Jelige: Amine – Hobo

Jelige: Amine

Hobo

Hobo Laci, így mutatkozott be az első alkalommal. Akkor még magam mellé ültettem, előre, az anyósülésre, miután hátrapakoltam a papírzacskókat. Ebéd, belépőkártya, derékmelegítő. Mert fázós vagyok. Az irodában nevetik is, hogy délelőtt kesztyűben gépelek, fénymásolok, szkennelek.

Hobo Laci büdös volt. Olyan szaga volt, hogy elgondolkodtam, lehúzzam-e az ablakot. De fázós vagyok, ugye. Ezért is vettem fel: láttam, mennyire didereg az út szélén. Mert látványosan csinálta. És én elszégyelltem magam.

Előtte is sokszor láttam már. Minden nap találtam valami kifogást, miért nem állok meg. Minden nap elhatároztam, ha legközelebb látom, felveszem. Aztán aznap reggel cudar idő volt, és a szégyen és a lelkiismeret-furdalás, a félelem és a remény olyan keveréke jött létre odabenn, hogy kitettem az indexet, és fékeztem.

Azután is, minden alkalommal a bűntudat és a kíváncsiság fékezett. Ha egyszer már felvettem, lehetetlen volt nem megállni. Meg különben is. Máshogy kezdődött a nap, ha Hobo Lacival a hátsó ülésen utaztam.

Lenyűgözött. Mesélt, mesélt – kérdezett is persze, de igyekeztem hamar visszadobni a labdát. Történetek születtek, soha meg nem élt mesék, amik valaha a múltban elkezdődtek, de be sosem fejeződtek. Vagy ha befejeződtek is, másként. Vagy megtörténhettek volna. Akár.

Az volt az alapsztori, hogy munkát keres. Mindig csak a kisváros határáig jött velem, ott tettem ki, én mentem a céghez, ő utazott tovább, mindig máshová. Hol egy székesfehérvári gyárba, ahol már majdnem munkát kapott. Minden teszten átment, a vére is jó. Hol egy lengyel céghez, ami majd jön Magyarországra, és most toboroz munkaerőt. Őt is behívták, de már csak jelképes az elbeszélgetés. Gyakorlatilag már felvették valahová, csak oda kell mennie. Hogy hová, azt nem mindig tudtam meg.

Mesélt a családjáról. A szerelméről. A múltjáról. A világ összes összeesküvéséről.

A húga barátjának annyi pénze van, hogy nem tud vele mit kezdeni. Áldott jó ember. 160 kiló, de áldott jó ember. A húga Budán lakik, kapott tőle egy lakást. Meg egy Volvót. A húga boldog. Nemrég találkozott ő is a pasassal, és kapott egy lábgépet. Amin karra is tud gyúrni. Majdnem össze is törte magát. Állást sajnos nem tud szerezni a pasas, a húgának se. Mert ott az asszony, meg a két gyerek. Nem baj, a húga boldog.

Az anyja Altzheimeres. Tőle örökölte a betegséget ő is, nem a piától remeg a feje. Iszik is, nem tagadja, de hát hideg van. Meg férfi is. Valahogy ki kell bírni.

A barátnőjét ki kellett dobnia. 24 éves volt, drogozott. Azt azért nem. Azt mégsem. De micsoda nő volt! Öngyilkos is akart lenni, de nem tudta eldönteni, hogyan. Először hasba akarta szúrni magát, de Diesel póló volt rajta, és az apja nem örült volna. Ha összevérzi. Aztán az ereit akarta felvágni, de a csuklóján mindig ott az órája. Drága óra. Levenni nem akarta, abban akart meghalni. De jobbkezes. Értem? (Értettem.)

Kiteszem. Bemegyek a céghez, lehúzom a kártyám, számolják helyettem az időm, csak a hónap végén meglegyen a napi 8 óra átlag. Ma is felvetted? – kérdik csodálkozva, kissé hitetlenkedve. Mindig tudni akarják, mit mesélt aznap. És én elmondom. Elárulom őt egy kicsit, ki is nevetem a biztonságos, meleg irodában a többiekkel, akik szintén kárörvendhetnek egy kicsit a kávé felett. Élvezik a történeteket ők is, persze. De hogy miért állok meg, azt nem értik.

Hobo Lacit fél éve nem láttam. Minden reggel lesem a város végénél a táblát, ahol állni szokott. Lehet, hogy már egy másik város másik irodai alkalmazottjának segít álmodni.

Azóta is mesélek a többieknek, ha kedvem tartja. Hadd nevessenek. Hadd higgyék, hogy ez is egy megvalósult álom, amiben állunk és nevetünk azon, ha valaki egy másik történetben él. 

Legalább meleg van.