Mert már tizennégy évesen bele-beleittam vendégség után az otthagyott pezsgőkbe. Finomnak tűntek. De a bátyám elárult, és ez riadalmat keltett. Mert a Karcsi bácsi poharába ittam bele, akinek a száján herpesz volt. Nem kaptam el. Majd meggyes piskótát csinált anyánk, olyan meggyből, ami már befőttként átélte a penészállapotot. Furcsa ízeket éreztünk.

A kapcsos notesz, 1966–1977 

Cérnaszálak, orsók és bábuk a fémdoboz alján. S egy repedt zsebtükör. Nagymamám adta ajándékba. Kisfiam! Néha fésülködj meg! A piros dobókockákról nem is beszélve, azokról már pereg a zománc. Ezeket szintén a Vass nagymamitól kaptam, 1966 karácsonyára (Brazíliát megvertük fociban). Az ólomkatonákra gumigyűrűk csavarodtak. Ez is a mamitól van. Ő volt az a családtag, aki normális ajándékokat tudott venni a gyermekeknek. Nem zoknit, nem atlétát, és nem is kalucsnit.

A polcon leporellók, citromsárga matchboxok. Nem csalás és nem ámítás, ezeket is mind Tőle! A drága Vass Sándorné, nagyika vette nekem annak idején, a hetvenes években. És itt vannak a nyöszörgő babák. Fiú létemre kaptam kettőt néhány rokontól. Nem dobtuk ki. A díszpárnákra ültettük őket, anyánknak tetszett. Az ő gyermekkorából hiányzott ez a szegmens, úgyhogy hagytuk, hadd örüljön. Az egyik baba Brigitte Bardot volt. Legalábbis nagyon hasonlított rá. Élénkpiros rúzs, barna-szőke, hosszú, vékonyszálú haj, kék írisz. (Egy este titokban megcsókoltam. Akkor mozdult meg először bennem az úgynevezett szív.)

A mama járta a trafikokat velem, és ami megtetszett, azt minden ellenkezés nélkül megvásárolta. Legalább harminc gombfocicsapatunk volt. A bátyámnak és nekem együtt. Akkoriban az általános iskolában a legnagyobb gyűjtőknek számítottunk Debrecenben. Megvolt a brazil és az olasz csapat. A német meg a portugál. És Anglia, a kedvencem. Összeállíthattuk simán a világválogatottat. Mazzola, Rivera, Fachetti, Pelé, Jairzinho, Eusebio, Gerd Müller, Beckenbauer, Bobby Charlton és Banks, az angol kapus. De kit érdekel ez ma már? Mégis megtartottam néhány csapatot. Leendő unokáimnak. Megtanítom nekik a játszás örömét. Ahogy a fiamnak is átadtam, úgy gondolom. Ez az egy oktatási feladat kipipálható.

Innen a naplómban egy eredeti, de költői szöveg következik. Közlöm. Bár nem mindent értek én sem. Miként gondoltam akkoriban, amikor írtam? Csak sejthetem a textus jelentésrétegeit. Lám-lám. A recepcióesztétika igazsága. A mű megszületése után a szerző is csak egy olvasója a szövegnek, nem több.

A fenséges hiánya itt illúzióba áztatott ezüst. Elcsurrant könnycseppben lakik egy női akt. A tied. A szabadság, mondogatod a boltban, nem tud más kontextust, csak ahol az eredetiség és a múlt egybeforr. Maga az élet csak megközelítése valaminek, ami lehetne. Tehát a megértés nem teljes. Egymás megméréséhez a nyelv a mérőzsinór. Kánon nyelvhúsból és -lapockából. Panírozva a megtört szív. Szerkezete rejtett. Pedig jó lenne tudni, milyen belül a lélek. A képmás empátia nélkül hideg. Az író és az olvasó gyámoltalanságának meg az individuum esetlegességének tapasztalata. Napfény íz nélkül. A használt ruhák atmoszférája. A lényeg engem ért félre. Röhej. Pedig új alapok kelletik magukat. Szókapcák, szóruhák. Szókupacok. Az ismeretlenhez is úgy közelítünk, mintha ismert lenne.

Végül választok egy pólót.

Fölveszem. A naplóm a sarokba dobom. Minek írom le a gondolatokat, amiket nem is én gondolok, hanem a nyelv? Ezt én is kérdezem. Mert nincs határozott szándékom az írásra, csak firkálgatás ez, de meghagyom, még ha bosszankodom is utólag a megszületett penzumokon. Van értelme.

Ezt bárki megteheti. Végigveszi a szoba tárgyait és a hozzájuk kötődő történeteket. Vesz az Írószerben egy határidőnaplót, és minden áldott nap belejegyez valamit ezekről. Meg hogy mi volt az ebéd. Visszalapozva, egyébként, néhány hónapot a leírtakban, az ebédleírások juttatják szóhoz az emlékeket. Azáltal jönnek elő az aznapi események, hogy beugrik, mit ettünk. Csirkehúsleves volt abból a csirkemellből, amit a mamától hoztam el egy koszos nejlonban? Akkor az péntek. Rollerrel mentem és jöttem. A Nyomtató utcán, hazafelé már csöpögött a térdemre a leve, olyan meleg volt. Kiolvadt a hús. Anyám gyorsan megcsinálta. Pedig kicsit büdösnek tűnt. Nem baj. Zöldséget pucoltam gyorsan. A spájzban volt karalábé meg fehérrépa. Vöröshagymát a mama küldött. Fokhagymát a hűtőben találtam, néhány gerezdet az üres tojástartóban. Nincs egy éles kés sem itthon, jegyezte meg valamelyikünk, mert még a répába is majdnem beletört a bicska, olyan tompa volt. Ezen a pénteken vesztek össze apámmal. Mert amikor kész lett a leves, megérkezett a kedves családfő részegen, és ruhástul beleült a fürdőkádba. Anyukám fejtette le róla az inget és a gatyát. János-napon volt. S akkor megfogadtam, nem iszom alkoholt soha többé. Mert már tizennégy évesen bele-beleittam vendégség után az otthagyott pezsgőkbe. Finomnak tűntek. De a bátyám elárult, és ez riadalmat keltett. Mert a Karcsi bácsi poharába ittam bele, akinek a száján herpesz volt. Nem kaptam el. Majd meggyes piskótát csinált anyánk, olyan meggyből, ami már befőttként átélte a penészállapotot. Furcsa ízeket éreztünk.

Akkor a bátyámmal ágyba cipeltük apát. Anyánk sírt. Karácsony jött másnap. Kint sütött a nap. Mintha szeptember lenne. Valahogy a muskotályos pezsgő íze megmaradt a számban. Emlékszem. És a csirkehúsleves után rántott karaj volt. Boldognak hittem magam. S mindez a polcon heverő ólomkatona miatt jutott az eszembe.