Jelige: Karfiol – Én?; Ő volt Caroline!

Én?

Állok e szelfinek eszkábált fénykép közepében,
Képem nem tükröz teljesen engemet épp.
Normális külsőm rejt ártatlan gyerek orcát,
Tengerkék szemem és barna a hajkoronám.
Arcom szeplős kissé, orrom mérete nem nagy,
Termetem épp karcsú, nem vagyok apró sem.
Sportom hobbim is egyben, mely jól látszik− e testen,
Labdát jól kezelem, Messit meg szeretem.
Kedves társaim úgy gondolják, hogy figyelem kell,
Ezzel szemben a csend, sokszor hívogatóbb.
Nem vagyok agresszív sem, sőt még ellene állok,
Békés szellemem is hozhat meglepetést.
Jó tanuló vagyok és majd hasznos tagja a népnek,
Kémikus áhítok lenni− e Föld− kerekén.
Túrázgatni a nagy Gellért− hegyen is szeretek tán.
Ez lennék én, ám nem nagy szám, de király.

Ő volt Caroline[1]!

Tegnap este, mikor hazaértem,
Evés nélkül az asztalhoz tértem.
Sok munka várt még rám,
S az időm telt lassacskán.
Ő volt az idő!

Írtam a terjedelmes sorokat szépen,
De hatalmas fáradtság tört rám éppen.
Mivel a lámpa fénye nem gátolt meg,
Álomra döntöttem hát a kis fejemet.
Ő volt az álom!

Nem sok idő multán,
Már aludtam némán.
Egy másik csodálatos világba került lelkem,
Ahol minden olyan volt, mint egy kertben.
Ő volt a kert!

Amerre tekintettem virágok sokasága tárult elém,
Nárcisz, tulipán, rózsa és meg− megannyi remény.
Az ég derült volt, sütött a nap,
A domb alján folyt a patak.
Ő volt a virág!

Miközben újra körbetekintettem e helyen,
A távolban egy szőke lányon akadt meg a szemem.
A középmagas lány szép fehér ruhát viselt,
Míg hímzett szoknyája a szélben lágyan libbent.
Ő volt a szél!

Közelebb léptem hozzá lassan,
S a szám tátva maradt nyomban.
A lány fiatal volt és mosolygó,
Égszínkék szeme magával ragadó.
Ő volt az ég!

Elkezdtünk beszélgetni azonnal,
Hangja felért a lágy harmattal.
Mindketten tudtuk, hogy ez szerelem elsőre,
Csodáltuk egymást és felültünk a dombtetőre.
Ő volt a Nap!

A Nap éppen lenyugvóra tért,
Így vártuk együtt az estét.
A Hold fénye tükröződött a patakban,
Mi megtaláltuk egymást magunkban.
Ő volt a Hold!

Beszélgettünk még jó sokat,
Míg a patak folyt a lábunk alatt,
A pillanat annyira csodálatos volt,
Hogy ki nem maradhatott az első csók.
Ő volt a patak!

Ezután arra eszméltem, hogy a szobámban vagyok,
Rájöttem, hogy csak álom, de nem voltam csalódott.
Reggel volt már és sütött a Nap,
Madarak csicseregtek az eresz alatt.
Ő volt a madár!

Gyorsan befejeztem a munkám,
Ezért volt időm visszagondolni ő rá.
Valóság is lehetett volna az egész,
Nem fér hozzá semmilyen ész.
Ő volt az ihlet!

Megfogadtam magamnak, megkeresem őt,
Ha kell kutatok érte több esztendőt,
Mert ez a lány volt a mindenség számomra
A legbecsesebb kincseim záloga.
Ő volt a kincs!

Álmaimban sokszor visszatértem e helyre,
Randiztunk még párszor teljesen elmélyülve.
Egy nap aztán szembejött velem az utcán,
Teljesen magával ragadott, mert Ő volt Caroline!

[1] Ejtsd: Kerolájn