Ugrás a tartalomra

Járványnapló

jegyzetversek

Első nap (03.11.)

azon derültek a feleségével, meséli ismerősöm,
hogy tegnap este a bevásárlóközpontban miként
óvatoskodtak az emberek. kerülték egymást, néha
a másik tekintetét is, és ha valaki orrot fújt, akkor
a körülötte állók arca bezárt, összeszűkült a száj,
szigorúan villant a tekintet, s úgy néztek
az illetőre: félve, undorral, ellenségesen; szóval
ezt beszélte ismerősöm éppen el, s viccelve
ragoztuk, milyenek is az emberek, mennyire
pánikolnak. én meg azon nevettem, hogy
elképzeltem őt, amint tolja a bevásárlókocsit, beáll
a pénztárhoz a feleségével, ám ha valaki tüsszent,
akkor az ő arca, az ő arcuk is bezár, és magamat is
elképzeltem persze, mert hogyha mellettem
köhécselne, krákogna valaki a kasszasorban,
én akkor még a lélegzetemet is visszatartanám,
amíg csak bírom. feltehetően ismerősöm is
elképzelhette magát vagy engem, vagy
mindhármunkat, mert egyre önfeledtebben
nevettünk, egyre harsányabb derűvel, míg végül
azt sem tudtuk, ki kit képzel el, csak hogy
lepkeként verdes bennünk a szorongás.

Második nap (03.12.)

gy. hívott floridából, megbeszéltük az egyik
kézirata sorsát, meg hogy mi van velük, és mi van
velünk. említi, hogy a könyvfesztiválra készültek
hazajönni, ám bizonytalan időre törlik a járatokat,  
s ki tudja, meddig tart még a járvány. mondom neki,  
hogy elmarad a fesztivál, de már tudja. amerikában is
fölfordulás van, nevet: mindenki vásárol, már
félig üresek a polcok, a vécépapírokat például
teljesen elkapkodták.

Harmadik nap (03.13.)

barátom átküld valami közösségi oldalon
köröztetett irományt, miszerint tajvani szakértők
azt javasolják vírustesztként, hogy reggel vegyünk
mély levegőt, tartsuk benn tíz másodpercig, s ha
nincs köhögés, légszomj, kellemetlen érzés, akkor
valószínűleg nem vagyunk fertőzöttek. visszaírom,
én is olvasok mindenféle hülyeséget a neten.
csetelünk kicsit, majd a barátom megkérdezi,
felhívhat-e. beszélünk, röhögünk majdnem egy
órát. szinte csak a vírusról, a járványról
ejtünk szót, pontosabban minden témánk onnan
indul, és oda fut. kiderül, amiben eddig nem voltam
bizonyos, hogy ő is hipochonder, legalább akkora,
mint én, mégis kedélyesen fecserészünk. meséli,  
sorra hívja az ismerőseit. búcsúzkodik. akkor
azért hívott engem is, mert öregnek és
veszélyeztetett korosztályba tartozónak gondol?
dehogy, mondja, hívja ő a fiatalokat is. ő
búcsúzik. elvégre hipochonder.

Negyedik nap (03.14.)

este fölszaladtam a pláza lépcsőjén, s mire
fölértem, ziháltam. alig kaptam levegőt. ajaj,
gondoltam, máris baj van a tüdőkapacitásommal.
de eszembe jutott, hogy amikor a lépcső alján
észleltem, négyen-öten jönnek lefelé, gyorsan
beszüntettem a levegővételt, nehogy abban a
szűk térben belélegezzem a vírusokat. a lépcsőket
viszont kettesével-hármasával szedtem.

Hatodik nap (03. 16.)

holnaptól távmunka, de ma még értekezletre
hívtak bennünket. zsúfolásig a terem. néhányan
már maszkot hordanak, a kézfogások hál’ istennek
elmaradnak. vannak, akik viszonylag természetesen
viselkednek, ám a többség óvatosan, gyanakvóan
pislog egymásra. ha valaki az orrát fújja vagy
elköhinti magát, mindenki odanéz. majdnem
mindenki. a közelemben ketten is köhécselnek.
olyankor egy ideig nem veszek levegőt.
nevetnem kellene magamon, de nem tudok.
a legközelebbi értekezletet azzal kezdjük, hogy,
mondja valaki, mire odasúgom a mellettem
ülőnek: hányszor egyperces néma
felállással? csak nem tán!, szól vissza az, és  
körbepillant. olyan ez egy kicsit, gondolom, mint
amikor a sír mellett azt mondja a pap, imádkozzunk
azért a testvérünkért, aki közülünk elsőnek fogja
követni a most elhunytat. eltöprengek, hogy
a legközelebbi értekezleten vajon ki vagy
kik miatt kell majd felállni. és ha miattam?

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.