Podmaniczky Szilárd: Három szék

Podmaniczky Szilárd 

Három szék

Kiértem Dubrovnik óvárosából, és a lépcsősor tetején visszanéztem a tengerre. Langyos szél fújt, az éjszakai vihar fölkorbácsolta a hullámokat, a felhők sebesen úsztak egymás fölé.

Néhány órára egyedül maradtam, a többiek a kilátóba mentek. A hirtelen beállt egyedüllét furcsa izgalommal töltött el, ezernyi gondolat vibrált a fejemben. Soha többé nem akarok írni. Nem: soha többé nem fogok másról írni, csak amit ott és akkor átélek. A fantázia és képzelgés megannyi útját bejártam, de visszatértem a csöndhöz, a fák, a falak látványához. Soha többé nem fogok kitalálni semmit, csak azt akarom hallani, amit a fák és falak mondanak.

Odaértem a múzeum bejáratához, átléptem a nedves küszöbön. Óriási terem fogadott, egyetlen íróasztallal, amelynél velem egykorú asszony ült, az olvasólámpa fényénél könyvet forgatott a kezében. Megvettem a jegyet, és elindultam a lépcsőn az első emeleti kiállítóterem felé. Már nem emlékszem egyetlen képre sem, pedig csak másfél éve történt.

Az első teremből hatalmas terasz nyílott a tenger felé, a teraszon kőszobrok álltak, azt hiszem, furcsa állatokat ábrázoltak. Beszívtam a levegőt, és bent tartottam. Ahogy a tenger átcsapott a parti kőmellvéden, kifújtam. Éltem. És ezt gyönyörűnek találtam. A feleségemre gondoltam a kilátóban, ahogy ugyanezt látja, csak sokkal magasabbról. Nem akartam velük menni a tériszonyom miatt. A rosszullét elveszi a figyelmüket a kilátásról.

Előhúztam a jegyem a farzsebemből, és elolvastam. A belépő aznap a város összes kiállítóhelyére szólt. Valójában az egyedüllét érdekelt, nem az, ami a kiállítás falain látható. A gondolataim és a terveim érdekeltek, miközben a tengert és a száguldó felhőket nézem, az eső áztatta kövezetet, a szürke, fölszáradt foltokat. Eltűnni magamból és megjelenni abban, amit látok. Ezt akartam.

Visszamentem a kiállítótérbe, és a második emeleti lépcső felé indultam. Mintha egy lakásban járnék, képek a lépcsőfordulóban.

Különös terembe érkeztem, amelynek közepén nem volt más, csak három szék, és a székekkel szemben egy-egy kép a falon. A képek azt a csupasz falrészt ábrázolták, amelyeket a székekből láthatott az, aki fényképezte őket. Az időt kellett volna érzékelnem, amely a kép exponálása és a mostani látvány ideje között feszült. Nem éreztem semmit. Általában bejönnek a konceptuális művek, de most nem éreztem magaménak az ötletet. Hiába tűntem el magamból, az ötletben nem jelentem meg.

A terem kissé lepukkant volt, ezért inkább sajnálatot éreztem. Tíz-tizenöt éve nem festették ki a falakat. Valami elveszett ódonság áradt a falakból. Az épület is több lehetett százévesnél. Én csak ötven voltam. A ruháim pedig még fiatalabbak.

Most vettem csak észre, hogy rajtam kívül nincs más látogató az épületben. Csönd volt. A negyedik széket épp a hatalmas ablakkal szembe állíthatták volna, hogy leüljek, és a hullámzó tengert figyeljem.

Leültem az egyik székre, és átadtam magam a konceptuális műnek. Azon gondolkodtam, vajon közben oldalra nézhetek-e a tenger felé, vagy minden erőmmel a falat ábrázoló kép és a fal látványa között kell vibrálnom. A tenger gondolata erősebb volt. A valóság iránti vágy legyűrhetetlenebb feszültséget idézett elő, mint az ábrázolás iránti vágy.

Percek teltek a karosszékben, hol a tengert figyeltem, hol a képet. Aztán fölálltam. Ami akkor történt, leírhatatlan. A fölismerés mindennél emberibb érzése töltött el. A lényeg, amiért vagyok. Ebben a pillanatban minden rejtelmek értelme megnyílt előttem. Ebben az egy fölismerésben az összes többi fölismerés benne volt. Rájöttem, nem a kép a lényeg, és nem is a tenger, hanem a szék. Amikor fölálltam, minden porcikámat átjárta az a kényelem, amit a székben való ülés biztosított. Nem a kép volt a kiállítási tárgy, hanem a szék. A szék kényelme, ergonómiája.

Visszaültem a székbe, mint a szerelmes férfi, aki nem tud betelni szerelme érintésével. Aztán átültem a másik székbe, és a harmadikba is. Három székkel élvezkedtem. Elmondhatom, három székkel voltam együtt egyszerre. Ez keveseknek adatik meg. Szeretnél három székkel együtt lenni? Nehéz lesz, de nekem már megvolt.

Úgy jöttem ki a teremből, hogy az ajtóból még egyszer visszanéztem rájuk.

Odalent ugyanott ült a nő, ahol eddig, de már másik könyvet olvasott. A lépcsőn lefelé végig követte az arcom. Ki voltam pirosodva. Amikor leértem, mondani akartam valamit, de nem tudtam szavakba önteni. Elköszöntem tőle, és kisétáltam az ajtón.

Az utcán valamivel sötétebb lett, nem tudtam, mennyi időt töltöttem bent. A szél elállt, a tenger is nyugodtabb lett. Mosolyogtam magamban. Hogy fogom én ezt elmesélni a többieknek? Tudjátok, volt ott három szék… És akkor megtorpantam. A hiányérzet megállított. Valami nincs nálam, ami eddig nálam volt. Valami ott maradt. De mi? Egy újabb csavart éreztem a történetben. És akkor eszembe jutott az a mozdulat, amivel az esernyőtartóba csúsztattam az esernyőmet. A feleségem kedvenc, fanyelű esernyőjét.

Visszamentem a galériához. A nő már pakolt. Nem is köszönt, csak bólintott, és az esernyőtartóra nézett. Ott volt a fanyelű, egyes-egyedül. Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek a terembe. Volt még fél óra zárásig. De ha most nem veszem magamhoz az ernyőt, biztos, hogy itt felejtem. Fölnéztem az emeletre futó lépcsőn, és kifordultam az ajtón.

Azóta sokszor elmeséltem ezt a történetet, mert úgy éreztem, szórakoztatja az ismerőseimet. Ezzel viszont egyre inkább kimeséltem magamból, és számomra vált kétségessé, hogy valójában megtörtént-e velem. Most ideje volt leírnom, nehogy eltűnjön bennem az a három szék.

Akkor este egy tengerparti étteremben vacsoráztunk. Szlovén sört mértek, nagyon rossz volt. Nem is értettük. Dubrovnikban? Megpróbáltunk a rejtély végére járni, de nem sikerült. Mikor kihozták a gőzölgő vacsorát, újra feltámadt a szél. Láttam, ahogy a sós levegő spirálba csavarja a pizzából fölszálló párát.