Ugrás a tartalomra

.

Kék szerető – Pruzsinszky Sándor novellája

Emlékezett arra, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták – barna testét. Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kínozta, miközben az új modell ült vele szemben.

 

Alkonyodott. A festő szobájában iszonyú rendetlenség honolt. A lemenő téli Nap árnyakat vetett, emberfelettivé növesztette a tárgyak zűrzavarát.

Ábris – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák.

Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki. Még most is, hogy nem festett többé aktot. Görcsösen figyelte a csendet, hogyan araszol benne az idő, hogy megérlelje a gondolatot. S aztán egyszer csak lángra gyújtsa. Ilyenkor szokta érezni azt a különös izgalmat, amivel kikeveri a színt, és felrakja a festéket oda, ahová kell.

De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt, akár a téli mező.

Haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát, az ecsetet. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Odakint, az éles levegőn kissé visszatért az ereje.

Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba. A nagy, koszlott helyiségben élvezettel szívta be a könyvek porszagát. Váltott néhány rövid mondatot a bolt vezetőjével, majd szokásához híven a hátsó traktusba ment, ahova a mások által megunt képek kerültek.

A tárlóban, mindenféle festmények között, ezúttal egy régi vásznára bukkant. A kép címét annak idején nem pingálta rá, de rögtön emlékezett: a Kék szerető volt. Vagy harminc éve készült, az adriai tengerpart homokján, lágy, késő délutáni fényben. A homok sárga háttere előtt – legfölül az ég vagy a tenger sötétkék csíkja – mintha csak napozna, halványkéken fekszik az akt. Annak idején ez a test boldoggá tette: ezért is festette kéknek. Volt valami édesen mulandó abban az egy hétig tartó viszonyban. Boldoggá tette őt: mintha érezte volna, hogy később mennyire kínzó lesz a hiánya. Most is, ahogy elnézte a kezével kifeszített vásznat, szívébe hirtelen fájdalom nyilallt: a test tónusából, ebből az éteri levegő-kékből ma is az örök mulandóság áradt. Emlékezett arra, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták – barna testét. Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kínozta, miközben az új modell ült vele szemben.

Az egérszagú boltban is egyből arra gondolt: mi lehetett azóta a lányból? A kissé vastag lábú, lapos mellű Anettnek telt, szív alakú feneke és örökké durcás arca volt. Mélyen ülő, álmos szemei, de könnyed, ringó járása. Nehezen lehetett betelni ezzel a sok ellentmondással, s őrá később is az ilyen testek voltak hatással. De soha többé nem volt az ecset s a festék oly engedelmes, mint a Kék szeretőnél. Árnyékot ölelünk, álmot szeretünk: mintha az anyag, melyből a szellem kisugárzott, maga is ezt sugallta volna.

– Ezt mennyiért adja? – kérdezte mohón a kövér boltost.

– Azt? Azt ingyen is elviheti – legyintett amaz, folyton izzadó nyakát törölgetve.

A festő megdöbbent.

– Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?

– Nézze, művész úr, ha annyit kérnék, amennyit szeretnék, maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.

– Kinevetném? – hördült fel Ábris. – Tudja talán, ki festette? – rivallt rá a boltosra durván. Meg volt sértve, vérig.

– Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt… Szóval becsomagolhatom?

– Csomagolja – legyintett Ábris –, csomagolja csak.

– Örülök, hogy örömet szerezhettem – lelkendezett a kövér, s a festő, hóna alatt az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.

A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem mintha meglepte volna a dolog. Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja szárnyára venni a hírnév. Sejtette azt is, hogy az Alap már csak humánumból rendeli tőle a dekoratív csendéleteket. De mégis fájt. Talán majd a halálom után, vigasztalta magát keserűn és kajánul, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.

Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte.

Betért a kis alagsori kocsmába.

Már hozta is a csapos a fél deci törkölyt. Ábris villámgyorsan bevágta, de nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.

„A bizományinak se kellett…” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a szívében! – Még egyet? – és a lószagú italos a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris meghatódott ennyi bölcsesség láttán. Barátkozni támadt kedve, hát kicsomagolta a festményt.

– Mit szól hozzá? – fordult a kopaszodó szeszgazdához.

Amaz egy percig meglepetten bámulta.

– Kék nő? – s vizeskék szemében huncutság bujkált. – Csak nem maga festette? – Dehogyis – hazudta gyorsan Ábris –, dehogyis. Valakitől kaptam. Tetszik?

– Hiányzott egy kereke annak, uram – biggyesztette el vastag, örökké nedves ajkát a csapos –, aki ezt elkövette.

– Mi nem tetszik rajta? – komorodott el Ábris.

– Ne vicceljen! Látott már maga kék nőt? Halszemekkel!?

Látszik, te bunkó, hogy nem ismered Picassót, gondolta a festő. De csak az ujját mutatta fel, mint a gladiátorok. Ami ma kocsmanyelven azt jelenti: még egyet! Le volt taglózva. Hirtelen reménytelennek látszott minden. Értelmetlennek az élet. Nem tudta magát vigasztalni azzal, hogy ez csak egy csapos véleménye. Csordultig volt kudarccal.

Oly üres volt a lelke, hogy már elmondani se tudta volna, mi bántja.

Az újabb féldecis pohárra meredt. Hirtelen elment a kedve az italtól is.

– Baj van, művészem? – kérdezte együtt érzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre. Ábris csak a fejét ingatta. S akkor a kricsmiben valami mozgolódás támadt.

Egy kövér, csuklyás alak jött be, s fölborítva egy széket, a festő asztalához telepedett.

– Megengeded, szivi – mondta inkább, mint kérdezte, a gyakorlott ivó mozdulatával magába öntve az árválkodó féldecit. – A Jóisten tartson meg soká, hogy engem vártál!

Dohányfüsttől karcos hangjából irónia érződött. A csuklyát nem hajtotta fel, csak kövér kezével simított egyet – mintha gyermeket vigasztalna – Ábris ruháján. Ketten is rávetették volna magukat, szitkozódva: hogy mer ez ide jönni?

– Hagyják csak, hagyják, legyintett ernyedten a festő, és felállt: – Nem olyan nagy dolog… Fizetek inkább.

A zsebébe nyúlt, hogy elővegye kopott kígyóbőr pénztárcáját. De nem találta. – Ejnye – mondta, de mire visszafordult, a csuklyás kövérségnek hűlt helye volt.

– Ellopta a pénztárcáját, mi? – nevetett fel csikorogva egy vendég. – Az enyémet is, a múlt héten!

Ábrisnak visszarémlett a tolvaj furcsa, simogató mozdulata, amitől most hirtelen melegség támadt a szívében.

– Ki ez a nő? – kérdezte.

– A vörös Anett – mondta a csapos. – Közismert zsebtolvaj, már följelentettük. Biztosan elfogják. Nagyon sajnálom, művészem… Majd legközelebb kifizeti…

Odahaza Ábris nyugtalan álomba zuhant. Azt álmodta, hogy az Adrián jár, s a homokos tengerparton egy fiatal festővel találkozik: saját magával. Anettet festette. Pont úgy, ahogy akkor. A kontúrokat a gyerekes halszemekkel már kirajzolta, s épp a kéket – az utolérhetetlent – keverte ki. Késő délután volt, Anett barna bőrén, fekete haján a víz visszfénye játszott. Mosolygott – fogai, akár a tenger fehér kavicsai. A lágy hullámverésben egy sirály távoli vijjogása hallatszott. Épp úgy, mint akkor.

Reggel sziréna visítására ébredt Ábris. Feje sajgott, mintha falba verte volna. Ilyen az, amikor minden elmúlik, gondolta keserűen. Ez lenne minden?

A festmény az asztalon hevert. Nézte, és elviselhetetlenné nőtt benne a keserűség. Bevágta az ágy alá, rátaposott a földre dobott palettára. Nincs megváltás. Kiment a konyhába, hideg víz alá dugni lüktető fejét.

Ekkor csengettek. Ajtaja előtt, közrefogva a tolvaj nőt, két rendőr állt.

– Hatósági tanút keresünk – mondta az egyik.

– Felismeri ezt a nőt? – kérdezte a másik, és lerántotta róla a csuklyát.

Anett volt az, a Kék szerető. Ovális arcát az idő széles parasztarccá torzította, melyet most vörösre festett, őszülő haj keretezett. Voltaképp csak a mélyen ülő, álmos szeméről ismerte meg. S a saját szívveréséről.

– Sose láttam!

– Magától is lopott, uram. Ezt a címet adták meg.

– Sajnálom. Tévedés – felelte hidegen, és becsapta az ajtót.

Fel-alá sétált a szobában, gondolkodásra képtelenül. De a szívverésében, akár a születés fájdalma, agresszív remény tombolt. Feltépte az ajtót: már csak Anett állt odakint, vastag lábain. Cigarettázott, és mosolygott: a fogai feketék voltak, mint a föld.

– Köszönöm – mondta nikotinos hangján. – Itt a pénztárcád – és a festő felé nyújtotta –, nem hiányzik semmi.

– Ugyan, hagyjad – legyintett Ábris. Közönyös arcot vágott, csak hogy lelkének szárnyalását leplezze.

– Ülj le – mutatott befelé, az öblös fotelre –, lefestelek. Ahogy akkor.

– Meztelenül, engem? – a kövér Anett rikácsolva felnevetett. – Nem látsz a szemedtől, vén bolond? – de leült a nyikorgó bútorra. –  Van valami italod?

A kék ég a légypiszkos ablakon át ránevetett, ahogy Ábris a förtelmes szagú pálinkát kitöltötte. Rögtön belekortyolt.

– De ugye nem tart soká? – kérdezte, miközben vörös haját szétterítette meztelen vállán. 

– Estig befejezem – mondta szerelmesen a festő, és ifjú, vad vággyal emelte fel a megtaposott palettát.

Az az arc nézett vissza rá, amelyet egész életében magában hordott.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.