Muskátlik – Fecske Csaba prózája

A fiú egy hét múlva ágynak esett, pár napig nem ment iskolába. Sátor alatt ébredt, erős merevedése volt napok óta, talán az enyhe láz szülte erotikus képzelődései miatt. Márta teát vitt be neki. Ahogy simítani kezdte az összegyűrődött, nedves paplant, keze a görcsösen meredő hímvesszőbe ütközött.

A tévé snájdig meteorológusa, aki a nagyszájú Balogné szerint megérne kétheti ajtócsapkodást, fagyot jelzett éjszakára, noha még csak novemberben jártak. Tavaly ilyenkor már leesett az első hó, mondta ásítva Gyuri. Á, ilyenkor még biztosan nem havazott, ellenkezett szelíden az asszony, akinek hajdan szép zöld szeme már fakulni kezdett. Olyan zöld, hogy szinte sárga, jutott a férfi eszébe a verssor. Költői lélek volt, szerette szólásokba, metaforákba csomagolni mondandóját. Megismerkedésükkor a leendő asszonynak hosszú, szőke haja volt. E szőke korszakban Gyuri albérletben lakott, oda jártak délutánként szerelmeskedni, amikor Orsi kiszabadult az iskolából. Fél órájuk volt, ezt alaposan kihasználták – épphogy átlépték a kis szoba küszöbét, egymásnak estek, levetkőzni se nagyon volt idejük. Amikor az asszony észrevette az első ősz szálakat, haját rövidre vágatta, és feketére festette. Persze öncsalás ez, a hó fehére már ott kavarog a riadt tekintetben, az arc őrzi az évek nyomát. Gyuri csak mosolygott ezeken a női praktikákon – hiszen minél jobban hadakozunk az idővel, később annál nagyobb lesz a veszteség, keserűbb a vereség. Sajnálta kicsit a feleségét, aki nem hiszi, hogy tavaly ilyenkor már havazott. De bizony havazott, Erzsébet napján, föl is jegyeztem, tudod, minden fontos vagy érdekes dolgot följegyzek. Ez fontos vagy érdekes?, évődött vele az asszony, miközben beszedte az erkélyről a műanyag ládikákba ültetett muskátlit. Szemirámisz függőkertje, ironizált Gyuri. Tavasztól őszig virítottak az erkélyen, az első fagyok közeledtével szokta levinni a pincébe kedves virágait, amelyekre olyan büszke tud lenni, még beszélgetni is szokott velük, mintha értelmes lények volnának. Ki tudja… Volt már úgy, hogy egy hétig távol volt, s bár Gyuri nagy gondossággal öntözte a virágokat, mégis megsínylették az asszony távollétét. Biztosan elfelejtetted meglocsolni őket, korholta a felesége. Naponta locsoltam, méltatlankodott a férfi, alighanem a hangod, az érintésed hiányzott nekik. Lehet, békélt meg az asszony, maga is hallott már olyasmiről, hogy elszáradtak a virágok ott, ahol gyilkosság történt.

Virágaik a telet a pincében vészelték át, de tavasszal hamar magukhoz tértek, tékozló virágzásba kezdtek, mintha pótolni akarnák az elmulasztottakat. Munkából, boltból jövet az asszony már messziről gyönyörködött bennük, Milyen szépek a virágaim. A virágaink, helyesbített a férfi olyankor, valóban szépek, bólogatott, neki is kedvence volt a muskátli, amit sokáig mályvának nevezett, szülőfalujában ugyanis mályvának mondták ezt a gólyaorrfélék rendjébe tartozó, piros, rózsaszín és fehér virágzatú, jellegzetes illatú növényt, mely majd´ minden ház ablakában ott virított nyaranta. Egyszer vitába keveredett egy lánnyal, aki muskátlinak nevezte az általa mályvának tudott virágot. A kisváros kollégiumának kertjében virított a muskátli, guggoltak a virágok között, egyikük sem engedett a negyvennyolcból, a virágok megadóan, némán tűrték a virágnyelvű polémiát. A lány poéta volt, akkor várta első kötetének megjelenését, szívesen mesélt is erről, de akkor valahogy fontosabbnak tartotta a muskátli név megvédelmezését. És igaza volt. Különben helyes lány volt a versei nélkül is, s a férfi által csak későn elismert igazságával együtt. A muskátlik, mindegy milyen néven, azóta is virítanak. A lány arcát már nem tudta maga elé idézni, de egyik verseskönyvét megvette. Szaporább lett a pulzusa, amikor fölfedezte benne a Muskátli című verset, de legnagyobb sajnálatára nem találta benne magát – kicsit igazságtalanságnak érezte, azt hitte, hozzátartozik a muskátlihoz, úgy látszik, kiradírozódott a poetessza emlékezetéből, nem találta érdemesnek versbe írni. Virágok meg érzések elhervadnak, versek megöregednek, por lepi be mindet.

Az ablak alatt a juharfák nyöszörögve adták át magukat a hűvös reggeli szélnek, levélszárak roppanásait lehetett hallani, az erkély betonján landoló levelek surranását. A falra futtatott vadszőlő már piros volt, mint szűzlány arca, amikor először nyúlnak a szoknyája alá. Drágám, levinnéd a muskátlikat a pincébe, ez nem is kérdés volt, hanem kérés, egyébként nem szokta drágámnak szólítani a férjét, nagyon idegenül hangzott, s parancsolónak is. A kérés hallatán a férfi mintha citromba harapott volna: hat láda, tele földdel, hat forduló, hatszor le a lépcsőn, hatszor fel, megerőltető volna még egy ifjú atlétának is, négy emelet, plusz a pince, egyik lépcsőfok a másik után, izomláza lesz az embernek, mire végez; még el sem kezdte, s máris ellenszenvet érzett e száradni kezdő, leveleiket pergető virágok iránt, mintha azok bármiről is tehetnének. Úgy tervezte, három ládát levisz éhgyomorra, kifújja magát, és majd evés után folytatja.

Sokáig vacakolt a zárral, nem akart elfordulni benne a kulcs, le kéne már cserélni, egyszer még beletörik a kulcs, akkor aztán jöhet a csavarhúzó meg a kalapács, Jani, a kedves szomszéd is így szokta, amikor két kulcslyukat lát az ajtón. Végre elfordult a kulcs a zárban. Bosszúsan lépegetett lefelé a lépcsőn, számolgatta magában a lépcsőfokokat, közben nagyokat nyögött, a láda meglehetősen nehéz volt, nem esett jó fogás rajta, minduntalan kicsúszott a kezéből, az alja nedves volt. Minden második lépcsőfordulónál letette, szusszant egyet, elvégre nem hajt a tatár, gondolta. Hova viszed?, kérdezte Pistike, hosszú vesszőseprőjével majd´ kiverte a szemét. A seprőt hóna alá szorítva caplatott fölfelé a lépcsőn, szódatalpas szemüvegével az orrán. Nem ismerte meg egyből Gyurit, közel hajolt hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse és föltehesse kérdéseit, közben kétszer-háromszor is nekiütötte a seprűt, amitől sose válik meg, félti, mint a szeme világát. Imád sepregetni, főleg a ház előtt meg a fodrászüzlet előtt szokott szorgoskodni. Évike még tavaly ígért neki egy puszit, azóta egy gyufaszál, egy tökmag nem található eldobva a környéken, Pistike azonnal lecsap rá. Évikének olyan szép, csókos szája van.

Tavaly elemelték a seprűjét a parkban, annyi időre hagyta csak őrizetlenül a padnak támasztva, amíg elnyalogatott egy kávét Évikénél, akinek szokás szerint kifogyott szájából a puszi. Azóta a világért sem válna meg a takarítóeszköztől, még a fodrászüzletbe is azzal tér be, a búrák alatt pácolódó hölgyek nagy riadalmára. Valaha kisegítő iskolába járt, nem tudott, nem is akart megtanulni írni-olvasni, még a ceruzát se volt hajlandó kézbe venni, Anyuka, fáj az ujjam, sikoltozott, és messzire hajította az írószerszámot. Nővéred sírni fog, ha nem írsz neki levelet, kisfiam – ez hatott, Pistike azontúl naponta több füzetet teleírt a maga talányos jeleivel, Anyuka, nézd csak, ide az van írva, drága kicsi nővérem, Katika. Nehezen viselte volna, ha Katika miatta sír, írta hát titokzatos leveleit.

Gyuri tovább indult lefelé a virágládával, homlokából gyöngyökként bújtak elő a verítékcseppek, kipp-kopp, a cipőtalpak és a beton dialógusa, az anyag szenvtelen megnyilatkozása a lépcsőház áporodott csöndjében, ahol poros, szétmálló árnyékokra vesztegetik idejüket és energiájukat a zizegve munkálkodó világítótestek, ahol mintha gyorsabban múlna az idő, ezért legnagyobb igyekezete ellenére is mintha mindig késésben volna. Vajon egy átlagos hosszúságú élet során átlagosan hány lépés telik tőlünk, s egyáltalán mire elegendő egy élet adott lépésmennyisége? Oda jutunk-e, ahova szeretnénk, s jó helyen vagyunk-e, amikor megérkezünk? Ilyen ostoba kérdések motoszkáltak a fejében korán reggel. Kávéillatot érzett, az ajtók mögött megkezdődött a napi élet, szörcsögtek a kávéfőzők, vízcsobogás hallatszott, időjárás-jelentés a rádióban, reklámok, mindenféle reggeli hangok: madaraké, kutyáké, embereké, ablakok, ajtók nyitódtak és csukódtak, kulcs zörrent, megkezdődött a szerda, folytatódik a hét, az élet, ami persze egy pillanatra sem szakadt meg, csak az alvók öntudatán kívülre került, le, a freudi sötét pincébe – idő nincs rajtunk kívül, nincsenek üres idők, se terek, tér és idő keresztjére vagyunk feszítve mi, emberek, mondja a költő, s mondja szavak nélkül Pistike is, aki üdvözült mosollyal bámulja a lépcsőn lesuhanó lány fenekét. A kerek popók majd´ szétrepesztik a farmert. A lány eltűnik a lépcsőfordulóban, de Pistike arcán ottmarad a mosoly, mint fültövön lőtt nyúl a lucernásban, s vigyorogva simogatja borjúlábként meredő szerszámát.

A pince ajtaja nyikorogva nyílt, savanyú káposzta és erjedő bor szaga csapta meg orrát, kissé hátrahőkölt. A pókhálós, hűvös helyiséget, melynek plafonján és falain felbontott állat beleiként kígyóztak a csövek és a vezetékek, hárman használták.

Jenő szomszéd itt tartotta a motorkerékpárját. Korán kopaszodó férfi volt, a ház első halottja. Eszébe jutott, hogy Mohácsinak is pont ilyen járgánya volt az Árpád utcában, ahol diákkorában lakott albérletben. Az ablakban négy cserép muskátli virított, amiket le kellett szedni, amikor a szerelme jött, illegalitásra volt kárhoztatva, nőt nem lehetett felvinni, lett hát az ablakból ajtó. Mohácsi negyedik férjként került a házhoz, felesége és anyósa, Arany néni szerint kis fizetéssel és nagy étvággyal. Sötét nézésű, keménykötésű férfi volt, dömperes a vasgyárban. Nem sokáig bírta a gyűrődést, felkötötte magát egy fára a Bükkben. Még nem volt meg a temetés, amikor Márta, az özvegy szipogva arra kérte Gyurit, segítsen elrejteni a kamrában a motorkerékpárt, nehogy a volt feleség tegye rá azt a mocskos kezét. Ő szeretné eladni, mint jogos tulajdonát, Gyászomat legalább ez enyhítse, mondta zsebkendőjét gyűrögetve. Hogy nem szakad le az ég, gondolta a fiú, aki egy hét múlva ágynak esett, pár napig nem ment iskolába. Sátor alatt ébredt, erős merevedése volt napok óta, talán az enyhe láz szülte erotikus képzelődései miatt. Márta teát vitt be neki. Ahogy simítani kezdte az összegyűrődött nedves paplant, keze a meredő hímvesszőbe ütközött. Az asszony hirtelen elpirult. Ha nem lennél olyan randa, most megb...sználak, gondolta a fiú, de gondolatát kettétörte az asszony hirtelen mozdulata: otthonkáját ledobva becsúszott a paplan alá, és megtörtént, ami megtörtént, ami tudat alatt már régóta készülődött, és amihez még a virágcserepeket se kellett pakolgatni.

Gyuri nemrég járt arrafelé. Az utca képe megváltozott, a szabad területeket beépítették, a ház viszont még megvolt, igaz, kissé lepusztult állapotban. Se kedve, se bátorsága nem volt bekopogtatni, pedig hívogatta az ablakban pirosló muskátli. A tornácon görbe hátú öregasszony tűnt fel, olyan, mint Arany néni. Alighanem Márta asszony – vagy egy túlexponált emlék kópiája.

Kifáradt, mire végzett a hat ládával, megdolgoztam érte, gondolta, amint a második sörösüvegről is lepattintotta a kupakot.