Ugrás a tartalomra

„Züllik szét az irodalmi generáció” – Lanczkor Gábor naplórészlete

Egy író élete mindig izgalmas, sőt az utóbbi időben igen kelendő termék. Ritkán fordul elő, hogy élő alkotó naplórészleteinek közreadásával olyan közel engedi magához az olvasót, mint Lanczkor Gábor. Az ő mindennapjaiba nyújt betekintést a 2015 őszén írt szöveg.

Lanckor Gábor (Békefi Dóra fotója)

2015. ősz

Sértettség, irigység, harag; züllik szét az irodalmi generáció, amelyhez a születési évem okán tartoztam.

A Szaturnuszi költemények új kiadását (ford. Térey János), illetve a kötethez Paul Verlaine által írott kései utószót olvasom, és megejt az a magától értetődően szabad és finoman gunyoros, magas hang, amihez foghatót nemhogy a kor magyar irodalmában, de úgy általában a magyar irodalomban hiába keresnénk. Ami ehhez a maga rétegzettségében kellett, az Magyarországon nyilvánvalóan soha nem volt meg. Egy világváros nem csupán nagyszabású (vagy épp csodálatosan intim), eleven urbanisztikai szövet, de a városszerkezetben is leképzett, folytatólagos szellemi vagy legalábbis anyagi szövetség – úgy, amint Párizs működhetett turista-Disneylanddé válása előtt. Budapesten vannak szép világörökségi helyszínek, ott van a világszínvonal fölött teljesítő vigalmi negyed, a batár parlament, aztán ilyen-olyan egzotikumok a külvárosokban, de élő, koherens szellemiségnek nem igazán van nyoma az utcaszinten. Évszázadok berögződései nem múlnak el nyomtalanul. Irodalmunk legkiugróbb teljesítményeiben Balassitól Nádasig sokkalta hangsúlyosabb a földről való tudás, mint a szellem virtuóz áramoltatása; vagy, hogy fordítsunk egyet a dolgon, számomra ez a rurális vonulat a magyar kultúra legvonzóbb és legérvényesebb része.

Lujzi elkezdett óvodába járni (Köveskálra).

Gomba alig van az idén. Tavasszal semmi, most egy kevés szegfűgomba.

És persze maguk a Verlaine-versek. Olyan precizitású mikroformai kultúra, mint a németalföldi miniatúráké.

Szeptember második felében metszően hűvös hajnalok. Aztán erős napsütés. A Balaton tiszta, hideg, foltokban itt-ott langyos. Párhuzamos dinamika az agyam két féltekéjében: józanító, bódító úszás.

Most, hogy nagy lendülettel írom A Lutherek című ragtime-opera, avagy musical librettóját, rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok keresztény. Katolikus vagyok, ami tovább szálazható, és a végén komoly ellentmondásokhoz jutunk, de ez is belefér; sőt, ezen van a hangsúly. A Rómán kívüli krisztiánus tradícióhoz semmi közöm.

Október 23-i ünnepség a szobornál. Az első ’56-os megemlékezés a faluban, mióta itt lakunk. Fáklyák és mécsek, párálló leheletek, szavalat, majd a polgármester beszéde, mely a helyi születésű Balogh Erzsébetről emlékezik meg, akit karhatalmisták lőttek le a forrongó Pesten. Nem halt meg rögtön. A vőlegénye az utolsó pillanatig vele volt.

Szeged. Február óta nem jártunk a lakásban.

Sűrű ködtakaró a városon, napokig. Doktori védés.

Azt gondolom, hogy a harmadik magyar köztársaság feloldhatatlan válsága nem is annyira a politikai elit, mint a szélsőségesen szabálykövető középvezetők sara. Áll, amit a francia bíboros állított: az intelligencia egyetlen valódi ismérve, hogy el tudjuk-e választani a lényegest a lényegtelentől.

Haza Henyére. A kenesei partról a palackzöld Balaton. Zánka után a rozsdálló Hegyestű.

Balatonhenye, 1953

 

Lanczkor Gábor

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.