mama, többé nem hagysz egyedül a kísértetekkel! Ha mégis, most már tudod: meghalok – hömpölygött belőlem a szó, szó, szó…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.