Jelige: Petros – A Sesztina

Nem is igazán debreceni, aki nem tudja, mi volt a Sesztina!

Igen, így, névelővel, mivel nem egy személyről van szó, és múlt időben, mivel már nem létezik. A „Sesztina” a cívisváros leghíresebb vaskereskedése volt, pontosan százhetvenhat esztendőn át, a „kálvinista Róma” szívében, kőhajításnyira a híres Nagytemplomtól, az egykori Piacz, később Ferencz József, majd Vörös Hadsereg, jelenleg ismét Piac utcán.  A hajdani „Sesztina Lajos” cégtábla már eltűnt a kékesszürke épület homlokzatáról, az államosítás utáni, fantáziadús ”Vas - Edény” neonreklámot is lebontották, de az eresz alatt még mindig ott ékeskedik a „Vasudvar” felirat – , mivelhogy a bolthoz hátulról, a Hal-köz nevű terecske felől megközelíthető udvar is tartozott, ahová az árut hozó-vivő szekerek, majd a Weiss Manfred-féle Csepel teherautók, és későbbi utódaik be tudtak hajtani.

Vasboltot nyitni a város közepén? Ma, a nemzetközi divatcégek és plázák korában ez bizony képtelenségnek tűnne, holott pár évtizede még jobb öltözetű városiak is betértek ezért-azért, sőt annak idején nem csak a cívisporták gazdái és gazdasszonyai jártak ide – asszonynak való, háztartási árut is tartottak mindig – de a kisállomásra a Hortobágy felől vonattal érkező vidékiek is bejöttek a „Sesztináho”, ha szükséges holmit nem találták meg a külsőségi árudákban. Lovas szekerek, konflisok és kétkerekű kordék – ahogy errefelé mondták, talyigások – is gyakran állomásoztak a bolt előtti poros utcán, amit – amint a város kasszája gyarapodott – takarosan, mintára lerakott macskakövekkel borítottak, hogy legalább a főutcán ne kelljen sárban cuppogni hóolvadás idején, vagy valamely kiadós tavaszi-őszi égszakadás után.

Még ma is megvan a kétszárnyú vasajtó – hasonlók a kirakatokat is zárták – talán még a háborús golyó-becsapódások nyomai is láthatók rajta. A becsukódó ajtók mögött pedig a lassan két évszázadot megért üzlet álmodja vissza a régi szép – vagy olykor kevésbe szép – időket. Az olajos hajópadló illatát, amelyet középütt már homorúra koptatott a sok patkolt csizmás, munkásbakancsos láb. A padlót naponta végigseperték a leszórt olajos fűrészporral. Hogy miért, sokan máig sem tudják – talán az olajozás arra szolgált, hogy a padló kevésbé kopjon, és a csizmákon behordott sár ne ivódjon bele a fába, hiszen akkor több becsülete volt még a nehéz munkával, kemény pénzen szerzett holminak. Nappal a nyitva hagyott vasajtón beszökő napsugár, a téli, korai estéken a felgyulladó lámpafény siklott végig az olajtól fénylő pallókon, kiadva a kopásnak jobban ellenálló göcsörtök szeszélyes mintázatát.

Amikor az ember belépett a boltba, a hosszú, boltíves helyiség szinte Ali Baba barlangját idézte – csak itt a „kincsek” nem aranyból, hanem vasból, legfeljebb rézből voltak. Jobb kézről hosszú pult húzódott, mögötte polcok, felcimkézett fiókok sora húzódott. Balról egy rövidebb pult, majd beljebb a nagyobb, polcokra nem rakható áruk kellették magukat.

A sötétkék egyenköpenyt vagy surcot, hosszú, vastag anyagú férfi munkakötényt viselő segédek –  a szocializmusban már eladó munkatársak–  várták a tisztelt vevőket.  A fülük mögött hordott tintaceruzával, nagyjából egyformára tépett számolócédulákra írták tételeket, ahol a bejáratnál trónoló kasszírnő – a későbbiekben, mint már pénztáros kolléganő –, a hatalmas, nikkelezett, kézzel tekerhető pénztárgépbe billentyűzte az árat, darabszámot, szorzott, összeadott, miközben egy keskeny üvegablak mögött számkorongok forogtak, számjegyek szaladoztak, minden műveletet csilingeléssel nyugtázva. A művelet végén a cédulát a gépbe kellett dugni, ahol az rányomtatta a végösszeget. Miután a kedves vevő a számlát kifizette, ismét kézbe kapta a papírt, vihette vissza a pulthoz, ahol a segéd úr ellenőrizte a kifizetés megtörténtét, a papírt egy falapocskából kiálló szögre szúrta, majd kiadta a kívánt árut. Barna nátronpapírba burkolva; az apró dolgokat, szegeket, csavarokat pillanatok alatt megsodort staniclibe töltve, benyomva a papírtölcsér száját, nehogy a valami is kiszóródjon.

A vásárlás szent rituáléja így ment változatlanul, miközben a kinti világban generációk jöttek-mentek, rendszerek és politikusok, békés és háborús esztendők váltották egymást. De itt, a félhomályos boltívek alatt megállt az idő. Hosszú, hosszú esztendők sorára.

És micsoda kincsek sorjáztak a polcokon! Szinte minden, amire a napi életben – az öltözet és elemózsia kivételével – csak szükség lehet. Tompán csillogó, olajozott kapák, ásók, lapátok, kaszapengék, gereblyék, külön odaállítva a hozzájuk való nyelek, kalapácsok, a tíz dekástól az öt kilós „Samu”-ig,  üllők, kovácsnak való tűzifogók, ácsszekercék, balták, különböző nagyoló és finomabb, fakeretes asztalos fűrészek, lyukfűrész, rókafark fűrész, illesztő fűrész, keretes vasfűrész a hozzá való, kékre edzett fűrészlapokkal, finom munkákhoz való lombfűrészek, milliméter-vékony fűrészlapok fémhez és fához, lemezvágó ollók egyenes és íves vágáshoz, állványos- és kézifúrók – hol volt akkor még villanyfúró; fúróhegyek két millimétertől ujjnyi vastagságig, gyaluk, csípő- harapó- és kombinált fogók, köszörűgépek és korongok, körfűrész- és szalagfűrész lapok – valamikor a vándor-fűrészesek traktorra szerelt fűrészgéppel járták a vidéket, hol van fűrészelni való tűzifa - , vésők, ráspolyok és reszelők, a tűreszelőtől a fél méteresig, nyerskulcsok, amiken tűreszelővel kellett a pontos mintázatot alakítani. Aztán szegek – kilóra – a pici kékfejűtől a negyvenes bognárszegtől a hatvanötösig, százasig, stukatúr- vagy nádszeg, U-szegek, amiknek nagy fogyasztói voltak a csúzlis kissrácok, sőt kampósszegek, amikre a kamrában volt szükség, felakasztani egyet’s mást,  patkószeg, jancsiszeg, amit a csizmák, bakancsok sarkába lehetett verni, hogy ne csússzanak; szegecsek, csavarok fához és fémhez, utóbbiakhoz alátétek és anyák, egyszóval minden, ami a kert körül, fa-és vasmunkákoz kellhet. Másutt vasalások és zárak, gyárilag barna olajospapírba csomagolva; víz és gázcsapok, csapbetétek, tömítések, menetvágó és kóc, villáskulcsok, francia- és svédfogók. Másutt ecsetek, festékek, kencék és hígítók, petróleumlámpák és lámpaüvegek, viharlámpák és villanykörték, foglalatok, kapcsolók, vezetékek, bitumenes szigetelőszalagok és biztosítékok. A háziasszonyoknak külön részlegben a zománcos fazekak, lábasok, csuprok, vájlingok, merőkanalak, tejesköcsögök és zsírosbödönök. De ott álltak, sorban a csikóspórok, kályhacsövek, üstházak, bográcsok és kondérok is.

Az udvar, hol a fémlemezek, csövek, szög-és rúdvasak, kerítésdrótok várták a vevőiket, már sokkal kevesebb izgalmat kínált, mint a bolt barlangszerű mélye, ahol egy gondosan elzárt sarokban még vadászpuskákat, golyós- és sörtétes töltényeket is kaphattak azok, akik erre méltónak találtattak, és az erről szóló engedélyt be is tudták mutatni.

Hogy ezt mindet lehetett is kapni, vagy csak a bolt álmodta esténként, a lelakatolt vasajtók mögött, ugyan ki tudná megmondani? Mert lassan mindez már álommá, emlékké emelkedett. A városban sorra nyíltak a szakboltok, fényes áruházak, és ugyan kinek kellett már kézi gyalu, patkószeg, a panelházakba költöző emberek mire használhatták volna a kaszát vagy kályhacsövet?  Aztán egyszer valakik, valahol úgy döntöttek, hogy minderre már nincs szükség, jöjjön valami korszerűbb üzlet, ne foglalja a drága helyet, itt, a város közepén egy ilyen idejétmúlt szatócsbolt-féle lomtár.

Munkások jöttek, a végkiárusításból megmaradt árut teherautókra rakták és elvitték, a pultokat és polcokat szétverték. Talán akadt néhány, amely egyben maradhatott, és valami műhelyben, szerszámoskamrában folytathata az életét, de a legtöbb, a kétszáz éves hajópadlóval egyetemben tűzifaként végezte, akciós áron. Aztán más mesterek jöttek, bontottak, betonoztak, falaztak, burkoltak. A bolt mindezt kábult bénasággal figyelte, tűrte. Ugyan mi mást is tehetett volna?

A divatos cégek, vállalkozások jöttek és mentek. Némelyik még meg sem melegedett a Piac utcai helyiségben, máris csődbe ment és pakolt, hogy valaki más a saját ízlése szerint bontson, építsen, alakítson utána. A boltot ez már nem érdekelte, nem érdekli. Csak azt várja, hogy zárás után becsukódjanak a vasajtók, és álmodhasson tovább. Az olajosan csillogó hajópadlóról, az időtől megfeketedett pultokról, a csilingelő pénztárgépről – arról a világról, amely valaha ő volt, a Sesztina.