Ugrás a tartalomra

Összetartozunk – Tóth Vivien prózája

A tévét bámulta – amit egy hónapja kötöttek ki. Kereste benne az eltűnt életünket. Csakhogy nem jó helyen: mert a tű végén lapultunk, azon az apró ponton, várva arra, hogy átmosson minket az anyag. Hogy legalább ennyi értelme legyen ennek a mocsoknak, amiben élünk, meg a viszketésnek a lábam között, amit már nem is kezeltem, mert úgyis hetente visszamászott rám.


Engedtem, hogy hátulról tegye be, a végén a számba élvezett. Ötezret kaptam érte. Elnyűve baktattam haza, a táska húzta a vállam. Az adagomra gondoltam, ami otthon várt. Ez vitt előre, csak ez kötött még ehhez az élet nevű valamihez. Alig találtam bele a zárba a kulccsal, a kezemben még benne volt a munka okozta lendület. Szabi az ágyon feküdt, pont, ahol reggel hagytam. Néha szerettem volna bepelenkázni, hogy semmilyen mértékben ne kelljen feladnia algaéletét. Táplálkozik, ürít, fotoszintetizál. Ha túl közel mész hozzá, beléd kap, rád tekeredik, és addig nem ereszt el, amíg ki nem öli belőled az összes életet.

Együtt vegetáltok. Egyik sarokból ültök a másikba, azon versenyezve, hogy épp ki legyen a páfrány. A füledbe súgja, hogy bébi, csak azt akarom, hogy egyet érezzünk. Aztán azon gondolkozol, hogy az algák nem is beszélnek – és ezen a ponton rájössz, elvesztetted az ép eszed. És teljesen mindegy, hogy menekülni akarsz – mert annyira mélyen vagy a trágyában, hogy a csapkodással csak a szádba lapátolod az egészet.

– Minden rendben? – nézett fel rám.

– Persze, a legnagyobb rendben. Ma hat vendégem volt. Remekül érzem magam.

– Tudod, hogy nem szeretem, ha hazahozod a munkád. Legyen annyi elég, hogy jól vagy. A többi nem érdekel. Mennyit kaptál?

– Ez már érdekel? Húszat.

– Csak?

– Miért nem tolod oda nekik te a segged? Biztos többet kapnál.

– Bébi, tudod, hogy alkotói szabadságon vagyok. Szükségem van a nyugalomra.

Azt akartam, hogy fogja be, hogy ne kelljen még egyszer végignéznem, ahogy a cserepes szájával olyan furán formálja az ó hangokat. Folyton rázott a hideg: először az undortól, majd a ténytől, hogy örökre ehhez az ó-hoz vagyok kötve. Az ékezethez varrt oda. Óvatosan, hogy ne vegyem észre. Aztán megtanított arra, hogy én is úgy ejtsem. Hogy összetartozzunk, ugye.

Sehol se találtam se a tűt, se a pakkomat. Visszarohantam a matrachoz:

– Hol van?

– Micsoda?

– Tudod jól, hogy micsoda.

A körmét rágta. Megrántotta a vállát. A tévét bámulta – amit egy hónapja kötöttek ki. Kereste benne az eltűnt életünket. Csakhogy nem jó helyen: mert a tű végén lapultunk, azon az apró ponton, arra várva, hogy átmosson minket az anyag. Hogy legalább ennyi értelme legyen ennek a mocsoknak, amiben élünk, meg a viszketésnek a lábam között, amit már nem is kezeltem, mert úgyis hetente visszamászott rám. Belőtte reggel magát, nem vett el semmit. Mert bébi, az közös. Minden közös. A tévé, az összehugyozott matrac, a fázás éjszaka, mert már a takaró árát is magunkba nyomtuk.

– Egész nap gürcöltem, hogy te tovább feküdhess arra várva, hogy a szádba repüljön a sült galamb. Miért kínzol engem?

Miért köszöntem vissza, amikor végre rászántad magad, hogy megszólíts? Miért nem hallgattam anyámra, aki már az elején megmondta, hogy tönkre fogsz tenni? Eleinte jól megvoltunk, vissza akartam menni hozzá, hogy megmondjam: nem lett igaza. Aztán meg azért, mert az lett.

– Azt mondod, minden közös? – suttogtam a fülébe, ahogy ő szokott az enyémbe.

Még mindig az ágyat nyomta. A plafont bámulta, számolta a sarkokat. Kimentem a konyhába, öntöttem magamnak egy pohár vizet. Vártam, hogy közben pozíciót vált, hogy ezzel se zavarjon, de mozdulatlan maradt. A szemei bágyadtak voltak, tátongtak az ürességtől. Olyan volt, mint Gárdonyi Géza a sírjában, csak a teste volt ott. Ráültem, mint annak idején, amikor még hozzám ért. Cirógattam, babusgattam, hátha előjön az a régi vágy, ami hajtott, hogy megéri érte, hogy kell, még ennek ellenére is. Nagy kezét rátette a fenekemre, kicsit viszonozta. Megint csak kicsit, éppen annyira, ami mellette tart. A csontról egy apró hús. Cirógattam az ujjbegyeimmel, nem reagált, majd a késsel, amit kint csúsztattam a gatyámba. Megijedt. Szeretném, ha egyet éreznénk, mondtam. A szíve alatt vágtam bele elsőnek, nem akartam rögtön kivéreztetni. Szerettem azt a helyet, sokszor kucorodtam oda, amikor hallani akartam a szívverését. Aztán a másik oldalon, hogy eltűnjön arcáról az a randa kifejezés. Nem láttam ezt még sosem rajta, új volt. Nem tetszett. Egyre csak vágtam és vágtam, aztán annyi helyről folyt már a vér, hogy én is úgy néztem ki, mintha felkoncoltak volna.

 Azt akartam, hogy benne is feszüljön meg egy idegen test, amitől úgy érzi, hogy ráléptek a maradéknyi lelkére, és elevenen nyúzzák meg. Azt akartam, hogy a kifejezéstelen arc helyét valami más vegye át.

Hogy végre a szemembe nézzen, és újra itt legyen velem.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.