Ugrás a tartalomra

Kitakarva

a tujafák tetején a madarak szétrebbentek

nemrég ébredtem. összehorzsolódtam magammal. az emlékek véreznek. görcsölök, mint a megérett méhlepény. kétezertizennégyben találkoztunk először. várnom kellett rá. a vizsgálóban egy ágy állt a nyitott ablak alatt. a nyári szellő ki-bejárt a szobán. én meg, mint, akibe hálni jár. de már az is valami annyi gyógyszer után. amikor belépett, nem néztem fel.

a huzat megcsapta az arcomat. köszönt. bemutatkozott. a mély magánhangzóira figyeltem. négy a. szép. nem mindig szép, ami mély. és nem mindig szép, ami magas. arra gondoltam, nekem is mélyeim vannak. meg mélységeim. hellyel kínált. mondta, hogy hallgat. és én vele együtt hallgattam. ez volt az első nagy közös hallgatásunk. zsongott a fejem a sok miérttől.

és most jön valaki, aki nem kérdez, hanem hallgat. aztán a zsebében kezdett kutatni. a kulcscsomóját kitette az asztalára, hogy az ne zavarja a keresésben.

ezt a cetlit találta a húga a mikrójuk tetején – mondta. és én már akkor beleszerettem.

először csak a hangjába. ránéztem a papírdarabra. gyógyszernevek voltak rajta, és hogy

miből hány darabot. féltem, hogy elrontja, hogy megkérdezi, miért. de nem kérdezte meg. tudta, még nincs itt az ideje. ránéztem, majd kibámultam az ablakon.

a tujafák tetején a madarak szétrebbentek.  

a gondolat madara félszárnyú albatrosz idebent

az anyám hazatelefonált a férjemnek, hozzon fogkefét, törölközőt, papucsot, vécépapírt, műanyag poharat, kanalat, meg a töltőmet az ágyam mellől.

fehér vászonhálóingbe bújtattak, amelyről hiányoztak a gombok.

kiszaladtak belőle a melleim. úgy kellett állandóan összefogni elöl.

anyám kért egy másikat. egy pizsamakabátot találtak. azon már voltak gombok.

csíkos volt. mint egy rabruha.

anyám este visszajött, és hozott saját pizsamát nekem.

aztán ő adott valami injekciót, amitől nem emlékeztem semmire.

az első éjszaka ügyeletes volt. többször bejött. a szobatársak mondták reggel. azt is,

biztosan jól megfizeti a családom, azért járkál folyton hozzám. én csak hallgattam, nem tudtam, hogyan megy ez. a reggeli viziten elmondta, milyen gyógyszereket állított be, suttogva a kollégáinak és a nővéreknek. a lázlap eltakarta a kezét, amelyen egy gyűrű volt,

de nem jegygyűrű. akkor vettem észre, hogy az ujjaimról eltűntek az aranygyűrűk.

még a kórterembe költöztetésem után leszedték rólam.  anyám vitte haza őket.

visszafeküdtem, és elkezdtem sírni. hiába mondták, hogy minden rendben a kisfiammal.

az ovizsákot ki kellett volna mosni. de nyilván nem ez fájt, hanem, hogy nem túrja esténként a hajamat. minden csak darabokban. részenként kell összepakolni a dolgokat.

aztán bejött másnap a kórterembe, és bekísért magához. kikóvályogtam a folyosóra, segített egyenesen menni. kérdezett a hogylétem felől. hallgattam. újra együtt hallgattunk.

a kisfiam hiányzik. mikor láthatom. kérdeztem elhaló hangon.

ha egy picit megerősödik. talán már holnap leengedem kísérettel a parkba. a szökőkútnál találkozhatnak. vártam, hozzáteszi, csak egy kis időre, de nem tette hozzá.

álomban egy óriáskeréken ültem, ami állandóan csak lefelé forgott.

gondoltam, megkérdezem, ült-e már óriáskeréken. mellette nem félnék. szorítanánk egymás kezét, az izgatottságtól nedves tenyereinket beletörölnénk a ruhánkba, és átadnánk

magunkat a sorskeréknek. egyszer fenn. egyszer lenn. álomban. egyszer lenn. egyszer fenn. a kórházi ágyon. a lepedő kicsúszott alólam. megigazítják. addig leszállítanak. fal mellett tapogatózva keresem a mosdót. a tisztasági betétet nem én tettem a bugyimba.

kezdem azt hinni, két személy vagyok. ezt elmondom neki. megigazítja a szemüvegét. nem gondol skizoidnak. ez jó jel. csupán kimerültnek, akit most kicsit pihentetnek.

a gondolat madara félszárnyú albatrosz idebent.

madármagasra száll

az volt a szavajárása, hogy csüccsenjen le. ahogy összecsücsörítette az ajkait, amikor kimondta a szót, nagyon erotikus volt. és én nem gondoltam a férjemre. lecsüccsentem. vártam a hangját. nem is érdekelt, mit fog kérdezni, csak beszéljen. mivel nem voltam túl jó beszélgetőpartner, elértem, hogy ő vigye a szót. a munkámról beszélt, hogy milyen izgalmas lehet az írás,

a szavak sziluettjének megragadása, az árnyalatok és hangulatok lefestése.

ezeket nem így mondta. én színeztem ilyenre. elvégre költő vagyok.

milyen ápolt a keze. le kellene vágni a körmöm. de csak a vizsgálóból lehet csipeszt vagy kisollót kérni. kisolló-párti vagyok.

elképzeltem, a tenyerébe veszi a kezemet, megszorítja, hogy bátorít.

összekulcsolta az ujjait, mintha imádkozna. később megtudtam, mert megírta, hogy szokott imádkozni. beveszem az esti imáimba. így írta, szó szerint. aztán elkísért az ágyamig. lecsüccsentem. megnyikordult az ágy alattam. ezen elmosolyodott. akkor láttam először  mosolyogni. szemüvege feljebb tolódott egy kicsit.

én is szemüveges volnék, de nem hordom. közellátó vagyok. távolra meg nem akarok most látni. csak a délutáni alvásig és a vacsoraosztásig.

nagyot sóhajtok. madármagasra száll.

arctalan volt a tekintetem, akár a madaraknak

csütörtökön sietve vágtatott végig a kórtermeken. ideges volt. megkérdezte, hogy aludtam.

aztán láttam, amint 200-ról 400-ra kanyarítja a számokat a lázlapon. a lamolepen állított. ezt a majdani zárómról  tudom. tizenkét zárójelentésem volt amúgy a pszichiátriáról. négy év alatt. de ez most egyáltalán nem fontos. esetleg később lehetett volna az, de már mindegy. az emlékek néha összefércelnek bennünk ezt-azt. logikátlan sorrendben. így eshetett meg ez a kitérőm is. és akkor megtudtam, miért volt idegesebb.

keddi és csütörtöki napokon 8-tól sokkolnak.

a csapóajtón túl. az első emeleti ambulancia melletti szobában.

ez az ECT-kezelés nem egy leányálom. négyszer próbáltam. de erről majd később.

az ebédnél rohamom volt. a kezemben  tartottam a tálcát, aztán éreztem, hogy remegni kezdenek a lábaim. nem emlékeztem semmire. azt mondták, csúnyán rángatóztam, elmaszatolódott a földön a lekváros grízes tészta. stabil oldalfekvésbe tettek, ezt már éreztem.

a hideg kövezeten a medencecsontomhoz nyomták az egyik karomat. és ő keresett egy jó vénát a kézfejemben, és azzal elcsitultam. görcsoldó lehetett. arra ébredtem, hogy a szobatársam pakolja a bőröndjét. azt mondta, ő két férjét látta meghalni, és amit az ebédnél tapasztalt,

abból nem kér többet. azt hitte, meghalok. mondtam, hogy nem haltam meg.

pszichogén rohamom volt. nem vagyok epilepsziás.

miattam nehogy hazamenjen. mégis elment. mart a lelkiismeret.

bejött, hogy megnézzen.

arctalan volt a tekintetem, akár a madaraknak.

papírmadarak repkednek a fejemben

két hónapja, hogy bekerültem az osztályra. most már csak heti kétszer szólított magához elbeszélgetésre. a kimaradt szerdai alkalmakat gondolatban játszottam el magamban.

hogy lecsüccsentett, és miközben az anyámról kérdez már huszadjára, a mellkasát figyelem. titokban bebújok a köpenye mögé, a kezem a szívére teszem.

elmesélem, hogy gyakran jár nálunk az anyám, most is sokat segédkezik a házimunkában, amióta én bent vagyok. de amíg kint voltam, akkor is jött. gyakran hozta a gyereket az oviból. meg elvitte a szennyest. és hozta vállfákon a tiszta ruhákat. a szomszédok csak azt látták, hogy nem tudok se mosni, se vasalni. de még főzni se nagyon, mert csíkos hűtőtáskákba pakolta a finomabbnál finomabb ebédet. csak hogy ne nekem kelljen bajlódni vele. de mindezt csak magamnak mondom. mintha kérdezné megint. sokáig nem tudtam beszélni róla. mégiscsak az anyám. szeret. szeretem. szeretetből teszi. nem enged felnőni. a férjem sohasem mondta, hogy sok. aztán sok lett. de csak évekkel később. tudom, hogy önnek is van egy fia. négy évvel idősebb az enyémnél. egyedül neveli. pontosabban van egy párja talán, de ezt csak hallomásból tudom, pletykaszinten. úgy meg  bárkinek lehet párja. nem örülök neki. féltékeny vagyok rá.

vajon farmerben vagy mackónadrágban főzi a vacsorát, mert imád főzni, ezt mondta akkor, amikor meséltem, hogy én is szeretnék, de főznek helyettem, és ez így kényelmes, nagyon az. én meg írhatok helyette.

szerda van. papírmadarak repkednek a fejemben.

szétszaggatom őket odabent.

egyesével hullnak alá a párnámra. elalszom.

visznek a percek, mint galambfiókákat az anyjuk a hátukon

mániákusan gyűjtöm a túró rudis papírokat. mióta megtudtam, hogy nem múlhat el napja rudi nélkül. egyszer az ambuláns szobájába hívott. ott a forgószékén nyüzsgött, mert ki kellett valamit hirtelen nyomtatnia, és a benti nyomtató nem működött. egyszer csak odapattant a kis hűtőhöz, és előkapott két túró rudit. az egyiket felém nyújtotta. nem illedelmeskedtem, hanem azonnal elfogadtam. hét éve őrzöm a zacskóját egy nagy lászló-kötetben, a fejem felett. amikor költöztünk, a táskámban vittem át az új lakásba. mutatta, hogy legalább egy tucatnyi

túró rudija van a hűtőben. volt egy gimis osztálytársam, hajni. rá emlékeztetett. minden dolgozat előtt megevett egy túró rudit. rituális cselekedet volt tőle, ahogy a büfében megvette, kibontotta és elfogyasztotta. egy időben a túró rudis papír sarkában üzenetet tüntettek fel.

sok baráti és szerelmi szlogen közül nekem a maradj velem volt a kedvencem, amolyan síron túli üzenet, egyszerre volt baráti és szerelmes. pont olyan, ahogy most érzek. ő ezt nem érthette.  pontosabban szerintem sejtette, de nem akarta felvállalni. amit nem is kellett, elvégre én csak egy páciense voltam. de ebben az egyben benne volt minden: tűz, láng, forróság, vágy. pontosabban vágyakozás. nem lett volna szabad, hogy idáig eljussak. kötődni kezdtem hozzá.

a folyosón, voltam, amikor az ajtaja előtti zugban hátát a falnak vetve, lehorgasztott fejjel állt. tanácstalan volt. vállára tettem a kezem, és azt mondtam, minden rendben lesz.

az érintéseiről még nem beszéltem, amikor a hátamat simítja végig.

visznek a percek, mint galambfiókákat az anyjuk a hátukon.

egy varjúpár csattogott el a levegőben

a harmadik hónapba léptünk. közben a szobatársak is cserélődtek. erzsike azóta felakasztotta magát. nem tudta feldolgozni kamionos fia halálos balesetét. sokat törődött pedig vele is. erzsike a vállára tetováltatta a jánoskája arcképét. amikor kimenőre hazaengedte.  megmutatta neki is. ott, a kórteremben. én tapintatosságból kimentem a szobából. akkor futottam össze margó nővérrel. ő volt a kedvencem. tudtam, hogy osztálytársak voltak. kértem, hogy

tudakolja meg nekem, mikor van a születésnapja. megmondta. azóta is felköszöntöm sms-ben. de nem tudja, hogy honnan tudom. milyen érzés vajon elveszíteni egy beteget. gondolom, függ attól is, mennyire erős az érzelmi kötelék.  vagy inkább azt a szót kellene használni, kapocs. mondjuk inkább így, erzsikére nézve pontosabb.

egyforma volt a köpenyünk, öv nélküli, bent ez alapszabály. tetszett, ahogy féloldalasan fésülte a haját. amikor két óra kimenőt kaptunk, erzsike férje elvitt bennünket egy fodrászszalonba. olyanra vágattam a hajam, mint az övé, oldalt páesszel, fent egy kicsit tüsire. amikor visszaértünk, megdicsérte. bátorságpróba volt, de kiálltam. és akkor kezdtem belül én is orvosi köpenyt viselni. elviekben én is doktor vagyok. csak nem orvos. elképzeltem magam lázlappal is. de nem állt jól a kezemben. lábunk összeért egy megbeszélésen. és nem vette el. behunytam a szemem, és próbáltam elélvezni.

éjszaka küldött egy sms-t: készüljön lelkileg.

döntött a stáb. ő fogja végezni. ezért írtam csak alá a beleegyező nyilatkozatot, amelynek kockázatai közt szerepelt a halál. a fiamat a férjem és anyáék felnevelik.

egy varjúpár csattogott el a levegőben.

egy kakukkal álmodtam, amely nem találta a fészkét

keddi nap volt. anyám reggel bejött hozzám, de aztán gyorsan hazament. nem tudott volna ott ülni a sokkolószoba előtt. éva kolléganőm maradt helyette. láttam, hogy sír. pedig nem szokott. apró teremtés, de nagyot nőtt a szememben. nekem nem voltak könnyeim. csak toltam az ágyamat abba a helyiségbe, ahol már beöltözve, készen várt a stáb. azt kérték, feküdjek fel az ágyamra. a párnát kivették a fejem alól, és egy másikat tettek alám. nem izgultam.

az esti gyógyszereim között lehetett több nyugtató is. azok segíthettek.

rá vártunk mindannyian. addig felcsatolták a bal karomra a vérnyomásmérőt. a jobb karomban folyt az izomlazító infúzió. nem tudom, hogyan, de valaki nagyon ügyesen ültette be a branült, pedig ritka rossz vénám van. a vérnyomásom emelkedett, a pulzusom is. nyugtattak. könnyű nekik. aztán végre megérkezett. melegség árasztott el az infúzió miatt. megemeltem egy kicsit a fejem. akkor láttam, hogy a monitoron néz valamit. visszadöntöttek. fekete-fehér volt a monitor, és csak vonalakat és számokat láttam rajta. olyan, akár a régi kis junoszt tévé. nekünk abból hat volt otthon. erre gondoltam utoljára. hogy a ruszki laktanyából hogyan hozta el apám a sok kistévét, amit vodkáért adtak.

nem tudom, miért nem a családomra gondoltam azokban a percekben. aztán egy elektródákkal teli gumiabroncsot helyezett a fejemre, úgy, hogy a halántékomon legyen valami fémes bigyó, ami eléggé nyomott. aztán azt is mondta, hogy csinosan megigazítom. majd kiadta a vezényszót: kezdhetjük. akkor az anesztes egy fekete gumitölcsérrel közelített az arcomhoz. mondani akartam, hogy még nem alszom. de elaludtam. az elektromos kisülés pár másodpercig tart. a nyelv elharapását és a fogak összekoccanását egy, a nyelvre helyezett lapát akadályozza meg, ezt elfelejtettem megemlíteni. már a kórtermemben ébredtem. és ott állt mellettem. megfogta a kezemet. minden rendben volt. pihenjen. még visszajövök.

délután visszajött, de aludtam.

egy kakukkal álmodtam, amely nem találta a fészkét. 

szegény madár, ha tudná, hogy elrepülnék

égett hajszag terjengett a kórteremben. valószínű hajszál került a gépezetbe. undorodtam a szagától. pláne, hogy nem hoztak előrelépést az ECT-kezelések, csak kínzó  fejfájást. meg amnéziát. ötpercest. nem emlékeztem a szobatársaim nevére. akkor érte kiáltottam, erzsike

kiment szólni neki. sietve bejött. megnyugtatott, hogy ez ezzel jár, de igen hamar elmúlik. így történt. de félelmetes volt. nem emlékezni. az emlékek törlésétől féltem. hogy elvész minden idebenn. ami még  az enyém. a lelkembe befalazott fájdalmak leomlanak reggelre.

mélyen a szemembe nézett a múltkor.  ebből éltem egész nap. hívatott, hogy a férjemről beszéljünk. jó ember. jó férj. ritkán látogat. nem bírja a kórházi légkört. inkább a gyerekkel van, anyámat küldi, aki úgyis jönne mindennap. de naponta beszélünk. ennek örült. én nem örültem. meggybonbonos zacskó volt az asztalán. meglátta, hogy nézem. gyorsan összegyűrte. a kedvencem, ezt megjegyeztem. később, amikor lemehettem a büfébe,

az összes kicsomagolt meggybonbont felvásároltam apránként. minden látogatásakor kapott tőlem egyet. nagyon élvezte. egyszer kitaláltam, hogy vetetek neki két darab jegyet filharmóniai koncertre, mert gyakran kérdezgette, miket hallgatok. nagyon szereti mozartot.

nekünk bérletünk volt a férjemmel. kiengedett azokra az esti alkalmakra, csak reggel kellett visszajönnöm 7 órára, az osztályátadásra. meglepődött a két jegy láttán. a fiával jött. a bal szélre szólt a jegyük, a miénk a jobb szélre. izgatottan figyeltem, hogy mikor lép be a terembe. a férjem nem tudott róla. mondtam a férjemnek, hogy megláttam egy ismerős kollégámat. odamentem hozzá. csillogott a szeme. nyilván a csillártól. nekem is csillogott. nyilván

a boldogságtól. tudta, hogy mozart több madarat is tartott a Makartplatz-on található lakóházában. egy seregély volt a kedvence. meg is verselte a halálát.  

szegény madár, a szívem vérzik, így írta. a férjem rátette a combomra a kezét.

szegény madár, ha tudná, hogy elrepülnék.

mint a földre fészkelő fürj a fiókáit

a lélegeztetőgépről nem tudtak leszedni. csak harmadnapon. az anyám nem akart elmenni mellőlem. az apám is sírt állítólag. a férjem is ott volt, ameddig nem kellett a gyerekért mennie az oviba. anya mit csinál most. anyát vizsgálják a doktor bácsik, mert fáj a feje, és nem tud aludni. nem fájt, és már harmadik napja aludtam. mesterséges kóma. abban tartottak, amíg

ürült a szervezetemből a méreg. ötven szem gyógyszer. gondosan összeválogatva. antidepresszánsok, hangulatstabilizátor, nyugtatók. benzodiazepin-koktél. ő is eljött, hogy megnézzen. beszélt a családommal, hogy minden rendben lesz. de az ő részlegére nem kerülhetek vissza. egyelőre a zárton kell lennem. megfigyelnek, közben leszedtek a gépekről. egy üres, sötét kórteremben ébredtem. egy nővér jött, hogy bekösse az infúziót. kérdeztem,

milyen nap van. szerda éjfél. reggel 8-ig kell lecsepegnie. de pisilnem kell.

fent van a katéter, mondta. odanyúltam. megjött. be voltam pelenkázva.

próbáltam visszaemlékezni, mi történt. közben kicsiket nyeltem, mert fájt  

a torkom. a lélegeztetőcsőtől. vasárnapi eltávról hoztak vissza. három csomag

papírzsebkendőbe szortíroztam a gyógyszereket, hogy a szokásos átkutatásnál

ne találják meg. az éjszakai villanyoltás után 11-kor kimentem a mosdóba.

kibontogattam a zacskókat. gondolkodás nélkül nyeltem le három részletben őket.

aludni akartam. mert napok óta pörögtem. mániás epizódom volt. elolvastam mindent, amit ezekről a szerekről lehet tudni. a dózisok felső határát csak a duplájával léptem túl, azt hittem, abból nem lehet gond, de a kereszthatásukra nem gondoltam.

fájt, ahogyan a bordáimat nyomkodták a földön. éreztem, mindjárt betörik. amikor

lecsepegett az infúzió, valóban reggel lett. nagyon éhes voltam. kaptam tejfölös

túrót. meg ízesített teát. letagadtam, hogy cukros vagyok. aztán visszadőltem.

és akkor hallottam a folyosón a hangját, ahogy közeledik.

az intenzíves orvossal megálltak két oldalt mellettem. ő a bal oldalamon.

ideges volt, és egyáltalán nem volt kedves. azért mintha a nézésében lett volna

valami, ami azt mutatta, örül, hogy élve lát, mint a földre fészkelő fürj a fiókáit.

hósirály voltam, a grönlandi hóba kapartam a nevét

amikor visszaszállítottak az intenzívről a pszichiátriára, már nem találtam az ágyamat a kórtermemben. akkor tudtam meg, hogy átpakoltak mindenestől a zártra. vártam rá, hogy majd magyarázatot ad. kijött a vizsgálóból, és köszönés nélkül elsuhant mellettem. utána szaladtam. azt mondta, nem akar miattam börtönbe kerülni, hagyjam békén. később tudtam meg, hogy kérdőre vonták miattam, mint részlegvezetőt.

megpróbáltak bevezetni a zártra, de kitéptem a karomat a nővér kezéből, aki valamiért nem erőszakoskodott. leültem egy zugba, a földre, összefontam a karommal felhúzott lábaimat, és

zokogni kezdtem. mondták, hogy álljak fel, meg hogy ne viselkedjem ilyen gyerekesen, de nem érdekelt, mit gondolnak. ne hisztizzen itt, jöjjön velem azonnal. és azzal egy kigyúrt ápoló megfogta a csuklómat, és felráncigált a földről, és bevezetett a hatosba. lefektetett az ágyra, és kérte, próbáljak megnyugodni. majd behúzta a gombfogantyús ajtót, ahonnan

nem volt kiút. elkezdtem ütlegelni az ajtót. belegondoltam, hogy napokig, sőt hetekig nem fogom látni őt. sem a kisfiamat. nem tudom, van-e ilyen, de fájó gyönyört éreztem. a dörömbölésemre bejöttek, és beinjekcióztak. hárman fogtak le. viszonylag hamar

hatott a nyugtató koktél. még félálmomban bámultam a plafont. fekete füstszálak gomolyogtak a szemeim előtt. különféle alakzatokat láttam. egyszer mintha az ő sziluettje lett volna, de nagyon hamar tovalibbent. az ébrenlét féltudatlan állapotába sodródtam. éreztem,

amint hullámszerűen tör rám az álom, mintha tengerparton lettem volna. aztán megdermedtem. fehér volt minden. jeges. hangos eeeer kiáltást hallottam. én voltam.

hósirály voltam, a grönlandi hóba kapartam a nevét.

rá gondoltam, meg egy üres fecskefészekre

kértem, hogy láthassam. de nem jött el. a kisfiamhoz egy üvegajtón át engedtek ki. úgy, hogy miközben összecsókolgattam az arcát, tartották a csapóajtót, és még hárman figyelték, vajon mit csinálok. anya, mikor jössz haza. anya, én veled akarok aludni. túrni akarom a hajadat. most a mamáét túrom. mikor nem fáj már a fejed. szeretlek, kicsim. hazaengednek nemsokára, és akkor nem jövök ide vissza soha többet. imádlak, kincsem. összemaszatoltuk könnyes arcunkat, szorította a nyakamat. letelt az öt perc. az üvegajtón még egyszer visszanéztünk egymásra. láttam, amint elhúzza anyám onnan, és hallottam a sírását is. belém karolt egy nővér, hogy visszavezessen az izolálóba. a kispárnámba fúrtam az arcom. zúgott a fejem. azt képzeltem, hogy ott terem mellettem, és leül az ágyamra. tenyerével megsimítja a fejem, aztán lefelé halad a hátam közepéig, és vissza. és ezt többször végigcsinálja. egyre erősebben. de a szobatársam művelte ezt. a nagymesi. aki körbemetélte a nyakát. én felnéztem, és láttam, hogy a kötése átvérzett. vörös balaton. olyan alakja volt a véres géznek. éjjel a földre kucorodtunk mindketten. a kispárnáinkon ültünk, nehogy felfázzunk. a vizsgáló vakablakán keresztül kaptunk fényt. mondtam neki, hogy hiányzik ő. azt mondta, megérti, neki is volt már ilyen. aztán rajzolt nekem egy unikornist. az volt a kedvence. kilenc unikornis volt az ágyában. mint kilenc csodaszarvas.  nem bírok ki itt több éjszakát. érzem, hogy beleroppanok.

sylvia plath-verseket írtam aznap éjjel. szerelmeseket. a tedd-del való együttlétükről. hogy holdkráter a női ágyék. hogy fél az idő előtti fogantatástól. hogy leribancozza a férje szeretőjét. hogy a széttárt combok, akár a fecskék villás farktollai. s jön az unikornis az egyszarvával, és beledöf a közepébe. megmutattam nagymesinek.

de akkor bejött a főnővér, és elcsitíttatott bennünket. hallgattunk bele az éjszakába.

azt azért belesúgta még a levegőbe, hogy tetszett.

rá gondoltam. meg egy üres fecskefészekre.

egy levágott fejű kerub hull az átvérzett hóba

a hatodikon ülök a kisfiam fényképével. ezt a végzetes sms-t a februári benntartózkodásom alkalmával küldtem el neki. fél 4-kor. akkor jöjjön le most azonnal. és azzal két biztonsági őr termett ott nemsokára. a szemészet volt a hatodikon, szemben a liftajtóval ültem ki az ablakpárkányba. zenét hallgattam délutánonként. voltak, akik megszóltak,

hogy nem szédülök-e, de csak egy nővér tessékelt le onnan egyszer. meggyanúsítottak, hogy a lábaimat  is kilógattam, úgy ültem ott. amikor leértünk a lifttel, két orvos és egy nővér

vártak a földszinten, ő nem volt sehol. és mindegyikőjükön látszott a megkönnyebbülés. hogy élve. hét éve történt. és én azóta minden nap gondolok erre az átkozott, meggondolatlan üzenetre. miért nem jött vajon vissza az autótól. ő volt az egyetlen, aki bízott bennem. hogy nem merek elszállni, mint a lepke. különben nem tudott volna hazavezetni. azonnal bedugtak ismét a zártra. mondtam, hogy oda nem megyek, kitéptem a nővérek kezeiből magam. akkor ott termett ismét két ápoló, és a lábam sem érte a földet, úgy vittek be a hatosba. mondtam, hogy

a karom el volt törve még egy fél éve, nem kellene rángatni. az ágyra dobtak. két nap múlva belilult a karom a fogásuktól. nem akartam lefeküdni. könyörögtem egy utolsó, bocsánatkérő sms-ért. a zárton nem lehet telefont használni. megőrjített a gondolat, hogy nem láthatom, és hogy nem akar látni engem. a kulcsos bilinccsel kötöztek ki. a csuklóimnál és a bokáimnál. a legrosszabb a kikötözésben az orrviszketés meg a csuklás. a kifeszített karba folyt a nyugtató infúzió. azonnal lehiggadtam. aztán másnap, a bírósági szemlén hallgattam. arra kértek, mondjam el az eseményeket. én pedig hallgattam. a legelső közös hallgatásunkra gondoltam vissza. aztán amikor kivezettek, megláttam a folyosón. hazafelé igyekezett. odakiáltottam, és mondtam, hogy jogom van vele beszélni, hallgasson meg. odajött. az illata akkor ivódhatott végleg belém. ma is bárhol megérzem. olfaktorikus hallucináció, így hívják, utána olvastam. azt mondta, túllépte a határaim. nincs közünk többé egymáshoz. átlátszó blúzán át láttam, hogy lecsúszik az egyik melltartópántja. idegesen visszaigazította. az ajkait néztem, miközben a határainkról beszélt. a táskájából kihullott a rúzsa. fel akartam venni. összeért a fejünk. tudtam, hogy  agyműtétje volt korábban. ezért is féltem önt annyira. aztán hátat fordítva elment. tűsarkú

cipőjével kicsattogott az épületből.

egy levágott fejű kerub hull az átvérzett hóba.

domine non sum dignus.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.