---

Amikor Józsinak, az élettársának elmondta, hogy ismét külföldön vállal munkát, Józsi néhány szóval lebeszélhette volna, vagy legalább rábízta volna a döntést, de nem, jókorát lendítve az ügyön, azt mondta, te Magdus, legalább nem sütteted a nappal az almáidat meg a fonnyadt körtédet, hanem hozol pénzt a konyhára, mert most úgy élünk, mintha fizetett prostim lennél. Magda erre visszafojtott hangon emlékeztette Józsit, hogy nagyon messze elkerült a vadkacsás korszakától. A leszorított hang, ami telve volt robbanékony energiával, Józsiban tovább generálódott, válogatás nélkül dobálta a szavakat, szánalmasnak nevezte Magdát, amiért vadkacsákra építette a közös életüket. Észnél kellene néha lenni, mondta. Túl sokat képzelsz magadról, pedig te is csak egy picsagyümölcs vagy. Mint az udvarvégi komposztálóban a szemét, úgy halmozódtak Magdában a durvaságok. Hosszú időbe telt, míg átalakultak olyannyira, hogy felszívódhattak, de nem tűntek el nyomtalanul, megmaradtak benne különböző lerakódások formájában.

Legalább kitisztul a lelke egy idegen környezetben, gondolta Magda, bár tudta, mindenütt hasonlóak az emberek, más névvel, másféle külsővel, és mindegyikben benne van apró részletekben ő is, meg Józsi is. Számolt azzal is, hogy kiesik az életidejéből egy jelentős rész, ha nem tud online közösségekben életjelet adni magáról, olyan lesz mások számára, mintha nem is létezne. Lemondott a kényelmes estékről is, amikor belesüppedve a fotelba jobban érdekelték az elrontott életekről szóló dokufilmek, mint a saját boldogsága.

(…)

A peron felé sietett, amikor fentről, mint egy hűvös ujj érintése, egy hatalmas vízcsepp esett a bőröndöt húzó karjára. Fölötte tiszta volt az égbolt, színes korallzátonyok között kapaszkodott felfelé a nap. Nem volt ideje azon agyalni, vajon honnan és miért éppen őrá esett az a vízcsepp.

(…)

Éjfél előtt szálltam ki Münchenben a vonatból. A táskámban lévő összes meleg holmit magamra vettem, mert a kupéban lévő meleg után és a kialvatlanság miatt dermesztőnek éreztem a huzatos pályaudvart. Előre megbeszélt helyen kellett megvárnom a Magyarországról jövő, munkásokat szállító kisbuszt, egy kilencszemélyes fekete Mercédeszt, amiből kiszáll majd egy magyar munkás, az ő helyére kell beülnöm, s az előzetes megbeszélések szerint néhány benzinkúti megálló beiktatásával egyenesen Stuttgartba visznek.

Háromnegyed óra várakozás után elbizonytalanodtam. Kihalt volt az utca. Keresni akartam utcanevet jelző táblát, amikor észrevettem, hogy három ember közeledik.  Szóltam hozzájuk, rám bámultak, és szó nélkül továbbmentek.

Távolabbról bizonyos időközönként néhány férfi nyugtalanító kurjongatása hasított az éjszakába. Végre megcsörrent a telefonom, s hamarosan benyelt a fülledt levegőjű autó, melyben az ember végigalussza oxigénhiányos állapotban az út nagy részét. A bent lévők félájult állapotban ültek, szemükben homályos fény tükröződött, meredten néztek rám, mint a zombik, felébresztettem őket, a köszönésemet sem fogadták. Amikor a sötétben sikerült kisebb tolongással megtalálnom az egyetlen üres helyet, a sofőr belehúzott az éjszakába. Hajnaltájban ébredtem fel, amikor megálltunk egy benzinkútnál tankolni, vécére menni. Néhányan elindultak megfelelő helyet keresni, hogy rágyújtsanak. Minden ugyanígy fog történni a visszaúton, mint egy visszaforgatott film kockáin, gondoltam. Beértünk Stuttgartba, ahol Ruanné által megadott helyen, egy autóbusz-megállóban szálltam ki, onnan a közeli aluljáró bejárati részéhez mentem, ott volt a találkozási pont. Rövid ácsorgás után észrevettem egy várakozó férfit, akire illett Ruanné leírása. Ösztönszerű, mozdulatot tettem. Olyannak tűnhettem, mint aki levegővel zsonglőrködik. A jelzés bevált, azonnal elindult felém.

(…)

Csak semmi akadékoskodás, súgtam magamnak.

Ruanné átkísért egy másik, lényegesen tágasabb lakosztályba. A súlyos drapériákkal elsötétített szobában klíma működött. Menekülni szerettem volna az állott szagból. Aprókat lélegeztem, éppen csak annyit, amennyi az életben maradáshoz szükséges.

Amikor a homályhoz hozzászokott a szemem, jobban szemügyre tudtam venni az aggastyánféle férfit, aki a szoba közepén lévő fotelben ült, melynek magassága és formája leginkább egy trónszékhez hasonlított. Az alak egy sötétszürke gyapjútakaróba volt beburkolva, lábai a fotelhez tartozó zsámolyra voltak helyezve. Csámpásan állt rajta a mamusz, mintha két ellenkező irányba akart volna elindulni. Odaléptem, hogy lehúzzam a lábáról, megfeszítette a lábfejet. Nem szólalt meg, a fekete szemüveg mögött nem látszottak a szemei, tompa fény tükröződött vissza az üvegről, benne darabosra töredezve látszott az arcom. Több napja nem borotválkozott, gyér haja szanaszét állt a fején.

Kiegyenesedtem.

− Mikor fésülködött? − kérdeztem.

− Csak akkor fésülködik, ha szólnak neki.

− Miért nem szóltak neki?

− Ki szólt volna?

− Nem volt gondozója?

− De. Egy fiatal nő.

− És hol van most?

− Néhány napja eltűnt − mondta Ruanné.

− Hogyhogy eltűnt?

− Csak úgy, köszönés nélkül elment. Este még itt volt, reggel már hiába kerestük.

− Azóta ki gondozza?

− Mikor ki − mondta egyre ingerültebben Ruanné.

Ezért kellett hát lóhalálában ide jönnöm, gondoltam. Semmi ellenőrzés, minimális kérdezősködés, csak néhány telefonbeszélgetés és videóchat, hogy legalább a virtuális térben lásson és meggyőződjön, hogy valóban jól beszélem a francia nyelvet, és értek egy keveset nagwuául is.

− Kinyithatom az ablakot? − kérdeztem.

Rám nézett hosszasan, mint aki nem tudja, mit válaszoljon, aztán odafordult a szoba közepén ülő férfihoz, valamit kérdezett tőle, a férfi nem mozdult, mintha kitömött bábu lett volna. A hosszú csöndet erős, pattogós férfihang szakította meg, mintha dadogva kereste volna a szavakat, melyek a torkából törtek elő, vagy az orrán keresztül megszűrve. Halványan derengett a nyelv, akárcsak egy hirtelen meglátott gyerekkori ismerős arca, akiről az emlékeket, mint egy lemezről az adatokat, előkeresi az agy bemutatkozás után. Nem tudtam eldönteni, hogy felháborodott, vagy a beleegyezését adta. Abban szinte biztos voltam, hogy káromkodott. A káromkodásnak a világ minden táján hasonló a képzése. Lerugdosta a lábairól a mamuszokat, közben egyre beszélt. Gyorsan és tagolatlanul. Sejtettem, hogy nagwuául beszél, de egyetlen szót sem ismertem fel. Hiába volt a nevelőanya-nyelvem, hiába tanultam újra a szavakat odautazás előtt, hiába néztem a videókat, hogy a mintaszerű kiejtést gyakoroljam. Az élőbeszéd úgy hatott rám, mint ahogy hosszú idő után hirtelen bevillan egy feledésbe merült emlék, vagy reggel egy álomkép, ami képes felidézni további emlékképeket.  Élő valóságként derengett fel bennem egy régvolt világ.

Ruannéra néztem.

− Azt mondta az apósom, hogy csak rövid időre, mert bejön a hőség − mondta franciául. 

− A friss levegővel a meleg is bejönne, legalább nem lenne szüksége takaróra − mondtam szintén franciául.

Ruanné lefordította az idős férfinek, aki hosszan beszélt ismét.

− Értetted, amit mondott? − kérdezte Ruanné.

− Azt gondolom, beleegyezett.

− Azt válaszolta, hogy a takaró nemcsak meleget ad, hanem védi is, ha ragaszkodsz hozzá, akkor szellőztethetsz. De a klímának éjjel is működnie kell.

Félrehúztam a súlyos drapériákat, ezzel mintha durván behatoltam volna egy olyan rendbe, melyet a megszokás alakított ki. A hátamban éreztem, hogy minden mozdulatomat követik. Egy darabig matattam a redők elrendezésével, merthogy tapasztalatból tudtam, vannak emberek, akik két centiméter eltérés miatt is képesek kiesni a komfortzónájukból.

A hirtelen berobbanó fényben vakítóan élénkek lettek a színek. Káprázott a szemem, amikor kinyitottam az ablakot. Száraz, fullasztó hőség csapott az arcomba. Kint vibrált a levegő. A szememmel megkerestem az öregembert, aki szikárabb és valamivel fiatalabb volt, mint amilyennek a félhomályban tűnt. Napszemüveg volt rajta, a szemei a fény ellenére sem látszottak. Sötétre volt festve a haja, a hajtöveknél néhány milliméterre lenőtt a ritkás haj, ami csapzottan állt az ég felé. Napbarnított volt az arca az elsötétített szoba ellenére. Felsőtestét a fotel fejtámlájához szorította, mintha menedéket keresne, beszéd közben sem mozdította meg a fejét.

Odaléptem hozzá.

− Magda vagyok.

Érthetetlen volt a beszéde.

− A nevét mondta − szólt közbe Ruanné. Így kell majd szólítanod, Moad Ruan úr, vagy csak Ruan úr, akárcsak a férjemet.

Közben az idős férfi helyeslően bólogatott, és mondott néhány szót.

− Nagwuai?

− Igen.

− Amikor telefonon beszéltünk az állásról, ezt el kellett volna mondania.

− Min változtatott volna?

− Nem vállaltam volna el ezt a munkát, nem értem, amit mond, nem értettem az imént sem.

− Amikor káromkodott?

− Azt sem.

− Tudtad, hogy a francia mellett a nagwua is kell. Senki nem csapott be. Még most sem lenne gondozója az apósomnak, ha mindent részleteztem volna. Jól beszélsz franciául, a nagwuába meg majd belejössz. Az anyanyelved, vagy nem? Csak a gondozáshoz szükséges szavakat kell nagwuául tudnod. A sok értelmetlen zagyvaságot, amiket Ruan úr összehord, jobb, ha nem mindig érted. Mindenkinek így biztonságos − mondta. − Vagy inkább kívánatos − tette hozzá.

(…)

A vécécsészénél egy fémtartályban hugyos pelenkabetétek bűzlöttek a száján összehúzott nejlonzsákban. Napok óta nem ürítették ki. Púposan állt benne a használt pelenka, nem lehetett lezárni a tartály fedelét. Csípős, büdös ammóniaszag terjengett körülötte, a művirágillatok sem tudták elnyomni a bűzt. Orrom elé egy kendőt kötöttem, a műanyagzsák tartalmának felét egy gumikesztyűvel átraktam egy másik műanyagzsákba, mindkettőt összehúztam, a lógó füleket megragadva kiemeltem az egyiket a tartályból, nehéz volt, mint egy nagytermetű kutya rothadó teteme, állt a zsák alján a lé. Óvatosan vonszoltam a kukához, aztán a másikat is

(…)

A fürdőszobában lefejtettem róla a ruhákat, dudorászott valami indulófélét, rekedtes, ráncos szavakkal. Ott állt pőrén, szemüveg nélkül, lötyögő bőrzsákban. Többször legörnyedt felém, majd felegyenesedett, kereste azt a távolságot, amin keresztül még szemügyre vehetett. Folyamatosan beszélt nagwuául, nem értettem, mégis bólogattam, oui oui, mondtam franciául. Váladékozó szemei a belső szemzug felé bandzsítottak. Egyre mérgesebben toporgott. Méltatlankodó hangon hangoskodni kezdett. Intett, hogy nézzek le. Kiabált. Abbahagytam a bólogatást. Legyintett. Megragadta a falra szerelt kapaszkodót. Becsoszogott a zuhany alá… Szúrós ammóniaszag csapott fel. Önkéntelenül elfordítottam a fejem. Abbahagyta a dudorászást. Kijjebb lépett, a zuhanyrózsát elvettem tőle, elzártam a csapot. Megtörültem a fejét, a hátát, a karjait, az alsó lábszárát, a fenekét, közben elégedetten nyögdécselt. A kezébe adtam a törülközőt, hogy a kimaradt helyeken törölje le magát. A levegőben rázta, mint egy zászlót, közben kiabált. A szavak nem álltak össze jelentéssé, sokkal inkább érzéseket, indulatokat fejeztek ki, nem tudtam, mit kezdjek velük.

Mintha ezt mondta volna nagwuául, hogy azért fizetnek, hogy teljesítsem a kötelességemet. Kezembe adta petyhüdten lógó nemi szervét. Töröljem meg. Talán ezt mondta. Hideg és bársonyos volt a tapintása. Mint egy kövér pióca, úgy lapult a tenyeremre...

(…)

Következő vasárnap, mely csak nekem volt ünnepnap a Ruan-tanyán, madeleine-t sütöttem rovátkolt, kagyló alakú szilikon formákban. Hűlés közben árasztotta magából a citromhéj, narancsvirág, vaj és a vanília illatát.

Lecsukott szemmel mélyeket szippantottam a bódító levegőből, akárcsak néhány száz éve Madeleine Paulmier, a szobalány. Szinte éreztem a jelenlétét. Eltűnt az időbeli és a térbeli távolság, közömbössé vált, hogy ki vagyok, a bódulat hatástalanított minden emléket, csak a jelen létezett és az illatfelhős helyiség, a megelégedés és a jóérzések kis birodalma, a teába mártogatható sütemény igézete.

Énekelni támadt kedvem. Utoljára a magyarországi konyhámban énekeltem. Non, je ne regrette rien… A francia nevelőanyám, aki öngyilkos lett, gyakran énekelte pepecselgetés közben. Utána azt mondta, a bárban ezt szerették legjobban az emberek, meg ő is. Erőteljesen, teli torokból énekeltem, mintha én lennék ő. Hirtelen meghallottam, hogy öreg Bopa is rázendített a szobájában. Egyre észveszejtőbben énekeltünk. Könnyes lett a szemem, a dal megkönnyebbülve szárnyalt egyre magasabbra, a lelkem egyre feszítette egy titokzatos erő, kinyitottam az ablakot, hallja meg a világ, hogy minden mindegy nekem, ami volt, szertehullt, akár jó, akár nem, minden mindegy nekem. Összefonódott az énekünk, azokban a percekben tökéletes egységbe került öreg Bopáéval a lelkem. Hol franciául, hol magyarul énekeltem, öreg Bopa a maga nyelvén: Nem, nem és nem, nem, nem bánok semmit sem… Meleg permetként mosta lelkemet a dal, mint egy belső zuhany.

Magam előtt toltam öreg Bopát, aki büszkén és átszellemülten viselte petyhüdt alsótestén az egyetlen ruhadarabot, a féltenyérnyi ágyékkötőt.

Hátrafordult, sötétített szemüvegét rám szögezte, és mintha azt mondta volna, hogy hamarosan lesz eső.

Némán toltam az egyenetlen talajon a kerekesszéket.

– Hallod, girencs? – szögezte nekem a kérdést.

Nagyon is hallottam.

Szolgának nevezett.

A girencs szót tanultam meg leghamarabb, annyit hajtogatta, pedig tudta, hogy utálom, de mintha örömét lelte volna a szó kimondásában. Zsákruhában menetelve a tikkasztó hőségben betelt a pohár. Fortyogott bennem az indulat. Öreg Bopa kerekesszékének egyik kereke ráfordult az út szélén lévő kődarabra. Szándékos volt-e vagy véletlen, figyelmetlenség vagy a negatív erőteret kihasználó sarlatánság, már magam sem tudnám megmondani. A kocsi megingott, majd lassan beledőlt az út menti sekély árokba. Ruan úr, aki közvetlenül mögöttünk haladt, odarohant, megragadta Bopa karját, segített neki felállni.

Öreg Bopából nem jött ki hang, csak meredt rám kifejezéstelen, savós szemekkel. Megkeresték a földön a napszemüvegét, ő meg leporolgatta a bőrét és az ágyékkötőjét. Megrázogatta magát, hogy minden a helyére kerüljön benne. Az előttünk haladók észre sem vették az eszeveszett zaj miatt. Ruan úr visszaültette Bopát a kerekesszékbe, megnézte a pulzusát, megnyugtatta, közben Bopa maga is rájött, hogy nem esett baja. Ruan úr tolta tovább a kerekesszékben ülő apját, mögöttük somfordáltam.

Bűntudat nélkül.

Sietősre fogtuk a menetelést, hogy beérjük a többieket, akik már a kijelölt helyszínre, érkeztek, készültek a szellemkapun átmenni, elcsendesedtek, összegyűltek az imához.

A kapun túl, a furcsa alakzatú faszobrok mellé a férfiak gödröt ástak, odatolták a bűzlő dögöt, melynek kifordultak a szemgolyói, szájából kilógott a felpüffedt nyelve. A gáz kinyomta a testéből a két éretlen kölyköt a gyerekkocsiba.

Csoda fog történni, három áldozatot kap az Esőisten, adták a hírt szájról szájra. Belefordították mindhárom tetemet a gödörbe, és földet hánytak rájuk. Közvetlenül a betemetett gödör mögé újat ástak, ebbe beledöngölték az Esőisten szobrát.

(…)

Reggel hóesésre ébredtem. A puha, nagy pelyhek hallgatagon hullottak a megilletődött vidékre. A ház előtti ágyásban a feldúlt őszirózsa energiaszintje mélyre zuhant, mint egy aprószent, hófehér lepelben kókadozott sorsára hagyva.