Jelige: Utánpótlás – Ivánka

Átlagos nap virradt a kevés diákot számláló, családias karra. A másnapi doktori védésre már régen kiküldték a meghívókat. Sőt, hogy senkinek se kerülje el a figyelmét a díszterem faliújságjára is kifüggesztették, bár halvány kontúrjaival a többi fekete fehér lap között a kollázs egyszerű részévé olvadt. Minden fáradozás ellenére egyedül a titkárnők számoltak komolyabban az eseménnyel, ők is leginkább azon aggodalmaskodva, hogy mennyi pogácsát és hány liter feketét tegyenek ki a vendégfogadásra. Pedig Iván már hónapok óta a disszertációt bújta, és aprólékos jegyzeteket készített mellé. Iparkodott az opponensétől előre megkapott kérdésekre minél kidogozottabb, pontosabb válaszokkal készülni. Némelyekre egy teljes oldalt szánt, másokra több verzió is készült. Hiába, nem könnyű kiérdemelni azt a két betűt és egy pontot az ember neve elé. Már egy napja kikészítette az egyszerű, élére vasalt öltönyét, amelyet még a diplomaosztójára vásárolt. Iván mindig sokat adott a megjelenésre. Általában egy fehér inget és frissen polírozott cipőt viselt, de a nagyobb társasági rendezvényekre már az öltönyét vette fel. Az elegáns ruhadarabok tekintélyt kölcsönöztek az egyébként alacsony, szikár testalkatú fiú számára. Kéziratait kétszer átfutja, majd dolgozatát a hóna alá csapva az egyetemre siet.  Leül a diákok számára kialakított zsibongóban és lapozgatni kezdi disszertációját. Az odaadó készülés mellett beszélgetést kezdeményez az arra járó diákokkal.

Iván az ilyen találkozásoknál a témát igyekszik mindig a szakterületéhez terelni, ahol ő az idegen szavakkal megtömött barokkos körmondatait partnere nyakába zúdíthatja. A családján és önmagán kívül senki sem tartja túl okosnak, sokkal inkább törtetőnek. Az egyetemre jelentkezésekor csak egy diplomát szeretett volna, mivel Jucinak, az unokahúgának is volt. Mindemellett gyorsan elnyerte tanárai szimpátiáját, hiszen a vizsgákra kívülről, általában szó szerint tanulta meg – még akkor is, ha nem teljesen értette – az előadó által leadott anyagot. És hát melyik tanár ne szeretné saját gondolatait visszahallani egy tanítványa szájából? Iván simulékony ember lévén sosem tett fel több kérdést, mint amennyit professzora még meg tudott válaszolni. Ezen tulajdonságai a doktori iskolába segítették őt, ahova bekerülve a diákokkal többet nem tegeződött és mintha évente egy-egy centiméterrel magasabb is lett volna.

– Üdvözlöm, Iván! – köszön rá kényszeredetten egy hallgató.

–  Jó napot kívánok, kedves Márton! – reagál Iván, aki, mint mindig, most is kínosan ügyel arra, hogy az általa legudvariasabbnak tartott üdvözlésformát válassza. Általában napszaknak megfelelően, de ha a helyi katolikus plébánossal találkozott, akkor a „dícsértessék a Jézus Krisztussal”, a református intézményben „áldás békességgel” köszön. És ahogy azt tőle mindenki megszokta, nem becézi partnerét, tehát semmi esetben sem Marci, hanem Márton.

–  Hogy van?

–  Köszönöm kérdését, jól. Mindjárt kezdődik az órám – válaszolja Márton, miközben a könyve után nyúl. Ekkor Iván lassú mozdulatokkal összecsukja dolgozatát fedőlappal felfelé.

Márton a dolgozatra pillant, majd viszonozza az érdeklődést:

–  És Ön?

–  Nincs semmi különös – válaszol tétován, és egy lélegzetvételnyi szünetet hagyva a padlóra néz, kopaszodó fejét vakargatja, majd szemüvegét megigazítva szolid hangszínen folytatja:

–  Holnap lesz a védés és még arra készülök.

Márton elismerően pillant Ivánra, aki ezen felbátorodva a kutatásáról kezd mesélni. Ezeket a helyzeteket igazán élvezi, ilyenkor néha úgy elragadtatja magát, mintha a doktori címe már a kezében lenne.  Miután hosszasan kifejti eredményeit, leszögezi, hogy ő nem izgul, mert őt a holnapi nap különösképpen nem is érdekli. „Lesz, ahogy lesz!” Ekkor azonban a rögtönzött diskurzus abba is marad, mert odakiáltanak Mártonnak, hogy kezdődik az előadás. Iván nem mozdul. Tovább élvezi a kényelmes fotelbe süppedve a folyosóra benyújtózó nap fényeit. A diákok elsietnek mellette, de a témavezetőjével sikerül pár szót váltania. Utóbbi a bíztató szavak mellett tréfásan jegyzi meg, hogy úgy tekint a fiúra, mintha sajátja lenne, hiszen neki már régen feltűnt, hogy mennyi mindenben képviselnek hasonló álláspontot. Valóban kísérteties hasonlóság fedezhető fel a két generáció között. Olykor még a hanglejtésük is összetéveszthető. A professzor búcsúzásképpen tanácsolja a fiúnak, hogy ne izguljon és a pihenésre is hagyjon időt. Iván még félszegen ülve tovább szemléli a mellette elhaladókat, majd kis idő elteltével elégedetten hazaindul. Az épületből kivezető leghosszabb útvonalat választja, végig a folyosón, le a lépcsőn, majd az alsó folyosón vissza a kijáratig. Nagy, önfeledt léptekkel hagyja el az épületet. Hazaérve még egyszer áttekinti írásait, majd amennyire a feszültség engedi, időben álomra hajtja a fejét.

Másnap a tízkor kezdődő védésre Iván fél kilenckor robban be családja kíséretével. Büszke nap ez a Nagy família életében. Ugyan a dolgos parasztcsaládban már akad egy diplomás unokahúg, de doktorátussal rendelkező személy még nem. Julika, az anyuka új, türkízkék ruhát öltött az ünnepségre, és napokkal ezelőtt a férjére is ráripakodott, hogy az ünneplőst vegye fel, hiszen nem jelenhetnek meg akárhogy. A terembe lassan csordogál a nép. A fiú az ajtónál fel-alá sétálva várja vendégeit. Természetesen, akiket nem ismer, azoknak illedelmesen kezet nyújt és határozott hangon mondja: Nagy Iván.

Kezdéskor sok szék üresen marad. A szervezők élénkebb érdeklődést vártak a diákság részéről, hiszen Iván – azzal, hogy órákat adott az intézményben – szinte már a tanári karhoz tartozik. A hallgatók közül viszont csak az az egy évfolyam szivárog be – az is már a dolgozat bemutatása alatt –, amelynek kötelezővé tették.

Iván észre sem veszi a mozgolódást. Teljes koncentrációval mondja fel a kérdésekre betanult, kimerítő válaszait. Bírálói ezt egy cum laude-val, jópofa vállveregetésekkel és mosoly kísérte gratulációkkal díjazzák, amelyeket a tőle megszokott, visszafogott örömmel fogad. És vallásos emberként, olykor magyarul, máskor latinul, de mindig hozzáteszi: egyedül Istené a dicsőség, (Soli Deo gloria). Rövid idő elteltével a terem teljesen kiürül, majd a család megadva a módját, meghívja a legközelebbi vendéglőbe az újdonsült doktort ünnepelni. A diákok feszülten néznek össze, megállapítva, hogy most már Ivánka is – ahogy egymás közt hívják – a tanári kar teljesjogú tagja.