Könyvek nyárra dióhéjban 3.
„Milyen ez a költészet? Intellektuális, nyelvi síkokkal játszó, áthallásos, a nagy elődök villanásaira építkező, mert egy poeta doctus alkotta. Más szavakkal: a versek terét jólesően kitölti az egy személyben irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár költő.” Nyári sorozatunkban a délutáni kávészünet perceire ajánljuk rövid könyvismertetőinket könyvheti és akörül megjelent könyvekről. Ma Zsille Gábor írásait közöljük Bárdos László, Vasadi Péter és Both Balázs új kötetéről.
Bárdos László: A zárójel bezárul
(Parnasszus Könyvek, 2018)
A zárójelekkel nem könnyű: néha túl hamar bezárulnak, máskor túl hosszan várakoztatják a kíváncsi olvasót, hallgatót. Olykor pedig megesik – és az összes változat közül ez a legrosszabb –, hogy csak úgy elfelejtenek bezárulni, félig nyitottan lebegnek a gondolatnyi űrben, hiányt és kételyt ébresztve.
Bárdos László (1955–2016) esetében emberileg úgy érezzük: az ő zárójele túlságosan korán zárult, több évtizednyi alkotói pályát eltorlaszolva. Másfelől, József Attilával szólva, kész a leltár: ez a válogatott verseskötet, melyet kézbe vehetünk és a szívünkbe zárhatunk, s most már rajtunk múlik, mihez kezdünk ezzel a zárójelnyi ajándékkal.
Milyen ez a költészet? Intellektuális, nyelvi síkokkal játszó, áthallásos, a nagy elődök villanásaira építkező, mert egy poeta doctus alkotta. Más szavakkal: a versek terét jólesően kitölti az egy személyben irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár költő.
Bárdos László nem volt szószátyár alkotó: élete során megjelent öt kötetéből készült ez a seregszemle. Érdekességét fokozza Turczi István szerkesztői ötlete, hogy a versek időrendben visszafelé követik egymást. Így mintha tükörből figyelnénk az életmű ívét, alakulását – s a kötet végére érve a zárójel, amely már bezárult, újra megnyílik.
***
Vasadi Péter: A kórus kitart
(Magyar Napló Kiadó, 2018)
Hosszan sorolhatnánk Vasadi Péter (1926–2017) költő, esszéíró díjait, titulusait, Kossuth-díjától a Nemzet Művésze elismerésig – ám ezméltatlan lenne az ő szerénységéhez, a földi dicsőségről vallott felfogásához. (Indulatok, sértettség nélkül, gyermeki tisztasággal figyelte a hiúság vásárának forgatagát. Vallotta: „Az én ars poeticám az akaratlan kiszolgáltatottság.”) Azért józan értékeléssel kijelenthetjük, hogy tavaly novemberben lezárult életműve a kortárs magyar líra legszűkebb élvonalába tartozik. Jóllehet irodalmi pályája szokatlanul későn indult: első verseivel csak negyvenöt évesen, 1971-ben lépett elő nyomtatásban, bemutatkozó önálló verseskönyve pedig három évvel később látott napvilágot.
Halála után fél évvel ideje jött a számvetésnek – A kórus kitart címmel megjelent 290 oldalas kötet munkásságának legjavát tartalmazza. Két részből áll: az első zenei témájú verseinek és prózáinak bőséges válogatása, még a költő halála előtt készült (Halmai Tamás közreműködésével); a második szakasz pedig fajsúlyos költészetének időrendi áttekintése (Zsille Gábor szerkesztésében). Vasadi fojtottan izgalmas lírája maradandó élmény: olykor, például A kert-kápolna orgonája a szél című kései versének olvasásakor úgy érezhetjük, József Attila vagy Pilinszky János magasságában lebegünk, és hálatelten gondolunk a magyar irodalom gazdagságára.
***
Both Balázs: Romfalon virágmag
(Magyar Napló Kiadó, 2018)
A tavaly Bella István-díjban részesült, 1976-ban született Both Balázs új kötetének versvilága a határokon mozog. Fizikai értelemben vett birodalmának nyugati végpontja Sopron, amely évtizedek óta egyszerre lakó- és munkahelye; a délkeleti záróvonal pedig a magyar–szerb határszakasz, Csikéria és környéke – talán mellékes is, a költőt milyen állapotbeli kötelesség szólította oda, ezt itt most nem firtatjuk. Szellemi értelemben vett világának határait persze jóval szélesebbre húzta: elfér benne a piactéren álldogáló Villon, a hősök vérével megszentelt Arad, a Moszkvából Tatárföldre hurcolt Marina Cvetajeva, a Torontóból hazatért Faludy György és a cseresznyevirágos japán hangulat. Nemkülönben a képzőművészet, amelynek önálló ciklus jutott, kilenc költeménnyel: Cézanne egyik csendélete révén Párizs központjában, a Musée d'Orsay-ban találjuk magunkat, a következő vers viszont Rómába repít, ahol egy templomban Michelangelo szobrát csodáljuk.
Ám nem éppen arról ismerni fel a fajsúlyos, hiteles költészetet, hogy a határvidéken mozog, Csikériától és éjszakai őrjáratoktól függetlenül? Hogy a szabályokat tiszteletben tartja, de le-letér a kijelölt útról, saját ösvényt taposni? Hogy megközelíti a kijelölt határt, félelem nélkül? Both lírája éppen ilyen. Both Balázs igazolja magát.
