Jelige: „Álomtalan” – Rontás

                                                     Ági emlékére

Talán nem is volt az olyan nagy szerelem…

Gyermekkoruk óta ismerték egymást, kisvárosban így van ez.

Akkor éppen az osztálytársakkal napoztak a folyó partján, pár száz méterre onnan, ahol beletorkollik a nagy folyamba. Ez volt a városiak kedvelt pihenőhelye.

A fiú kisportolt alakjának árnyéka rávetült a lány kívánatosan barnuló bőrére.

– Úszunk egyet? – kérdezte.

Mindenki meglepődött, a lány barátnője is. Egy komoly egyetemista ez a fiú!

Ők ketten elmentek úszni. A fiú meglepetten tapasztalta, hogy a lány erős és határozott csapásokkal szeli a vizet, úgy tűnt, sosem fárad el. Hirtelen döntött.

– Megmutatom neked a csónakunkat, már nincs messze.

A lányt felvillanyozta az ötlet. Az édesapja gyakran mesélt neki és testvéreinek ifjúkori kalandjairól, az úszó és evező erőpróbákról, melyekből rendszerint győztesen került ki. Mindig fájlalta, hogy felnőttként már nem folytathatta ezt az életet. Első a család!

– Menjünk, tudok evezni – egyezett bele.

A stég mellett ringatózott a csónak, lépcső vezetett az apró nyaralóhoz. Úgy hírlett, jómódúak a fiú szülei. Az apa főorvos volt a közeli kórházban, pletykálták is róla, hogy nem csupán családi együttlétekre használja a vízparti kis lakot. De a lány erről semmit sem tudott. A fiú édesanyja a gimnáziumban tanított, szerencsére a lányt nem, mindig fáradt, gondterhelt tekintettel lépdelt a folyosón.

Sokáig csónakáztak, a lány elmondhatatlanul élvezte a víz ringatását, a lassan lefelé haladó nap gyengéd sugarait. Beszélgettek az élet dolgairól: a tanulásról, a jövőről. A fiú orvosnak készült, az apja volt a példaképe. A lány őrlődött belül, más vágyai voltak, mint amit szülei elvártak tőle, de most valahogy könnyedén, határozottan mesélt céljairól a fiúnak, aki meg is lepődött a komoly szavak hallatán.

Végül visszaeveztek oda, ahol a lány az osztálytársait hagyta. Sokan már elmentek, de a barátnője izgatottan várta.

– Hát ez mi volt?! Mesélj!

– Nincs mit mesélnem! Csónakáztunk. - válaszolta egyszerűen. Nem tudta szavakba önteni, mi is történt ezen a délutánon. Hirtelen valami árnyék futott át a gondolatain.

A barátnője mindenben az ellentéte volt. Vörösesszőke haja csábító, alakja bombázó, ahogy a fiúk mondták, szemben az ő vékonyságával, barna hajával, töprengő mélybarna szemeivel.

Tanulni sem tanult túlságosan jól a barátnő, hagyta, hogy a lány magyarázza el neki az aznapi tanulnivalót.          

– Miért nem te vagy a tanár? Ha te mondod el, azonnal megértem még a matekot is! – hízelgett gyakran.

A lány anyja mondogatta is, hogy ez a kislány nem igazi barát, csak elvesz tőle, de a lány oda sem figyelt.   Oldotta őt a barátnő könnyedsége, olykor még apróbb csínytevésekre is rávette őt is, nem nagyon érdekelték a következmények. Szabadabban élt. Ez jólesett a lánynak, akit mindenben a tisztességre neveltek, talán túlzottan is.

A fiúval aztán szinte mindennap találkoztak. A lány a töltésen sétált el a kis házig, a fiú már rendszerint a csónakban várta. Mennyei órák voltak azok!

Már vége felé járt a nyár, amikor a csónakról a házikóba mentek. Gyöngéd volt a fiú ölelése, csókja.

– Ne félj, vigyázok rád – mondogatta mindig.

Nem is volt baj. Pedig a lányt édesanyja nem egyszer figyelmeztette, hogy menjenek orvoshoz, írassák fel a gyógyszert. Nem, nem kell, tiltakozott ő. Álomszerűnek élte meg a fiúval töltött együttléteket, durvának érzett minden beavatkozást.

A barátnő folyton a fiúról kérdezgette, olykor el is kísérte a folyópartra. A fiú nem szerette.

– Mi a bajod vele? – kérdezgette a lány.

– Nem tudom, annyira más, mint te. Egy kicsit közönséges…

A lány nem is értette, mit jelent most ez a szó. Honnan tudja ezt a fiú?  

Elkezdődött a tanév, a lány érettségire készült, a fiú elment az egyetemre. Jöttek-mentek az üzenetek, de ritkán volt alkalom a találkozásra. A lány szívét átmelegítette az együtt töltött órák emléke. Ha erről beszélt, barátnője mindig kissé szárazon, idegesen hallgatta.

Egy gyönyörű, már-már nyárias szeptemberi délutánon kisétált a töltésre. Ki, egészen a nyaralóig. Még nem látta, de a víz „kotyogása” jelezte, hogy a vízen van a csónak. Megdobbant a szíve.

Aztán meglátta. Igen, ott volt a csónak, a fiú ült benne… De nem egyedül. Vele szemben a lány barátnője.

A lány hirtelen nem is értette, mi történik. Persze, később sem.  A csónak távolodni kezdett, s ő döbbenten nézte. Ki tudja, meddig állt ott, majd hazaindult, mást nem tehetett. Nagyon fiatal volt, eszébe sem jutott elmélkedni szerelemről, múlandóságról. De belül minden összeomlott.

  Ahogy haladt, a jól ismert táj egyre idegenebbnek tűnt, még  a kedves családi ház kapuja is olyan lett, mint valami elrontott, ócska színpadi díszlet.