Önbizalom, kontra… – Kántor Zsolt prózája

Az önelszigetelés sikeresen megvalósult, legalábbis a külvilággal szemben. De a tudatalattiban eddig tetszhalottként elfekvő gondolatok betörtek a lelkébe. Furcsa szöveg épült az agyában, minden erőlködés nélkül alakult, mintha valaki belenyúlt volna az elméjébe és felírta volna a textus betűit a homloka belső falára.

Bea mind az ötven évével ránehezedett az újonnan vett komódra. Alig várta a nehéz nap után, hogy kibújjon a cipőjéből, levegye a blézert, amit a férjétől kapott karácsonyra. A puha pamut nyugalmat árasztott. Kifejezetten szerette ezt a ruhadarabot. Barackvirág színű, zsebeiben elfért a telefon, a kulcscsomó. A bevásárlólista. Amikor belebújt e csodaruhába, úgy érezte, különös védelmet kölcsönöz.

Úgy dőlt az ágyra, mint egy kivágott fa.

Megpróbálta kiszórni a gondokat az elméjéből, kiürítette tudatának a legeldugottabb odúit is. Kipakolta gondolatban a haragos arcokat, amelyek úgy meredtek rá, mintha embert ölt volna, akik irigykedtek jó állására. Tavaly lett intézményfelügyeleti előadó, egyszerű magyartanári sorsát fölcserélte a hivatalnokival. Nem gondolta, hogy magára zúdítja ezzel a szomszédok, a volt kollégák átkait, gúnyolódásait és sértéseit. A házmester megjegyezte, hogy biztos ruhapénzt is kap, mert új csizmában jött haza. Anyósa figyelmeztette, ne adja be a derekát, akármilyen csinos ficsúrok akarnak kikezdeni vele, mert most divat a hétvégi tréning, a marketingszex, ahol a főnökök kipróbálják az új „árut”. Azt is visszahallotta, hogy a kormánypárt megvásárolta, kilóra. Még a felejtést is az ajtó előtt hagyom, suttogta a belső énjének, még az emlékeket is a lomtárba pakolom.

Annak viszont örült, hogy gyermekei már befutott, pesti értelmiségiek, a férje pedig írja a dolgozatait, most is egy konferencián van. Ő meg bezárkózott a semmibe, a mindent kitöltő, puha ürességbe, és alszik egy nagyot. Olyan mély alvást kívánt, ami áttörést hoz az életébe. Hogy mire felébred, minden jóra forduljon. Még ha ebben hinni nem is tudott, de óhajtotta, mintha gyermekfejjel számolna a valósággal. Mennyire igaz az ige, hogy ha be akarunk kerülni a természetfeletti jobbik részébe, olyanná kell válnunk, mint a kisgyermekek. Mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.

Ám hiába akarta, hogy elhagyja minden, amiről kimondta: megszabadult tőlük. A dolgok továbbra is visszamásztak az elme előterébe, és kopogtattak az ajtón. Félálomban a tűfilc tolláért nyúlt, hogy fölírjon valamit a citromsárga jegyzettömbbe. Kopogtatást hallott, de tudatosan nem akart már figyelni semmiféle zajra. Elaludt. Anyósa csak állt a lépcsőházban – menyét meglátogatni érkezett, de erre nem került sor. Bea mobilja rezgőre volt állítva, a gardróbban zizegett. Az önelszigetelés sikeresen megvalósult, legalábbis a külvilággal szemben. De a tudatalattiban eddig tetszhalottként elfekvő gondolatok betörtek a lelkébe. Furcsa szöveg épült az agyában, minden erőlködés nélkül alakult, mintha valaki belenyúlt volna az elméjébe és felírta volna a textus betűit a homloka belső falára.

Csurom víz lett emlékezetének a szövete. Eláztatták a hűs cseppek, amelyek egyenként jelentek meg a belső vetítővásznon, és amelyek mindegyikében egy-egy arc bújt meg, mint üveggolyókban a szivárványos plazmák.

Tudta, hogy közben folyamatosan verset ír. Még a testületi ülések alatt is el-eljátszik egy-egy szonett-fragmentummal, amit azután felír rózsaszínű, kis kockás füzetébe, amit a fiókjában mindig kulcsra zár. Ott van, a fiókban a Biblia is: ha valaki kiborítja, legyen mibe kapaszkodnia. Egy-egy ige napokra meg tudja vigasztalni. Aki kér, az kap, aki keres, az talál. Aki kitartóan zörget, annak megnyittatik. Milyen egyszerű igazságok.

Aludt, de az elméje, a szelleme tele lett. Költészettel és emlékképpel. Már-már az istenhitét kezdte bolygatni s megkérdőjelezni a tudata. Ilyeneket gondolt: amikor verset komponál, nem a függetlenségét akarja kinyilvánítani? Amikor sétálni megy szombatonként, ahelyett, hogy elmosogatna, takarítana, nem a szuverenitását akarja kitágítani? És szembe menni a hittel, a családdal, a tradícióval?

Anyósa egyre türelmetlenebbül dörömbölt. A reflexiók már a bejárati ajtón keresztül jöttek-mentek, és a lépcsőházi angyalok is kezdtek álomittassá válni a szövegfolyamtól.

Bea önmagát kárhoztatta megint. Amikor zenét hallgat, filmet néz egyedül, otthon, nem a maga belső világát akarja-e belevinni a láthatatlan nyilvánosságba, nem megmutatni akarja és hozzátenni a Nagy Kontextushoz? Hogy győzedelmeskedjen visszahúzódó természetén a magamutogatás? Ha énekel, imádkozik, beszélget az utcasarkon, nem a karakterét építi-e? S egyúttal minden tettével nem Istennek hódol mégis? S ez az odaadás-visszavonás, önleleplezés és önmegvonás nem inkább szolgálat? Talán. Mindenesetre a kételyek rázuhantak a bizonyosságok csónakjaira és víz alá nyomták az önfelmentést. Ezt is ő gondolta önmagáról – de közben a tudata mosolygott a tudattalanjára, mivel tudta, győzött a vádak felett, mert Krisztusban hitt. Az igaz ember hitből él, nem bérből. S tudta, hogy a lelke az élők csomójába van bekötve Istennél, Aki a csúcson ül, a Mennyekben. Ellenségei lelkét pedig a parittya öbléből hajítja el. Valaki azt súgta neki, hogy áldott a kosara is és a sütőteknője is. S hogy nem kell félnie a nyelvek ostorától, mert elrejti a Megértés. A Kinyilatkoztatás, amiben olyan nagy bizodalma volt, hogy a férje olykor azt találta rá mondani: Mintha forrássá válna a csigalépcső, s ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme. S a tenger a szobába egy felhőt ereszt be, mint a mese ajtaján a piperkőc Félő. De ő már nem félt. Kidobta a kukába a félelmet, mint egy almacsutkát, amiről előzőleg lerágta az önbizalmat.