Ugrás a tartalomra

Deák Csillag: Virtuális kollázs – Kölüs Lajos: Lépcsők a mennybe

 

Deák Csillag

Virtuális kollázs

 

Nem először vagyok Mayer Hella kiállításán, akárcsak Zsombori Erzsébetén (Zsimbi) sem. Anya és lánya most együtt szerepelnek, új kontextusba kerültek festményeik. Első látásra nem tűnik fel műveik közötti hasonlóság. Művészcsaládban felnőni jelent előnyöket, de új utakat, kifejezésformát, nyelvet megtalálni ebben az esetben sokkal nehezebb.

Mayer Hella korábbi kiállításán, a Vándorok című képsorozatánál a szoba egyik fala megszűnik, eltűnik a határ a zárt helyiség és a külvilág, a természet között. Ismerős a korábbi festményekről a kislány alakja, de most kacsa nem követi útját, tótágast sem áll az ismert sétányon, nem bújik bokor mögé sem, mert nincs is bokor a nagyméretű, Születésnap 2 című kollázson, kitágult a tér, a szabadban vagyunk. Feloldódás a természetben, transzcendencia, finoman és érthetően. A kislány maga a mozgás a mozdulatlanságban, megsokszorozza önmagát, kitolódik a pillanat, itt is van és amott is, hol piros, hol sárga ruhában, de mindig csak ő. Egyedül. Nincs játszótér, pad, szék, vagy bármi, ahova leülhetnénk. Érintetlenek a torták az asztalon, semmi torkosság.

 

A fekete, lombtalan fák jelek, talán valami fogódzók is a kislánynak. Sehol sem látni zöldet, bár a talaj hófehér, nincs hó sem, a háttér ködös. Évszaktalan a táj. Nincs tél, késő őszi szél sem fúj, mégis fázunk. Ahogyan a magányosan álló nagymama a Mama a temetőben című képen. Aztán, akárcsak a kislány, a nagymama is megsokszorozódik a Halottak napja című képen, még virágot hozott a fejfás sírra, majd viszi csomagját, és valamit keres benne, egy üres, fekete sírhely előtt megáll, ahol fejfa sincs, talán önmaga temetésére gondol, arra, hogy rövidesen megérkezik. Itt a fekete fák nem kontrasztosak a látványhoz, aláhúzzák a magány, az elengedés érzetét. Aztán a következő képen, kollázson újból a kislányt látjuk, Pirosban, de ne higgyünk a címnek. A hatalmas tévéképernyőkön ott van a már ismert, sárga ruhás kislány is, igaz, alakja nem teljes, csak egy-egy részlete látszik. A monitoron piros harisnyás, sötét ruhás alak is feltűnik. Az egész egy időlabirintus, benne a nem csak jelenben levés, a rész és egész viszonya, a fragmentáció, a virtuális tér. Az eltűnt idő és az ismeretlen jövő keresi kapcsolódási pontjait. A Nagy Testvér figyel minket, mi is így nézünk már önmagunkra, monitorozunk, és nem valós életünket éljük, nem az itt és most-ot. Virtuális kollázs.

Népszokások három képen, érthetetlen, misztikus és kreált helyzet, benne Mayer Hella idegen környezetbe helyezett, korábbi skandináviai élményei, hal, kő, homok és az emberek, tánc és egyedüllét. A képsorozat sajátossága Mayer Hella szerint: A figurák távolba tekintése. A semmibe, a távol mögé, el, valahova, valamit keresve. Ünnep és ima, az összetartozás valójában elszóródottságukat fejezi ki, ami egybena természeti elemek elszórtsága is. Azok is, mint az emberek, eléggé egyedül vannak. Csak a táncosok vannak együtt.A táncosok kitáncolnak a képből, a homokos sziklás tájból, nem tudni, hova, milyen mélységbe, a mozdulatlan kékség a háttérben sem biztató, a kép szélét ácsolt faépítmény keresztezi, és takarja az egyik figurát. Nőalak egyedül áll a parton, kezében hal, de mintha a nagy hal fogná a nő kezét. A délibáb kép napsugaras homokja sem melegíti fel szívünket, nincs örömteli látomás, csak befelé fordulás, belenyugvás a magányba.

 

A két művész rokon vonása a természethez való kötődés. Mayer Hellával ellentétben Zsombori Erzsébet képein nincs emberábrázolás, és mégis mennyire van. Az emberi lélek jelenik meg, csak épp madár, virág, fűszál formájában. A hófedte tájak, falusi házak, a baglyok és más madarak, virágok együttese lelkiállapot is. Megéljük valamennyi évszakot, tavasztól őszig, a természet látszólagos pihenését is. A pihenés a változásra való felkészülés.  A képek zeneisége megteremti a könnyedséget, a gondolatok és érzések sokszínűségét, az élet misztériumának érzését, ami bent van, az kint is van, és ami kint van, az bent is van, legbelül. Hiába az ősz, a tél, valami melegség átsugárzik a hideg nappalokon is, az élettapasztalat, hogy az egyik napra másik nap jön, a múló napokból emlékek lesznek, és az emlékezés megtartó erővel bír.

Pátoszt is hordoznak a képek, emelkedettséget és büszkeséget, tartást, hogy a természet változása, körforgása, az emberi lélek bonyolult érzelmi hullámzása úgy kapcsolódik, fonódik egybe, hogy a jelen, az itt és most válik fontossá, megkerülhetetlenné. Illúziók nélkül, de a spiritualitás erejével. A színek visszafogottak, nincs bennük semmi harsányság, inkább lendület és lélegzet, levegő. A kompozíciós szerkezet dinamikát rejt, a motívumok egyszerűsége az átláthatóságot segíti, alapozza meg.

Köznapi jelenségeket, történéseket látunk mindkét művész esetében, a mindennapok világába vezetik a tekintetünket. A képek kompozíciós rendje, struktúrája ugyanakkor kiemel egy-egy jelenséget, motívumot, gesztust, mozgást. Mayer Hella képeinek sajátossága, hogy nincs mindig centrális tér, a mellérendelt viszonyok a meghatározóak. A kapcsolatok mégis erősek, belső erővel bírnak, vonzzák egymást, a kép belső gravitációs terét alkotják, miközben a tárgyak, figurák egymástól távolodóan vannak elhelyezve, mintha nem lenne közöttük semmiféle kapcsolat. A figurák többszörözése az idő és hely kötöttségétől való szabadságot jelzik, és egyfajta átmeneti állapotot, a lebegést, a légiességet. Semmi sem végleges, fordulhat így is, fordulhat úgy is.

Természetábrázolásuk merőben eltérő. Zsimbi érzéki és érzékeny színei és formái a pillanat varázsát mutatják, elemeli a jelenséget az időtlenségbe, a valóságból születő pillanat egyedisége általános érvénnyel bír, a természetimádat válik az ember fő vonásává. Mayer Hellánál az emberi gesztusokból nő ki a természet, alakul ki a környezet, a töredezettség világából építkezik.  

 

       

 

Kölüs Lajos

Lépcsők a mennybe

Párkiállítás, anya és lánya, nem először és nem utoljára. Két ellentétes művészi megközelítés, forma és színvilág, tűz és víz találkozása. Az időtlenségbe vetett hit és az idő mozgalmassága a közös pont a két művész munkáiban. Zsombori Erzsébet (Zsimbi) virágai, madarai a múlandóságot idézik fel, a harmóniát, a tökéletességet, Erdély havas tájait becsempészve a kompozíciókba. Mayer Hella gyermeki szemszöget választ (Pirosban, Születésnap 2), darabosan, feketén-pirosan látjuk a figurákat, a lombjukat vesztett fákat, itt is a múlt, a vágyott múlt köszön vissza, a harmónia elveszett, helyébe az emlékezés rendje, szigorúsága és szikársága lép. Mindkét művész őriz valami titkot a szépségről, a bájról, a szeretetről, sugárzik képeikről a bizonyosság, hogy az a titok valaha létezett, és talán ma is létezik. Keresik, kutatják a helyeket, az alkalmakat, hogy újra találkozzanak ezzel a titokkal, amely egyszerre emberhez és tájhoz, a természethez kötött.    

Zsimbi selyemfestményei az acéllal vetekednek, könnyednek látszanak, de súlyuk van, színes voltuk ellenére a szomorúságot, a félelmet is megjelenítik, kis drámák, egyszerű témájuk ellenére feszültséggel teljesek. Képei a képzelet tüneményei, mintha egy kínai császár udvarában lennénk, meséket hallunk, egy mesevilágban bolyongunk, mert álmunk nyugtalan. Folyik az élet, amely gondtalannak látszik, de nem az. Zsimbi képein küzdelem zajlik, és nem a selyem, mint anyag küzdelme az idővel, hanem a múló környezet, virág, madár, ház enyészik el, és ezért kell megőrizni őket, tudatosítani, hogy léteztek.

 

Mayer Hella képein is ott a létezés öröme (Népszokások), hogy valaki képes megfogalmazni önmagát, saját múltját, még idegen környezetben is. Emlékszik, a jelen így szüremlik át a múltba, a múlt meg a jelenbe (Mama a temetőben, Halottak napja). Ott van, ahol lenni akar és lenni szeret. Régi önmagát formázza? Az életműből számos példát hozhatunk, ahogy a nagymama felemelkedik a levegőbe az ismert utca házai között, ahogy a kacsák száma egyre fogy a képsorozatban. Mayer Hella ökonomikusan fest, rajzol, minimal art felé tesz lépéseket, már-már jelekkel dolgozik, következetesen, feszes rendben tartva képeinek belső struktúráját. Az ünnepség hiányos (Születésnap 2), nem lehet teljes, nem lehet befejezett sem. A tér számára nem záródik be, képeinek mindig van egy olyan tartománya, amely levegős, nyitott, a szabadság terét hordozza. Egy korábbi kiállításon látott Zongoralecke 5. képén a kislány a hegyek felé néz, vágyakozik valahová, most nincs iránya a pillantásnak, a jelenlevés az, ami kétségtelen, egy helyzet elfogadása és megélése, de a továbblépésé is.

 

A színek és formák tobzódnak Zsimbi képein, a virágot lépő lány meséjét látom, és a forgandó szerencsét, a mesehős a bánatot is túléli, legyőzi. Gyermeki világ bontakozik ki a képeken, az élet örök optimizmusa, a társkeresés és a társra vágyás, a meghitt pillanat, amikor valaki nincs egyedül, azzal lehet, akit szeret, aki boldoggá teszi, akit boldoggá tehet. A művek gyökereit a szakralitásban kell keresnünk, a hitben, a csodában. Itt minden egyszerűnek látszik, de csak látszik, mert szemünknek szokatlan ennyi szín és forma, madár és virág. Keserűbbek és csalódottabbak vagyunk, hogysem elhiggyük, a boldogság, az öröm forrásait látjuk, egy békésebb, harmonikusabb világ képeit. Nehezen hisszük el, hogy Zsimbi képein ott a jel, a halál jele is, a pusztulásé, az elhagyásé, valaminek, valakinek az elvesztése felett érzett fájdalom és keserűség. Finoman, árnyaltan és érzékien jelezve, ábrázolva. Ez az észrevehetetlenség is Zsimbi sajátja, a szépség, a harmónia elrejti a diszharmóniát, a szomorúságot, az örömtelenséget.

A szépség, a harmónia új arcát is felfedezhetjük, mert életünk szerves része mindkettő, a harmónia hiánya is. A sötétség is jelen van a világosság mellett, a sötét mélység és a kék magasság. A menny, amely már-már elérhetetlen, a lélek tiszta forrása, miként egy-egy szál virág, egy-egy szál fűszál is azzá lehet. A látvány, a természet látványa. Az ember folytonosságát közvetíti, bárhol is élj, bárhogyan is élj, nem vetheted meg sem önmagad, sem másokat, de a világot sem.

Mintha Mayer Hella is az öröm falára írna, feljegyezne valamit, bármit, monitorral megkettőzve, itt van, velünk van, és mi is vele vagyunk, képzeletben, olykor a valóságban. A művészi lét nem ismeri a határokat, a korlátokat, folytonos a korlátok áthágása. És paradoxonként a hagyomány őrzését (Népszokások) is látjuk, a megtartásáért való küzdelmet (Pirosban). Képein kultúrák találkoznak (Délibáb), művészi integritása így lesz teljesebb és sokszínűbb. Mindkét művész képei lélekformák is, a belső világot tárják elénk, hol könnyedén, elegánsan, meseszerűen, hol már-már ridegen, mégis az életet tisztelve. Párkiállítás, másként hangolva, hárfásan, fuvolaszerűen, ha nem lenne blaszfémia, tárogatósat írnék. A szülőföld utáni vágyódás mindkét művész képeiben felfedezhető, annak ellenére, hogy a kiállítás a tavaszról szól, az ébredésről, a természet örök körforgásáról. Most tavasz van, és ez számít. Tavaszi élet. Zsong és virágzik. Fák és fűszálak nőnek, lépcsők a mennybe.

 

 

Zsombori Erzsébet és Mayer Hella A tavasz ébredése című kiállítása

2016. 04. 22.–2016. 06. 30.

Vízivárosi Klub

1015 Budapest, Batthyány u. 26.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.