Jelige: Felemelkedés – Titkos Ilonka

Doktor Pöszme Zoltánné Ilonka néni rezignált arccal mosta fel a padlót. Tizenkét év után semmi sem tudta őt meglepni, nem számított már, hogy régi felmosójával napjában többször kellett a beszáradt gyerekkezdeményeket összekaparnia. Avíttos partvisával sebesen dolgozott, ha talált valahol használt óvszert, szőrhalmot, néha egy-egy toldozott-foldozott bőrszerkót, az sutty, máris a kis kukájában landolt. Épp a tükörről mosta az alkalmi kielégülésre várók telefonszámait, mikor végignézett magán. Ilonka, de szörnyen nézel ki!

Szénfeketére festett haja centikre lenőtt, arcán csak kiégett, barna szeme nem volt ráncos. Nem sminkelt magán semmit, hiszen ilyen tömegkatasztrófát minek – tudatta vele férje hetente kétszer. Nem is nézte túl sokáig a képét, mivel ki kellett húznia magát, és megfájdult a háta.

Morogva battyogott fel a lépcsőn, takarító banyatankját húzva maga után. Este tíz révén, már gyülekeztek a bulira váró színes-szagos alakok.

Mindegyik zsebében óvszer, ha hirtelen szükség lenne rá. Látott spermától duzzadó szemű, vén kéjenceket, ifjú legényeket, akik az istenért se vettek volna rendes alsógatyát, és rendszeresen szerettek hajuldozni és szemlátomást házas embereket, akik belépéskor elrejtették gyűrűiket.

Újabb este kezdődött Herpeléd egyetlen melegbárjában, a Szomjas Vidrában.

Bicegése miatt kissé lassan haladt előre a sűrűsödő embertömegben: átkozta az előző pénteket és a pernahajdert, aki kiloccsantotta a síkosítót, miatta fájdult meg a bokája. Emerencia barátnéja már évek óta hajtogatta neki: "Ilonka, hagyd abba, hetvenkilenc éves vagy, hát onnan fogsz megdögleni!". De ő nem foglalkozott a hazudós némberrel, tudta jól, hogy a jó öreg Gézáné, az a nyolcvanas cemende nyugdíjkiegészítésül titokban a szomszéd bordélyházban Lady Vizslafülként dolgozott.

Azt hitte, ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Takarít, végighallgatja a fiatalok sirámait, hogy már mindenkit ismernek és minden farok összeér, újra lemossa a tükröket, beszélget egy keveset a harmincéves boy-okkal és a negyvenéves srácokkal, aztán hajnalban átveszi a mamuszt papucsra és hazacaplat.

De aznap egy törött magassarkú közbeszólt.

Még mielőtt Ilonka eljutott volna a takarítóhelyiségbe, hogy feltankoljon illatosítóból, megállította őt Pamacska és Mucus, a bár vezetői.

– Ilonka kedves – üvöltötte túl az éppen induló technozenét Pamacska. Becenevével ellentétben két méter magas volt és száztíz kiló. Ilonka éppenhogy látszódott mellette a százötvenes alacsonyságával. – Van egy kis probléma.

– He – jelezte Ilonka néni, hogy figyel.

– Kéne nekünk egy beugró. Csillag lesérült, és nélküle nem indulhat el a retróest! – Ilonka kutakodott emlékezetében, de a homályos ködből csak egy ronda transzvesztitára aggatott csillogó paróka jutott eszébe. Férje próbálkozott régen még ezzel, viszont az őszülő halántékához egyáltalán nem illett a szénfekete műhaj. Ilonka együttérzően próbálta csitítani férje hiúságát, aminek a sokadik, végeláthatatlan veszekedés lett a vége. Mire feleszmélt a fejéhez vágott rút szavak emlékeiből, Pamacska már teljesen elalélt saját ötletétől:

– Egy kis átalakítást végeznénk csak magácskán. Itt egy kis smink, alakítunk a frizuráján... meg sem mondják majd a végén, hogy ön valójában nő.

– Azt akarjátok, hogy ott illegessem magam a színpadon? Mint nő? Aki férfi? De mégis nő? - Ilonka néni kezdett összezavarodni.

– Csak egy estére. A többiek sem érnek rá, és Ilonka néni mindig itt van. Tulajdonképpen még jól is jön, legalább tényleg retró lesz a retróbulink.

– Természetesen megfizetjük – tette hozzá gyorsan Mucus, mielőtt számára kedvezőtlen választ kapna.

Ilonka néni nagyot sóhajtott volna, amit az elmúlt hatvanöt év dohányzása kellemetlen, mélyről jövő köhögéssé változtatott. Hát, ha én kellek nekik.

– Mennyit?

Miután alaposan letörölgette az egyre mocskosabbá váló bárpultot, elvitték szépítkezni. Alig győzte követni, mi történik vele. Otthon, főzés közben, vagy este az ura melletti csöndes tévénézés alatt az események sosem teltek gyorsan. Erre most itt ül egy kissé szakadt, de kényelmes székben, és Pamacska izgatott lihegésével a háta mögött hagyja, hogy egy harmad olyan idős fruska alakítson rajta. Kapott hófehér, gömb alakú parókát, amitől csak viszketni kezdett a fejbőre, és kicsit meghúzták a nyakán a bőrt, melyet csipesszel fogattak össze. Immáron feszesebb arcán helyrehozták az elmúlt évek nyomait: a mély karikákat és a kráternyi ráncokat vastag púderréteggel fedték el, sötétbarna ceruzával húzták ki szemét, ajkára élénkpiros rúzst kentek. Megkérték, hogy mosolyogjon, ami fájt Ilonkának. Pamacska először le akarta borotválni a szőrt Ilonka arcáról, de Mucus hevesen tiltakozott, hiszen csak autentikusabb lesz tőle a nézőknek. Ilonka úgy érezte magát, mintha egy bohóc ülne a helyén.

Megmondták neki, hogy még csak énekelnie se kell, csak próbáljon meg élethűen tátogni a dalszövegre.

– Csupa olyan szám lesz, amit valószínű ismerni tetszik, még a fiatalkorából! – Pamacska inkább magát próbálta nyugtatni. Halkan reménykedett, hogy ne legyen tökéletes katasztrófa az estéből, és ne röhögjék hullára magukat a kiglancolt öregasszonyon.

Ilonka kapott egy pávatollakkal teletűzdelt, régi legyezőt is, és meghagyták neki, takarjon magából a lehető legtöbbet vele.

– Pár percet tessék csak kibírni, utána folytatjuk a bulit és mehet vissza dolgozni! – Ilonka néni elgondolkodott, kapott-e ilyen kevés munkáért húszezer forintot?

Egy tízcentis sarkú cipőt adtak rá, abban tipegett el nehézkesen a színpad mögé. Mucus köszöntőbeszéde már javában tartott eddigre. Megköszöntik a születésnaposokat, aztán utána konferálják őt fel, mint Titkos Hölgyet, aki még Csillagnál is ragyogóbb műsort ad.

Ilonkának fájt mindene. Életében nem hordott magassarkút, a férje nem engedte. A vakolat az arcán zavarta. Alig várta, hogy lemossa magáról és befejezze a munkáját. Még a zsúfolt piacon is szívesebben állt volna sorba. A kint levő tömeg szokásos ujjongása se tetszett neki. Ilyenkor mindig lent van a vécében, oda nem érnek el ezek az agresszív hangok.

– Eljött az idő, hogy bemutassam nektek legújabb szerzeményünket, a csodálatos művésznőt, aki olyan tehetséges, hogy csak egyetlen alkalommal csillogatja meg tudását! Szerény személyét lehet ismeritek, lehet nem, nélküle ez a hely sosem lenne patyolat! Nem fiatal már, de mégis itt van nekünk, hogy érett gyönyörűségével kápráztassa el szívünket! Ő nem más, mint a Titkos Hölgy!

Ilonka kelletlenül felállt és kesztyűs kezével egy unott, de határozott mozdulattal széttárta maga előtt a függönyt. Szemébe tűzött a reflektor, égett tőle az arca. Pár pillanat erejéig összeszorult a gyomra, és legszívesebben babszemnyire zsugorodott volna össze. Fejében visszhangzott az ordítás: “Mit csinálsz már megint, Ilona?”

És elindult a zene.

Recsegős, régi szám volt ez. Ilonka először nem csinált semmit, vigyázzban állt a félelemtől, és rettegve várta a folytatást. Vajon mikor üldözik el innen? Egyáltalán mit keres ő itt? Pamacska és Mucus a színpad mögött tövig rágták a körmüket, és vörösödő fejjel, lágyan igyekeztek noszogatni, hogy csináljon már valamit.

Miért ilyen ismerős ez?

Ilonka szemei megteltek könnyel. Először a szégyen végett. Aztán eszébe jutott, hogy kislányként rengetegszer hallgatták ezt a zeneszámot húgával a szomszéd kertjében, az ablak alatt ülve. Zoli pedig sehol nem volt akkor.

A mozdulatok jöttek maguktól. Törékeny, óvatos tánc volt ez, olykor-olykor halkan felszisszent recsegő ízületei miatt. A szöveggel nem volt probléma, kívülről fújta. A gátlásai fokozatosan oldódtak fel, végül teljesen eltűntek. Őt erre a szerepre teremtették. Ilonka száműzte férje arcát a gondolataiból, és hagyta, hadd töltse ki szívét a sok mosolygó, ritkásan felöltözött férfiú. A lemez pedig csak folytatódott. Elindult a második szám, ő pedig átszellemülten, könnyedén táncolt. Észrevette, hogy a zsúfolt tömeg mögötti háttérben az egyik dolgozó belöki takarítószereit a raktárhelységbe, és kulcsra zárja az ajtót.

A harmadik performansza és a sokadik éljenző visszatapsolás után Mucus rontott be a színpadra, hogy most már elég lesz, az estének haladnia kell, és különben is, a művésznő elfáradt.

Ilonka szíve a torkában dübörgött. Szinte nem is hallotta Pamacskáék végtelen dicséretáradatát, és azzal sem foglalkozott, hogy számtalan durva mozdulattal törlik róla le alkalmi mázát. Mucus alig győzte puszival, az unokáitól nem kapott ennyit soha.

Mikor már újra önmagaként, kórházzöld mellényében állt görbe háttal a tükör előtt, felszívta magát, és élete legbátrabb cselekedeteként megkérdezte Mucust:

– Beállhatok máskor is?

A kérdezett nem hezitált a válasszal: – Hát hogyne, édes szívem! Ha tudom, hogy ilyen kincs rejtőzik a Vidrában, már tíz éve a színpadon tetszene állni! – Kezet csókolt neki. – Ilonka művésznő.

Siker ide vagy oda, a munkáját el kellett végezni. Minden ugyanúgy szutykosodott a régi medrében, és az ő feladatait nem lehet másnak odaadni. Vidáman takarítgatott, és hallgatta a finom bókokat azoktól az emberektől, akiknek még ötven éve sem kellett volna.

A hajnal ezek után hamar eljött, és Ilonka nagy boldogságában azt vette észre, hogy mosolyogva áll a házuk kapuja előtt, és halkan dúdolgatja egyik fellépőzenéjét. Remegő kezét megvilágította a távoli dombok felől előbukkanó korai nap fénye, és miután harmadjára sikerült betalálnia a zárba, elfordította azt.

Megcsapta a lakásból áradó hideg, de Ilonka nem hagyta magát eltompítani. Elég volt.

Óvatosan levetkőzött, csendben felakasztotta a fogasra lakáskulcsát, papucsát a sarokba dobta, és felkapcsolta a nappaliba lépve a villanyt.

Pöszme Zoltán arcképe egy aranyozott képkeretben foglalt helyet a dohányzóasztal közepén.

Ilonka leült elé, és hosszasan elmerengett az idős, szenvtelenül a semmibe bámuló, tizenhárom éve halott arcon. A fekete szempár a síron túlról is ítélkezni próbált felesége felett.

Aztán Ilonka lehajtotta a keretet.