Ugrás a tartalomra

Jelige: Zsanna – Kandallómesék

Ma leesett az idei első hó, reggeltől estig megállás nélkül hullott. Nem nagy szélviharral, hanem csak úgy csendesen: fokozatosan borítva be kertünkben a fenyőfákat, majd szép lassan az egész tájat. Nem volt kérdés: itthon maradtunk, begyújtottuk a kandallót, készítettünk egy-egy bögre finom fűszeres forralt bort, leültünk a tűztérrel szemben a kanapéra, és néztük a lángokat, melyek az otthon melegét adják, de a szemnek és a léleknek is tápláló energiát jelentenek. Amint testünket átjárta a tűz és az ital melege, sztorizni kezdtünk: felidézve azt az időszakot a férjemmel, amikor még az édesanyám is itt melegedett velünk a kandalló mellett, és látva, hogy milyen jóízűen kortyolgatjuk a forralt bort – amit ő a világ minden kincséért sem fogadott volna el, mert „az nagy szégyen, ha egy asszony iszik” – kicsit rosszallóan megjegyezte: „isztok ám, de rendesen”. Ezen még most is jót mosolyogtunk, hiszen igazán nem volt jellemző ránk az esti iszogatás, de egy-egy téli estén azért néha jólesett egy kisebb bögre forralt bor, vagy egy pohárka tokaji. Erről a sztoriról persze egyre újabbak jutottak eszünkbe a régi időkből, és én megígértem a férjemnek, alkalomadtán leírom őket, nehogy lassan elvesszenek az emlékezet homályában.

 

1. Osztályzatok

Elsőnek az, az anyukám által mesélt történet jutott eszembe, amikor 1951-ben ők friss házasok voltak apukámmal, és apu pedellusnak állt a jakabszállási faluban, a templommal szemben álló iskolába. Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült neki, az egyszerű földművesnek egy ilyen állást kapnia, de azt tudom, hogy az anyai nagyapámmal együtt költöztek oda a szolgálati lakásba. Persze ha jól meggondolom, a háborúba nagyon sok falusi férfi odaveszett, így talán nem volt olyan nagy csoda, hogy az én rövidlátása miatt a besorozás alól felmentett apukámat – aki mindvégig kitűnő tanuló volt, és nagyon szeretett olvasni – ajánlotta be valaki, még az is lehet, hogy az egykori tanítója.

 Szóval a lényeg az, hogy apuéknak volt a faluban egy kicsi, de takaros szolgálati lakása, ahol a következő tavaszon anyukám Kecskeméten lakó nővére két unokatestvéremmel, Emivel és Sárival meglátogatta őket. A lányok 7 és 9 évesek lehettek, és nagyon tetszett nekik, hogy a szomszéd gyerekekkel az iskola udvarán játszhattak. Játék közben kitalálták, milyen jó lenne iskolásat játszani – ha már egyszer itt vannak egy hét végén üresen álló tanterem előtt. Sári addig kérlelte aput, míg az beleegyezett, hogy beengedi őket a tanterembe, ahol lehetett a táblára írni és rajzolni. Nagyon jót játszottak, a legnagyobb lány volt a tanító, feleltette őket, majd eszébe jutott: ha már egyszer feleltek, hova írja be a jegyeket? Hirtelen ötlettel kihúzta a tanári asztal fiókját – amelyben legnagyobb meglepetésükre ott találták az osztálynaplót! No csak! Hiszen akkor meg tudja nézni a vele játszó két nagyobb gyerek osztályzatait is – mivel azok is ebbe az iskolába jártak. Ki is kereste a naplóba Pista és Sanyi nevét, aztán gondolt egyet, és a nem túl jó osztályzataik mellé beírt nekik szinte minden tantárgyból egy-két ötöst. A gyerekek előbb megszeppentek – nem lesz ebből baj? De Sári megnyugtatta őket, az ő írását nem ismeri az itteni tanító néni, ne izguljanak, ez nem olyan, mintha magukat osztályozták volna. Ezután a gyerekek „vérszemet kaptak”: elkezdték sorolni a jó tanuló – szerintük stréber – osztálytársaik neveit, akiknek viszont Sári ezek után jó néhány egyest kiosztott, nehogy már azoknak ne lehessen egyesük! A naplót ezután szépen visszatették a fiókba, és kis idő múlva kisomfordáltak újra az udvarra játszani, ahonnan anyukám hamarosan be is szólította őket palacsintázni.

A városi gyerekek másnap hazautaztak, és pár nap alatt el is felejtették a csínytevést. Nem így a falusiak! A tanító néni előbb a jó tanulóknak beírt egyeseket vette észre, majd végiglapozva az osztálykönyvet, könnyedén rátalált az ő írásától jóval eltérő, gyerekes írással beírt ötösökre Sanyi és Pista jegyei között. Vallatóra fogta a fiúkat - akik bízva abban, hogy ha megmondják, hogy nem is maguknak írták be a jegyeket, nem kapnak annyi körmöst – szépen elmesélték, hogy a pedellus bácsi városi rokonai voltak a tettesek.

Hogy ezután mi hogyan játszódott le, arról már nem értesültek a városi gyerekek, de tény az, hogy apukámat alaposan megrótták, amiért beengedte a gyerekeket, és ősztől már más volt az iskola pedellusa. Amikor anyukám ezt elmesélte, persze megkérdeztem, hogy ez miatt kellett vissza költözniük a tanyára? De anyu azt válaszolta:

– Tudod, kislányom, nehéz idők voltak azok az ötvenes évek. Én nem hiszem, hogy csak ezért elküldték volna apukádat, azt hiszem az sokkal többet nyomott a latban, hogy szegény nagyapád kérésünk ellenére is többször belógott a szemközti templomba a misére és áldozott, amit kétszer is meglátott az a „véresszájú kommunista” párttitkár… szerintem biztos feljelentett ezért bennünket, és így lettünk nemkívánatos személyek abban a „bizalmi” állásban.

 

2. Egy régi karácsony emlékére

A kandalló előtt ülve eszembe jutott, hogy előveszem azt az öreg cipős dobozt, amelyben anyukám régi fotóit őrzöm. Nézegetni kezdtük, és hamarosan a kezembe került egy régi fekete-fehér fotó: rajta ünnepélyesen megterített asztal apró mintás ó zsolnai tényárokkal, alpakka evőeszközökkel és hófehér damasztabrosszal. Az asztal mellett anyu büszkesége a német tálalószekrény – mert olyan rajta kívül nem volt a faluban senkinek - rajta két tálcán emeletesre púpozott diós és mákos bejgli szeletek. A háttérben az ablakon át hótól roskadozó fákat látni a tanyánkhoz vezető bekötőút mellett, az ablak bal oldalán pedig egy karácsonyfa csillog az asztal fölé függesztett fehér porcelánburás petróleumlámpa fényében.

Ó azok a telek, azok a karácsonyok! Tudni kell, hogy édesanyámék tizenhárman születtek és tízen élték meg a felnőttkort. Mivel anyukám a tíz gyerek közül a legkisebb volt, ezért úgy alakult, hogy Ő maradt otthon legtovább idős édesapjával az „öreg” tanyában. Így aztán a testvéreknek természetes volt azután is, hogy anyukám férjhez ment, hogy ha bármilyen családi esemény volt, Ilonkánál gyűltek össze – és én kislányként ezeket a húsz - harmincfős összejöveteleket nagyon, de nagyon élveztem.

 Most, ahogy nézem a fotót, felötlik bennem egy ilyen karácsony: vártuk a rokonokat Nagykőrösről, Kecskemétről, Fülöpkéről (édesanyámék így nevezték Fülöpjakabszállást, mert túl hosszúnak találták a falu nevét ahonnan „ángyikáékat” várták). Anyukám persze izgult, hogy minden fogás jól sikerüljön, hogy mindenki időben ideérjen, mielőtt az a sok étel kihűl – tudjátok: még nem volt villany, meg mikrohullámú sütő, hogy újra melegítse az ételt – de persze mindig, minden jól sikerült: és a vendégek is időben megérkeztek. Mi gyerekek kint játszottunk a hóban, a férfiak bent kártyáztak és beszélgettek, az asszonyok ott sürögtek-forogtak anyukám körül a kiskonyhában vidám pletykálkodás közepette. Közben főtt az orjaleves, a töltött káposzta, és sült a rántott csirke, és még valami, amire anyukám különösen büszke volt: az a túrós pogácsa, ami Berci bátyjának oly kedves volt, mert szerinte „olyat csak édesanyánk tudott sütni, meg Te Ilonkám.”

Déli harangszóra asztalon volt az ebéd –ahogy annak lennie kellett – gőzölgött a csodás leves, illatozott a töltött káposzta, fogyott a rántott csirke, és édesanyám szemérmes mosolygással hallgatta a dicséreteket. Végül összeszedte a tányérokat, és elindult a konyha felé, én pedig jó kislányhoz illően raktam körbe a süteményes tányérokat, hogy anyu meglepetését majd ezekről lehessen enni. Eltelt pár perc, mindenki várakozva nézett a konyhaajtó irányába, amely végül is kinyílt, és édesanyám a könnyeit a kötényével törülgetve kilépett onnan kezében egy tepsivel, amiben csupa részegen dülöngélő, lapos pogácsa volt, alaposan szétterülve a tepsi alján:

– Látjátok mi lett belőle?  Pedig úgy annyira akartam vele kedvezni Bercinek – hüppögte szegény.

Berci bátyám odaugrott, átölelte, elvette tőle a tepsit, és azon mód enni kezdte a „részeges”, de egyébként omlós, ízletes pogácsát, amelybe az én akkor már nagyon rosszul látó édesanyám véletlenül dupla adag vajat tett.

– Finom ez Ilonkám! Egy kicsit plattyanós, de attól jó! – mondta nevetve, és körbekínálta a tepsit, és nem telt bele tíz perc, a pogácsa elfogyott.

Sok éve már annak, hogy nincsenek ilyen közös karácsonyok, és jó, ha abból a harminc emberből még ötöt életben talál az idei karácsony - de én azóta is bármikor, ha túrós pogácsát sütök, mindig annak a régi, „plattyanósnak” az ízét keresem.

 

Jó volt ma a kandalló előtt ülni, és emlékezni. Talán holnap is lesz időnk felidézni a múltat és új mesék születnek – amik ugyan nem mesék, de mára azzá szépítette az emlékezet.

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.