Ugrás a tartalomra

Az IrodaLomkocsma

Ismerik a vendéglátóipari egységek ékkövét, az IrodaLomkocsmát? Nem? Meglátszik, hogy a lakosság nagy része nem olvas semmit! Na jó, én is nemrég bukkantam rá. Valamelyik szecessziós épület egyik kapualjában található a belvárosban, már meg nem mondom hol, mert, mikor ott voltam, nagyon beolvastam.

Az biztos, hogy először a kis szerény táblát vettem észre, amelyen egy antropomorfizált (odarajzolva keze-lába, arca) könyv nevetett rám, láthatóan nem józan állapotban.

IrodaLomkocsma − hirdette a tábla a könyv alatt nagy, hupilila betűkkel – hátul az udvarban. Élje át a biblio-feelinget!

No, ezt megnézem − gondoltam. Első ránézésre olyan volt, mint egy átlagos kocsma, de mégis inkább olyan illattal, mint egy könyvtár. A pultban sem jellegzetes csapos állt, hanem egy szemüveges, vékony fickó mellényben és csokornyakkendőben. Fütyörészve pakolgatott, törölgetett, tett-vett. A pult mögött padlótól plafonig könyvespolcok. Oldalt nyomtató. A pult alatt is szövegkönyvek, kéziratok. A falakon híres írók, költő portréi. Felét nem ismertem fel. A hangszóróból nem zene szólt, hanem híres színészek szavalatai. Felismertem Latinovits és Sinkovits hangját.

A falon felirat hirdeti: Diszlexiásokat és analfabétákat nem szolgálunk ki! A mellényes hamar kiszúrt, odajött, és kedvesen megkérdezte, miben segíthet. Szabadkoztam, hogy nézelődöm, és kértem itallapot. Nem volt. Egy olvasmánylistát adott.

Belelapoztam.  Exkluzív ajánlat. Hajnóczy, Poe, Burroughs, Kerouac. Ezek elég drágák.

Nyilván nem véletlenül. A raktárajtó mögül szőke, mosolygós lány bukkant elő egy halom könyvvel. Figyeltem kicsit őket.

– Na, kész – mondta. – Bepakoltam az új könyveket. Ezeknek meg felvágtam a lapjait.

– Ügyi vagy, Zsófi, pihenj egy kicsit. Olvass bele valamibe.

A lány legyintett.

– Á, most nem akarok. Meddig vagy ma, szivi? Nem tudom, miért kell neked tulajként beállni a pult mögé. Tudom, szereted ezt csinálni. Meg így van megírva. A színészek még sehol? Biztos mindenki próbál.

A férfi nevetett.

– Vagy otthon házilag pancsolják a színdarabokat, mert az úgy olcsóbb. Csak egy dramaturg meg ne lássa.

– Rajzoljak neked még vendéget? – ölelte a lány a pultost. – Ha otthon van rajzolt macskánk, itt is működhet a dolog!

Ezek szerint nemcsak munkatársak. Elszomorodtam.

– Na jó. Lépek az állateledelboltba, várlak otthon. Majd gyere. Pá!

Zsófi már ment is. Szép nő. Követem a szememmel, miközben kilibeg. A csapos hozzám fordul.

– Kezdetnek valami könnyűt? Az újak folyóiratozni szoktak. Semmiképpen ne egy Joyce- vagy Proust-koktéllal fogjon hozzá! A folyóiratozást ne a tanulmánnyal kezdje, az hamar megüt, a kritikától meg rögtön felfordul az ember gyomra.

Kértem hát valami lájtosat. Élet és Irodalmat ajánlott. Hamar megkaptam, a politikai tartalmú cikkek persze ki voltak vágva belőle, hogy ne zavarják meg az irodalom élvezetét.  Kísérőnek hozott egy Mórickát, ha érzem, hogy kezd beütni a magas kultúra, akkor lapozzak bele abba. Egy kisprózát kezdtem olvasni, ami egy hagyományos kocsmában játszódott.

Az ajtó kicsapódott, és művészsapkás, színes sálas figura lépett be. Nyilvánvalóan törzsvendég volt, olyan otthonosan viselkedett. Érdeklődve figyeltem, mi fog történni, hogy viselkedik ezen a fura helyen egy törzsvendég. Nem messze tőlem ült le.

A csapos felnézett.

– Művész úr! A szokásos lesz? Egyfelvonásos monodráma?

A leművészurazott valami erősebbet kért.

– Na nézzük, mit tudok ajánlani! – mondta készségesen a pultos. − Shakespeare, de nem a Varró Dani-fordítás, Milton eredeti nyelven, az egyetlen lefordított Halldór Laxness-dráma…

– Az meg ki a faszom? – csattant fel a másik.

– A XX. század izlandi irodalmának legjelentősebb alakja. Eléggé megterheli a gyomrot. Mint a gejzír, úgy jön vissza a gyomortartalom, ha túlolvasod magad.

– Kihagyom.

– Ehhez mit szólsz? Strindberg-színmű, ha jól látom, litván fordításban…

– Katarzisfoka?

– Azt hiszem, 40.

– Az már túl erős lesz most nekem.

– Milyet szeretnél?

– Rövidet!

– Három vagy öt felvonásost?

– Legyen három. Molnár Ferencetek van?

– Hogyneee! Kinyomtassam vagy könyvből olvasod?

– Jó lesz könyvből. Nem vagyok finnyás.

– Fáradtnak tűnsz. Nehéz napod volt?

– Eléggé, tudod, csinálunk egy darabot, először ilyen etűdöket írunk, és majd ebből alakul ki az egész. Mint amikor egy pajorból kimasszírozunk egy gyönyörű pillangót. Nem könnyű.

A pergő párbeszéd eddig tartott, a művész csak olvasott, olvasott, vedelte a betűket, nemcsak úgy kóstolgatta, mint én. Néha felnevetett, majd szólt a pultosnak, hogy inkább visszaadja.

– Nem ízlik? – A pultos szinte szomorúan vette vissza, mintha a püspöklila mellényét kritizálta volna a másik.

A művész legyintett.

– Ez női darab. Túl könnyed. Nem akarom, hogy jókedvem legyen, ma még dolgoznom kell a szövegemen, és ahhoz kell egy kis szomor meg komor. Meg hogy arra ébredjek, hogy nyomdafestékes a nyelvem.

– Akkor itt egy Sarah Kane-darab.

– Sarah Kane? Kéne ismerem?

– Kortárs. A nézők szó szerint el vannak ájulva a drámáitól.

– Jó lesz!

Ez láthatóan jobban ízlett neki. Elolvastam közben a kisprózát. Nem volt rossz. Kezdtem is ellazulni. Jöhettek a versek. Közben bejött egy sötéthajú fiú meg egy magas, barna lány.

A lány lerogyott a pult előtt álló székre.

– Egy vásári komédia lesz.

– Keverhetek egyet? – vett elő tollat a pultos. − Saját recept.

A pultos a fiúra nézett.

– Neked a szokásos haikuk?

A sötéthajú fiú ütögette a fejét.

– Ööö… egy pillanat. Össze kell szednem a gondolataimat. Van egy nagyon jó ötletem egy kocsmáról, ahol olvasástól lehet berúgni. Meg kéne írnom.

A művész leteszi a Kane-darabot.

– Ez teljesen szétbombázott. Tibi, adj egy Büchnert! A Woyzecket.

– Nem kéne már többet olvasnod – figyelmeztette a pultos, akit ezek szerint Tibinek hívtak.

– Olvasottnak tűnök? Nem vagyok az, egyáltalán nem. Legfeljebb egy picit, épp csak egy kicsit művelt. – A művész mindezt sokkal lassabban mondta, és majdnem hanyatt esett.

– Na jó, de csak a rövid verziót. És kísérd le sok Romanával. – És már előtte is az olvasnivaló meg a szerelmesregény-füzet.

Én közben kezdtem végére érni a versblokknak. Mintha a végtagjaim is verslábak lettek volna, dobolták a ritmust.

A művész nagyon gyorsan olvasott.

– Tibikém, még egy Homár… az jó lenne.

– Ez egy kocsma, nincs rák. Ha Homéroszra gondolsz, az meg végképp nincs. Nem olvassa rajtad kívül senki, csak ránk dohosodna, úgyhogy most nem rendeltem.

A sötéthajú srác végre döntött.

Három nővéretek van?

– Persze.

– A középsőből kérek. Nem vagyok teljesen józan. Betűtészta volt ebédre a húslevesben.

A hangulat egyre fokozódott. Az Élet és Irodalom kiolvasása után kértem egy Helikont, ebből csak a cigit ismertem, de irodalmi folyóirat is van ezek szerint. Ez már sokkal könnyebben és hamarabb csúszott. Aztán beállítottak valami irodalmi körösök, akik egymás írásait, főleg verseit elemezték. Belehallgattam. Éreztem, hogy kezd beütni a cucc. Elkezdtem haverkodni a sötét hajú nővérolvasóval meg a lánnyal, aki a vásári komédiától heherészett. Mondták, hogy pénteken paradigmaparty van, szombaton meg metamulató, és hogy azok nagyon jók.

A pultos megengedte, hogy mi is kérjünk verseket. Összerakta a verskaraoke berendezést, és indulhatott a mandulafa.

A kivetített versek közül volt, amit egyedül szavaltam, volt, amibe a többiek is beszálltak. Akkor nagyon jónak éreztem, pedig tudtam, hogy nem tudok rendesen szavalni.

Táncoltunk versritmusra, prózára koreografáltunk, és jelenetet is rendeztünk. Ez még megvan. Rémlik, hogy a kölcsönzőpult tetején állok, és fejből mondom a Szigeti veszedelmet. Meg a lánnyal elmeséltünk egymásnak néhány szájról szájra terjedő, régi regét. Bár lehet, ezt csak utólag képzelem be. Remélem, nem egy másik kocsmában ittam, és ott képzeltem be az egészet… Nem, az nem lehet. Az irodalom részegítő hatása létezik, léteznie kell! Ettől csak a szemünk károsodik, a májunk nem.

Mindenesetre az tény, hogy nem emlékszem, mikor jöttem el, és hogy jutottam haza.

Mindenkinek ajánlom ezt a helyet. Én is visszamegyek, csak találjam meg újra.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.