Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Budapest – Öt perc

– Hagyma, csípős? – kérdezi a török a nagy kése mögül

A lány nem felel. Engem néz.

– Neked jó? – kérdem tőle, miközben a büfé ablakára mutatok.

Fejét a két válla közé süllyeszti, elmosolyodik.

– Igen. Nekem ez most nagyon jó.

– Mehet bele minden – biccentek oda a turbánosnak, aki azonnal munkához lát. – A másik is ugyanilyen legyen, és lesz két kóla!

Összeakad a tekintetünk a padon ülő hajléktalannal. Átszólok neki a lány válla fölött.

– Nem éhes? Veszek egyet magának is, ha kér. Ma a vendégem.

– Nem kérek, köszönöm – feleli az öreg, majd nagyot kortyol a palackjából.

A lány hozzám bújik hirtelen, én meg valahogy nem érzem ezt tolakodónak. Nagyon szép, de ez a zöld hálóing ezzel a fehér papuccsal borzalmas kombináció, ráadásul nem túl okos választás így sétálgatni a fagyos körúton, december hatodika estéjén. A járókelők bámulnak, összesúgnak, megbotránkoznak. A hajléktalan öreg is minket néz, de ő nem ítélkezik. Mindenki más igen. Egy részeg férfi, ahogy elhalad mellettünk, megpaskolja a hátam és hangosan felnevet. A lány meg sem hallja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem hallaná. Próbálom utánozni a nyugalmát. Nem tudom, miért, de megpuszilom a homlokát. Talán, mert megsajnálom. Finom a haja. Ez az illat emlékeztet valamire. Egy olcsófajta sampon vagy szappan. Biztos vagyok benne, hogy éreztem már valahol. Összefonódva várunk. Furcsa helyzet. Az imént még úgy volt, hogy egyedül fogom ünnepelni a harmincadikat. Kólával meg csípős gírosszal. Ez már egyfajta hagyomány a születésnapomon. Kólát iszom, gíroszt eszem és egy hatalmasat sétálok az éjszakában. Nincs tervezett útirány, nincs szabály. Kivéve a két hidat. Azokon át kell mennem.
A lány most még erősebben magához húz. Reszket. Semmit nem tudok róla, de ölelem, hogy ne fázzon. Csak úgy idesétált hozzám, megkérdezte, hogy meghívom-e valamire. Én mondtam neki, hogy az év bármely más napján is szívesen meghívnám, de ma kifejezetten örömömre szolgál. Így ismerkedtünk meg három és fél perccel ezelőtt.

– Kettő gírosz, hagyma, csípős – kiált bele a török az éjszakába.

A lány nem ereszt. Szorít.

– Fi… figyelj csak, – súgom oda neki – azt hiszem, ez a miénk lesz. Talán most el kellene engedned egy pillanatra, hogy…

– Nekem most mennem kell – bújik elő a kabátom alól, megsimogatja az arcom, majd hátrálni kezd.

– Biztos vagy benne? – próbálom marasztalni – Arra gondoltam, hogy sétálhatnál velem. Valójában egy céltalan bolyongásról lenne szó. Annyi az egyetlen szabály, hogy két hídon át kell menni közben. A Láncon és a Szabadságon.

Visszalép hozzám, megfogja a kezem.

– Lánc – súgja halkan – és szabadság. Érdekes párosítás.

– Tudod, nem vagyok babonás meg semmi ilyesmi – kezdek magyarázkodni zavaromban. – Nagy gondolkodónak sem tartom magam. Ez csak úgy eszembe jutott az első sétám alkalmával. Miután apám meghalt, ennek már öt éve, nem volt kedvem semmilyen születésnapi bulihoz. Így jött a séta. Aztán valahogy meg is maradt.

– Hogy halt meg? – kérdi

Olyan aranyos az őszintesége, még a szeme is könnyes, hogy legszívesebben újra magamhoz ölelném.

– Tüdőrákban – felelem mozdulatlanul.

– Átkozott cigi.

– Az. Napi két doboz. Szóval, ha mégis lenne kedved velem tartani… tudom, hogy nem a legizgalmasabb program, de…

– Nagyon is lenne hozzá kedvem – mosolyodik el. – Nem is hinnéd, hogy mennyire szeretném, de nem tehetem. Vissza kell mennem a kórházba.

– Ott dolgozol? Ez megmagyarázza az öltözékedet. Megértelek. Gondolom, van egy csomó tennivalód.

– Ami azt illeti, a legfontosabbat már elvégeztem, – mondja – de mégsem maradhatok. Vissza kell mennem.

– Azért… sajnálom – mondom neki

– Én is sajnálom. Ja, és még valami…

– Igen, mi az?

– Csak annyi, hogy meg ne fázz! Hordhatnál sálat! Nagyon lengén vagy – mutat a kabátomra, kacsint egyet, majd gyors léptekkel elindul.

– Lengén? Te beszélsz? – kiáltok utána

Nem fordul vissza, csak integet. Nézem, ahogy távolodik, aztán eltűnik a sarkon. A hó szállingózni kezd. Az egyik gíroszt leteszem a padra. Jó étvágyat kívánok az öregnek, és megkezdem a szokásos, céltalan sétámat.
 

***

A nő a szoba sarkából figyeli a sürgést. Először a kézről-kézre járó babát veszi szemügyre. Minden csupa vér, az orvosok kapkodnak, a gyerek sír. Csak az ő teste nem mozdul. A műtőasztalon fekszik zöld hálóingben, élettelenül.
A nővér a Miklós nevet adja a babának, amit ráír egy pici szalagra a december hatodika mellé.

– Szóval, ez történik ilyenkor? – kérdezi a nő.

– Igen.

– Ki hibázott? Az orvos?

– Ha azt mondanám neked, hogy már a nagyszüleid nagyszüleinek a nagyszülei is a génjeikben hordozták azt, ami miatt te most belehaltál a szülésbe, akkor is keresnéd a felelősöket?

– Nem hibáztatok én senkit, csak tudni akartam, mi történt.

– Hamarosan sok mindent meg fogsz érteni.

– Most elmegyünk innen?

– El.

– Lehet egy utolsó kérésem?

– Utolsó? Utolsó… mi előtt?

– Egy utolsó, mielőtt… mittudomén. Honnan tudnám? Még sosem haltam meg?

– Mi lenne az a kérés?

– Látni szeretném őt. Harminc évesen.

– Nem tartom szerencsésnek az ilyesfajta találkozásokat.

– Ha megbocsátasz, én meg tojok rá, hogy te mit gondolsz az ilyesfajta találkozásokról.

– Megértem az indulatodat, és értem, amit mondasz, de szeretném, ha elfogadnád, hogy mindenki nem találkozhat azzal, akit…

– Állj! Állj! Állj! Bocsánatot kérek. Továbbra sem szeretnék tapintatlannak tűnni, de engem ebben a pillanatban nem érdekelnek a többiek. Engem csak ez a gyerek érdekel, semmi és senki más a világon! Tudni szeretném, milyen lesz harminc évesen. Az anyja vagyok. Azt mondod, hogy nincs jogom látni őt?

– Ezt nem mondtam.

– Akkor engedd meg, kérlek, hogy találkozzam vele! Csak egy pillanatot kérek. Nem többet.

– Öt percet kapsz.

– Beszélhetek majd hozzá? Megérinthetem?

– Igen. A török büfénél keresd, de majd ott úgyis tudni fogod.

– Ebben én is biztos vagyok.

– Öt perc. Nem több. Aztán visszajössz és indulunk.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.