Ugrás a tartalomra

Jelige: Aster – Könyvbemutató után

Azon a későőszi délutánon, a szülővárosában tartott könyvbemutatója után történt ez vele, melyről soha, senkinek nem beszélt. Mert, még zakkantnak gondolnák. „Részeg voltál. Tudod, hogy nem bírod az italt, de neked beszélhetek!”- korholta a felesége, akinek azért mégiscsak említette ezt a hihetetlen történetet. Azt, hogy leült a park egyik padjára a hideg félhomályban, elmerengve a könyvbemutató eseményein. Talán egy pillanatra el is bóbiskolt, amikor arra ébredt, hogy valaki ül mellette. „Az” pedig nem volt más, mint Arany János!

Na! Erre, ki mit lép? A költő, aki leszállt a közelben lévő szobortalapzatról, és helyet foglalt a pad túlsó oldalán.

De, hogy is volt ez?

 

Fáradt kézzel söpörte le a háborús emlékmű tövénél álló padon összegyűlt faleveleket. Leült. Amint a hideg deszkalap átsütött nadrágján, egyből hallani vélte feleségét. „Hosszú alsót vegyél, mert felfázol!”

Átfordította a vállára akasztott sporttáskát, így könnyebb. Hiába, nehéz műfaj a könyv. Az írása, a kiadás, a támogatók felkutatása, a könyvbemutatók, meg persze súlya is van, főleg amikor telerakja velük kínai sporttáskáját. Meg, ha a postára kell adnia. „Ez nem megy el levélként, vastag, nem tudja kivinni a kézbesítő”, blabla…

Kinyújtotta a lábát, megropogtatta térdét, amikor megcsörrent a mobilja. Az asszony az. „Na, hogy sikerült a bemutató? Voltak sokan? Maradt ki könyv?”

Maradni mindig marad, lehettek volna többen is, meg ilyen válaszok...

Szereti ezt a parkot, a régi életének ezt a színterét, gyermekkorának lovasszobornéző, aranyhal és teknősbéka kutató, halastavi emlékeit. És az egykori, padokon dúló hajnali ölelések némi pálinka és rumpuncs által túlfűtött, soha ki nem hűlő forróságait.

Már nem is emlékezett az idő előtti széplányokra, csupán egyre, az utolsóra, aki a hosszú alsót erőlteti.

Mindenki idegennek tűnik a városban, kivéve az a néhány lelkes olvasója, akik rendszeresen eljönnek az évenkénti kis bemutatóira. Már rég elkerült innen, a szülővárosából, egykori cimborái, mint jómaga, megöregedtek, vagy meghaltak, a gyerekek ismeretlen felnőttekké váltak.

Idegenek, ahogy elsietnek a városháza pompás boltívei előtt, vagy kannákkal körbe aggatva bicikliznek a Bárány-kúthoz, meleg vízért. Néhányan meg ráérősen társalognak a Vigadónál a szélfútta pergamenlevelek fűszeres illatában.

Ketten azonban mit sem változtak: Móricz és Arany. Ők legalább ismerősen feszítenek a tanácsháza… neki csak így maradt meg, szóval ott, annak a parkjában. Köszönt is nekik illedelmesen, amikor elment mögöttük. Előbb Móricznak, aztán Aranynak. „Szerbusz, Móricz Zsigmond, szerbusz, Arany János!” Még, ha bolondnak nézik is…

Jobb kezében tartotta telefonját, ballal meg a szemüvegét húzta elő zakója belső zsebéből. Feltolta orrára, majd a kis készüléket vette kezelésbe. Két koppintás, egy elhúzás, ikonok.

Ültében körbe fotózta a parkot. Előtte a lovas szobor ágaskodott a késő délutánhoz hű feketeségében. Érdekes, gyermekkorában mindenki ennek a szobornak a tövében, az emelvényajtó előtt fényképezkedett, meg persze a halastónál. Néhányan a 48-as emlékműnél is, de a ruszkinál senki… Elő a Pajtással, vagy még korábban a Dicivel. Főleg nyáron rövidgatyában, vékony lábakkal. Vagy iskolaév végeztén, kiöltözve fehér ingben, blúzban, virágcsokorral és nagymamával. Akkor még nem voltak túlsúlyos gyerekek, felnőttek se nagyon… A hatszor kilences fekete-fehér fotón alig lehet kivenni, kik is voltak rajta.

Át kattintott a Rákóczi út túloldalára, ahol a lenyugvó gyenge nap árnyékot vetett a szépen sorakozó épületek homlokzatára. Jobbra fordult, „de szép kis pavilon!” Katt! Meg a játszótér? Na, az már nincs. „Majd lesz új és jobb! Csukás játszótér lesz itten.” – mondják. Most balra. A halastó. Ez sem így nézett ki, de most tán szebb. Tényleg az, de mégis… Ott meg a levitézlett főút, mögötte a lakótelep, a Kossuth iskola…

 Kigyúltak a park lámpái, a túloldali buszmegállóban emberek nyüzsögtek, szájukban parázsló szentjánosbogarak. Megszólalt egy hegedű a közeli zeneiskola ablakait áttörő nyöszörgéssel.

Most a mobilján egy letöltést olvasgatott Arany Jánosról. Nagyon érdekelte a költő, főleg a kisújszállási tartózkodása okán. Hiszen egykor itt tanított egy iskolaévet, és akkor még nem is volt költő. Legalábbis nem hagyott az itt írt alkotásaiból. Elégette mind… Még az  Aeneis-fordítása néhány fejezetét is széttépte, és, miután letelt az itt töltött bő egy éve, visszament Debrecenbe. Ugyanolyan szerény pénztárcával, ahogy jött. De lélekben gazdagabban, sok élménnyel…

Később azonban még visszajött, jó nyolc év múlva újra felkereste a várost. Bár ekkor már csak, mint átutazó, néhány órára… Éppen erről szól a most bemutatott könyve is, gondolta végig, de még nem tudott leválni a témáról.

Nem siet haza az öreg szüleihez, akik várják őt, ilyenkor náluk alszik. Nem siet most, el van a gondolataival, a nosztalgiájával. Kicsit magára húzza az emlékeit, mint egy régi, bolyhos, kinyúlt, de kedves ruhadarabot…

Hopp, mi az? Hol vagyok? Némileg elbágyadt, talán el is szunnyadt? Arra eszmélt, hogy kezéből csúszik alá a mobiltelefonja. Az elmúlt órák kissé fárasztó élményei, meg a vendégekkel koccintott tíz éves körtepálinka az oka?

Balra nézett. A pad túlsó oldalán ült valaki…

- Bocsánat! – szólt egy hang, halk határozottsággal. – Láttam, hogy alszik, kezében azzal… sok idegen járkál errefelé. Bár van térfigyelő kamera, de nem lehet tudni.

Egy fiatal, nagyjából harmincas férfihang volt. Kellemes orgánum. Nyugodt, kicsit idegen kiejtés. Nem idevalósi, nem kun, az biztos.

– Elaludtam volna? A fenébe… nem értem…

Egy darabig csendben ültek. Fázni kezdett. Épp ideje elindulni.

– Köszönöm a felügyeletet! – szólt oda rekedten a pad túloldalán ülő valakinek. Azon a részen sötét volt, a lámpa éppen úgy világított, hogy a lovas szobor árnyékot vetett rá. Csupán két, csizmába bújtatott, keresztbe tett lábat látott, az kandikált ki a sötétség alól. – Most már megyek, mert várnak otthon.

– Jól sikerült a bemutató? – kérdezte az ismeretlen, hangjában valódi érdeklődéssel.

– Tesséék? – bár értette a kérdést, mégsem esett le neki annak lényege. Az övét meg inkább időhúzásnak szánta.

– A könyvbemutató. Onnan jött, nem?

– De… jól.

Nem tudta eldönteni, most mi van. Eltette a telefonját, miközben felállt. Megmozgatta elgémberedett végtagjait. Köhögött egyet. A táska hord szíját igazgatta.

– Honnan tudja? Ott volt talán? – kérdezte enyhe flegmával, de látszólag belement a játékba.

– Nem. Csak tudom… - nem volt öntelt, nem volt tudálékos, inkább elnézést kérő.

Az öreg továbbra sem döntött, mit higgyen. Meg, mit is tegyen ebben a lehetetlennek tűnő helyzetben. Még topogott egy kicsit. Vajon, mit akar ez, ha tényleg létezik? Rossz szándéka van? Á, az nem lehet, hiszen ki is rabolhatta volna, míg alszik.

– Arany János, ugye? Ő érdekli, igen?

– Többek között… Most éppen a róla készült munkámat mutattam be az olvasóknak. Itt tanított valamikor, de gondolom, ezt mindenki tudja.

– 1834. március 18-tól 1835. április elejéig.

– Valahogy így… - úgy döntött, mégis csak visszaül néhány percre. – De, én nem erről az időszakáról írtam…

– Tudom. A bécsi útjáról. Az 1843. augusztusiról.

– Úgy van. Ez az esemény valamiért kimaradt a költő életével foglalkozó írások sorából. Pedig született számos ilyen… Soroljam? – közben leült az alig melegedett padra. - Húhh! Ez még mindig ilyen hideg? – szisszent fel.

A fiatalember nem vitatkozott, de megmozdult, ám továbbra sem látszott az alakja. Csak annyi belőle, hogy a jobb karját a pad felső deszkájára helyezte.

– Mégiscsak ott volt a bemutatón, csak most ugrat, igaz? Erről az útjáról nem túl sokan tudnak, legalább is eddig így volt. Igen… Vagy olvasta a könyvem korábban kinyomtatott néhány példányának egyikét? Hol szerezte be?

Újra semmi válasz. Csendben ültek egymástól olyan távolságra, ahogyan ezt a pad engedte. Mint két aranyzöld rózsafalevél a mögöttük feldrótozott lugason. Bár ők hallották is egymás lélegzését. „Akkor mégiscsak itt vagy!” – gondolta az öreg.

A zeneiskola falai mögött most egy majdani zongoraművész a szárnycsapkodásairól adott hallható bizonyságot.

– Azt tudta, hogy Arany János itt tanult meg zongorázni? – törte meg a fiatal a hangszer által némileg módosított csendet.

Nem válaszolt, mert erről fogalma sem volt.

Rövid csend után valami motoszkálás zaja tette kíváncsivá. Vajon mi lehet az? Látni nem látott semmit, de kis idő múlva egy apró láng lobbant fel, majd dohányfüst csapódott az orrába.

Megkínálnám egy kis jóféle dohánnyal, de gondolom, nincs pipája?

Tesséék? Pipáról beszél? Ki pipázik manapság?

Ez most ismét divattá vált. Nem is tudta? Valamivel egészségesebb, mint a cigaretta. Meg tán olcsóbb is…

Nem foglalkozom a dohányzási szokásokkal, mivel nem cigizek. Valamikor szívtam. Még a parkba járó időkben.

Ekkor hirtelen a szemébe tűnt valami! Mi vaaan?

Az Arany szobor! Nincs a talapzaton a szobor! – meredt tekintettel mutatott a jelzett irányba.

Biztosan elvitték javítani. A szobrok sorsa már csak ez.

De… de, amikor jöttem ide, még ott állt! Esküszöm. Még oda is köszöntem neki, szerbusz, Jankó. Ezt mondtam, bár így utólag elég tiszteletlenül hangzik…

És válaszolt netán?

Most viccel? Ott volt, ha mondom… Ennyire nem lehetek hülye!

Ez nem intelligencia kérdése, inkább nevezném megfigyelésnek – bölcs gondolat a fiataltól.

Jó, lehet, hogy mégsem volt ott, de valahogy nem tűnt fel a hiánya – adta meg magát. Most aztán tényleg elfogta a bizonytalanság. Azért az nem lehet, hogy ilyen késő este leszerelték, és elvitték, észrevétlenül… Esetleg addig, amíg aludt?

Ezt sosem tudta meg. Arra azonban sokáig emlékezett, hogy legalább félórát beszélgettek, amikor egyszer csak nem jött válasz a kérdéseire. Csend lett.

Indulás haza!- felállt, vállára akasztotta a táskáját és elindult. – Nézd már, az eső is csepereg!

Újra a szobrok felé vette az irányt. Arany János csizmáján megcsillant a neonlámpa fénye…

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.