Jelige: P.M. – A jegy
A férfi és a nő a metrónál búcsúzkodott. Bár volt egy közös lakásuk, nem éltek együtt. A nő utazott fel a férfihoz, amikor el tudott szakadni egy-egy délutánra súlyos beteg édesapjától.
A nő boldogan készült minden ilyen alkalomra, de szomorúan tapasztalta, hogy a férfi egyre hidegebben fogadja. A lakásba sem engedte be, mindenféle mondvacsinált indokkal.
A búcsú is egyre rövidebbre sikeredett minden alkalommal...egyre rövidebbre és egyre fagyosabbra...nem volt csók, nem volt már ölelés.
A nő mosolyogva elfordult a férfitől és meglátta a "szörnyeteget". Arcáról lefagyott a mosoly és egyre lassabban lépkedett a jegykezelő automatához. Úgy érezte, mintha az gúnyosan ráröhögne, és azt suttogná: "Úgysem sikerül!"
A válla fölött visszapillantott. A férfi még mindig ott állt.
"Miért nem megy már el? Csakazértis sikerülni fog! Mindig sikerül, csak akkor nem, ha ő ott áll és néz."
Csigalassúsággal közeledett a géphez. Izzadó tenyerében szinte már teljesen átázott a jegy.
Odaért.
Kedvesen rámosolygott az ellenőrökre, köszönt, aztán odalépett az automatához. Remegett a keze amint a papírdarabkát a nyíláshoz közelítette...mintha megállt volna az idő…Látta magát kívülről...úgy, mintha egy lassított felvételt nézett volna.
"Mindjárt vége! Mindjárt vége!" - suttogta magában.
A papír becsusszant a nyílásba, és...megakadt. A nő kihúzta, újra próbálkozott...semmi...
A gép egyre elviselhetetlenebbül, egyre hangosabban röhögött.
– Segíthetek, hölgyem? - lépett oda hozzá az egyik ellenőr és már ki is vette reszkető kezéből a jegyet.
Az automata már nem röhögött, hanem dorombolt, mint egy macska, és szépen, simán, ahogyan kell, kezelte a jegyet.
Amint visszakapta az átkozott papírt, gyorsan hátrafordult.
A férfi ott állt és nézte. Intett...vagy inkább legyintett és elment.
A nő a metró-kocsi felé ballagott. Lábait mintha mázsás súlyok húzták volna lefelé.
Az arcán lassan vékony könny-patakok folytak végig.
A válla fölött még egy utolsó pillantást vetett hátra, oda, ahol előzőleg a férfi állt.
A férfi helyére most egy ragyogó fénysugár kúszott a felhők közül. Teljes testtel a fény felé fordult és szemét lehunyva élvezte a simogató melegséget. Érezte, ahogy testében lassan, sejtről-sejtre feloldódik a görcs és ereiben szabadon, vidáman árad a vér.
Visszafordult és könnyedén, szinte szökellve haladt a szerelvény felé.
„ Hát vége! Végre vége! Elengedem! El tudom engedni!”
Arcán megkönnyebbült, boldog mosollyal szállt be a kocsiba.