Ugrás a tartalomra

Áramszünet – Bene Zoltán regényrészlete

Fél évszázada tart a civilizációk háborúja, csak mi eddig távol éltünk a frontvonaltól. Most belecsöppentünk a kellős közepébe. És ezek után ide se kell jönniük a muszlimoknak vagy a kínaiaknak, netán az oroszoknak vagy bárki másnak, aki ezt tette, ide se kell jönnie senkinek, hogy harcoljon. Kinyírjuk egymást szépen mi magunk.

 

Kíra

 

Azokban a percekben, amikor a katasztrófa bekövetkezett, fogalmunk sem volt, mi okozta. Március 5-én elnémultak a tévékészülékek, és erősen lelassult, bár még működött az internet. A világhálón találgatások terjedtek, millióféle magyarázatot olvashatott, akinek volt türelme megvárni, míg betöltenek az oldalak. Ugyanakkor senki sem vette igazán komolyan a történteket, bizonyosak voltunk abban, hogy hamarosan helyére zökken a világ, és az életünk haladhat tovább a régi kerékvágásban. Március 7-én azonban teljesen és véglegesen megszűnt az áramellátás, következésképpen a kényelmi, az államigazgatási és mindenféle társadalmi szolgáltatások egy csapásra abbamaradtak, egyik pillanatról a másikra véget ért az a magas szintű technikai civilizáció, amelyről azt gondoltuk, eszközei nélkül élni sem tudunk. A kommunikáció szintje nullára csökkent. A társadalom az internethez, a telefonhoz, a televízióhoz szokott, ám ezek mind egy pillanat alatt váltak múlt idővé. A nyomtatott sajtótermékek népszerűsége az utóbbi évtizedekben évről évre csökkent, a legtöbben még sosem tartottak a kezükben papíralapú újságot − egyrészt ezért nem számíthatott senki arra, hogy majd ezek révén szervezi meg az új körülmények között az életet, másrészt a lapkiadáshoz is elektromosságra lett volna szükség, a régebbi nyomdatechnológia ugyanis hozzáférhetetlen volt, és használni sem tudta volna senki. Az információáramlás hirtelen elapadt, ahogyan a víz apad el, amikor elzárunk egy csapot. Regionálisan és lokálisan sem folyt szervezett vagy szervezetlen információcsere, hiszen minden ilyen tevékenység azokra a csatornákra épült, amelyek köddé váltak, nem lévén erőforrás, amely működtette volna a technikát, amin alapultak. És nemcsak a szolgáltatások szűntek meg, de maguk az eszközök (mobiltelefonok, laptopok, tábla- és asztali gépek, tévék, adók és vevők) is tönkrementek. Javíthatatlanul. Alig néhány maradt épségben, védett helyeken (egy ilyen eszközön dolgozom most). Kommunikációs szempontból az őskorba zuhantunk vissza. Magunkra maradtunk, mindenki saját magára. A társadalom romokban hevert.

Az is csak évek múltán, már Menedéken jutott a tudomásomra, hogy az Áramszünet okait magyarázó elméletek közül azt tartják a legvalószínűbbnek a hozzáértők, hogy a Nap tréfált meg bennünket. Mindazonáltal mind a mai napig nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy valóban így történt, hiszen a kapcsolat az amerikai kontinenssel és a Távol-Kelettel igen nehézkes. Arrafelé, azt beszélik, jobb a helyzet, mint mifelénk, de ez akár legenda is lehet.

A 2030. március 8-ára virradó éjszakát a lakásomban töltöttem, Dreher Classic söröket kortyolgatva. A városra csönd borult. Ellentétben az életem során végignézett több tucatnyi katasztrófafilmmel, a valóságban nem tört ki azonnal a pánik. Villany nem volt már, de még mindenki bízott a civilizációban. Két-három napba is beletelt, mire ráébredtünk, hogy az áramszolgáltatással együtt elmúlt az is.

Március 9-én estefelé már itt-ott fosztogattak. A rendőrök nem tettek semmit. Azt sem lehetett volna megmondani, létezik-e még rendőrség – mindenesetre én egyetlen egyenruhást sem láttam. A rend és az államhatalom fölbomlott. Az egyik szomszédom fényes nappal megverte egy másik szomszédomat, aki négy évvel azelőtt leanyázta. Dacára annak, hogy többen is végignézték az inzultust, senki nem avatkozott közbe. Egy fiatalasszony meztelenül rohant az utcán, vércsöppek jelezték az útját, a nyomában két őrjöngve ordibáló suhanc loholt. Valahogy az volt az érzésem, régóta fenték rá a fogukat, hónapokon keresztül erre a nőre gondolva reiszoltak, a szemük is fönnakadt az élvezettől, s most, hogy adódott a lehetőség, rátörték az ajtót, és kíméletlenül megerőszakolták. Bízom abban, hogy a nő egyedül élt. Ha nem így volt, a társával vélhetően csúnyán elbántak.

Azt hiszem, március 11-én kezdtek útra kelni az első csoportok. Nem tudni pontosan, hová, és azt is csak sejtem, hogy miért. A város közigazgatása széthullott, sem az önkormányzati, sem az állami szervek nem mutatkoztak, önmagukat megszervező és megsegítő közösségek pedig már évtizedek óta nem léteztek. Mindössze néhány, erősebb kohézióval bíró csoport igyekezett cselekedni, próbált megoldást találni a válsághelyzetre. Akadtak, akik elindultak, hogy (föltételezésem szerint) kapcsolatot keressenek a valahol talán még létező központi hatalommal. Mások védelemre rendezkedtek be – tekintettel arra, hogy a fosztogatások akkorra már nemcsak a boltokra szorítkoztak. Néhány háztömböt szabályos erőddé kezdtek alakítani, s tucatszám vették be magukat ezekbe a bunkerekbe, többnyire egy családhoz tartozó személyek.

Március 12-én elmentem a könyvesboltomba, a Dzsehutiba. Az utcákon alig mutatkoztak emberek, jó, ha ötöt-hatot láttam. Egy idős férfi guruló bőröndöt cibált maga után, egy öregasszony tébolyultan tipegett, s amikor hozzá léptem, hogy megérdeklődjem, segíthetek-e, hangosan sikoltozni kezdett. Magára hagytam, ügettem tovább. A körúton hullák hevertek, hármat is láttam. Még nem akartam elhinni, de már háború dúlt. Mindenki vívta mindenki ellen. A Dzsehuti viszont egyelőre sértetlen maradt (senkinek nem jutott eszébe a zűrzavart kihasználva könyveket zsákmányolni), csak Kírát találtam a raktárban, egy polc mögött. Kíra az alkalmazottam volt, közel egy éve dolgozott velem.

– De jó, hogy te vagy! – örvendezett, amikor meglátott.

– Bántottak? – kérdeztem.

– Nem – ingatta a fejét –, még nem.

Elmesélte, hogy a közelben járt, amikor a baj történt, s mivel a Tiszán túl, Újszegeden lakik, úgy döntött, a boltban éjszakázik, kivárja, míg helyreáll a rend. Így is tett, a személyzeti hűtőben talált ennivalót, s mielőtt megromlott volna, megette. Másnap reggel elindult haza. Azonban már az első sarokról visszafordult.

– Olyan rossz előérzetem támadt.

Mivel otthon úgysem várta senki, visszaoldalgott a Dzsehutiba.

– Harmadnap megint nekivágtam, de a Lófaránál három fickó épp egy lányt erőszakolt – mesélte. – Mintha pornófilmet láttam volna. A brutális fajtából. Visszajöttem megint.

Lófarának Szeged egyik belvárosi szeletét nevezte a népnyelv az ott álló lovas szobor miatt. Innen tért vissza ismét Kíra az üzletbe. Étlen-szomjan dekkolt az antikváriumban, míg meg nem érkeztem.

– A szüleid? – érdeklődtem.

– Kiskunhalason, tudod.

Persze, gondoltam, hogyne tudnám. Kíra az utolsó évet járta könyvtár szakon, egyéni tanrenddel tanult, hogy pénzt kereshessen. Történetesen nálam.

– Ha nem lennék a terhedre... – kezdte. Sietve közbevágtam:

– Ötvenkilenc évesen nem föltétlenül tudlak megvédeni, de legalább egyikünk sem egyedül majrézik. Közel lakom, egyelőre gyerünk hozzám. Aztán majd együtt kitalálunk valamit, mert sokáig ott se maradhatunk. Kaja is alig van.

– Hűtő nélkül nehéz – sóhajtott Kíra.

– Menjünk! – elhagytuk a boltot, gondosan bezártam az ajtót és a rácsot. Mintha bármiféle jelentősége lett volna.

Szerencsénk volt. Senkivel sem találkoztunk a lakásomig vezető úton. Pontosabban szólva messziről láttunk bóklászó csoportokat, de sikeresen és észrevétlenül elkerültük őket.

– Kérsz valamit? – kérdeztem Kírát, miután magunkra zártuk az ajtót.

– Éhes is vagyok és szomjas is – vallotta be.

Hoztam neki ásványvizet és kekszet. Fölbontottam egy babkonzervet hozzá. Jóízűen nekilátott.

– A húgom evett így, vagy ötven éve – jegyeztem meg elérzékenyülve.

– Most hol van? – pillantott rám Kíra.

– Skandináviában valahol – mondtam. – A gyerekeivel meg az anyámmal. Fennáll a veszélye, hogy soha többé nem látom őket. És ez tagadhatatlanul zavar. Bár ők, azt hiszem, kitűnően elvannak nélkülem.

– Régóta ott élnek? – firtatta.

– Anyám tavaly ment ki, a húgom nagyjából huszonöt éve. A kölykök kinn születtek.

– Rajtuk kívül vannak rokonaid?

– Távoliak. Mintha nem is lennének.

Egyedül vagyok, gondoltam, visszavonhatatlanul egyedül. Néhány cimborát, egy-két ismerőst leszámítva mindig is egyedül voltam. Anyám mellett pontosan annyira, mint a feleségeim mellett. A húgom mindig idegenként kezelt, ha közeledni próbáltam, bezárkózott, mint kagyló a héjába. Inkább nem is próbálkoztam hát. Néha elektronikus leveleket írtam neki. Néha válaszolt. Többre nem jutottunk.

– A szüleid Halason – dörmögtem –, valaki más?

A lány széttárta a karját.

– Egyke vagyok. Most éppen barátom sincs. Néhány arcot az egyetemről jobban kedvelek, mint a többit, de azok nélkül bármeddig elvagyok gond és fájdalom nélkül, ahogyan én sem hiányzom nekik különösebben. Ennyi.

Szánalmas figurák vagyunk, cikkant át rajtam a gondolat.

– Szerinted mi történt? – Kíra szája szélére egy negyed bab tapadt. Nem figyelmeztettem rá, jól állt neki. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy minden jól áll neki.

– Alighanem valamilyen támadás lehet – vélekedtem. – Léteznek olyan fegyverek, amik semmi egyebet nem tesznek, mint kiiktatják a technikát.

– Hát, azt most kiiktatták...

– Azt ki – mosolyodtam el keserűen –, abban nem volt hiba. Fél évszázada tart a civilizációk háborúja, csak mi eddig távol éltünk a frontvonaltól. Most belecsöppentünk a kellős közepébe. És ezek után ide se kell jönniük a muszlimoknak vagy a kínaiaknak, netán az oroszoknak vagy bárki másnak, aki ezt tette, ide se kell jönnie senkinek, hogy harcoljon. Kinyírjuk egymást szépen mi magunk.

Kíra megtörölte a száját.

– Van házi pálinkám – jelentettem be.

– Jöhet!

Aztán kitalálunk valami okosat, gondoltam.

– Szerinted meddig bírjuk? – kérdezte Kíra.

Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék.

– Pedig úgy tűnt, az oroszok megoldanak mindent – szólt Kíra pár percnyi csöndet követően. – Megszállták fél Európát.

– Ezért tartom valószínűnek, hogy ez nem az ő művük. Az orosz befolyást éppen a technikai civilizáció és a kommunikáció biztosította. Vagyis az, ami bedöglött, és úgy tűnik, nem lehet újraindítani.

– A telefonom akksijában még legalább másfél napra elegendő kraft volt – tűnődött Kíra –, de amióta megtörtént a baj, be sem tudom kapcsolni.

– Minden meghalt, ami elektromos árammal működött – szögeztem le. – Valószínűleg valami állati nagy EMP-t dobtak ránk. Azaz elektromágneses impulzus fegyvert. Kiütött mindent, ami villamosságot használ.

– Az autók nagy része nem árammal megy – emlékeztetett Kíra.

– Viszont elektronika vezérli őket. Az ECU, vagyis a motorvezérlő egység a kocsik lelke. Ha az meghibásodik, leállnak. Márpedig az ECU elektromos szerkentyű. Az a néhány veterán autó működhet csupán, amiben nincs elektronika. Bár beindítani azokat is bajos, hiszen a gyújtás ugyancsak elektromos technológia…

– Marad a kurbli – mosolyodott el Kíra.

– Marad a kurbli – mosolyogtam én is, azzal újra teletöltöttem a poharainkat.

 

(Részlet a szerző Áramszünet című, 2018. őszén a Kortárs Kiadónál megjelenő regényéből)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.