Anyám prémes kabátja – Mohai V. Lajos novellája

Mohai V. Lajos

ANYÁM PRÉMES KABÁTJA

Gondolataim a szép, ápolt erdő részletein forognak, ahol a kórház fekszik. Elmerülök magamban. A kórházi időszámítás mértékegysége: várakozás. 

Negyedórával ezelőtt jöttem át ide, ebbe az épületbe, lassú járással az autóknak épített szerpentinen. A rövidebb út lépcsőkön kapaszkodik föl a hegyoldalba; nem azt választottam. Már néhol avar borítja a fák alját; az aszfaltcsíkra is fölsöpört belőlük a szél. De a fenyvesek örökzöldek, csak az alsó ágak kopaszodtak meg. Mint Kanizsán. Átsüt rajtuk a késő délutáni fény. Macskák ülnek az üres parkolóban, fürkészve néznek a levegőbe. Megérkezem. Egyedül vagyok az orvosi váróban; edzem magam, hogy elég önfegyelemmel rendelkezzem. A főépület monarchikus előcsarnokában még elégnek bizonyult, itt azonban már megbicsaklottam. Rövid szünetet tartok, próbálok ellazulni, keresni valami biztosat, vagy legalább biztatót, amitől a szívverésem ritmusa lelassul és helyreáll. A folyosók csendesek, idehallatszik némaságuk az üres falak közé. Mielőbb rá kell találnom a saját hangulatomra ebben a fehér csöndben, fegyelmezem magam. A bekövetkező eseményeket rendezgetem, befelé figyelek, de megint az út jut az eszembe, a kacskaringós szerpentin az erdőben, a rézsút átsütő fények utolsó szépsége. A saját járásom. Ahogy jövök fölfelé, törékenyen. Ahogy mások jöttek fölfelé ezen az úton, törékenyen. Meggyötörten. Ahogy majd ez út vezet lefelé velünk.

Magasan állnak az ablakok, mint régen a falusi istállókon. Ez az épület alagsora, toldozott-foldozott labirintus, később alakították ki a vizsgálókat benne. Itt van a radiológiai osztály. Az eredeti fajanszlapokat a lábamnál másik fajanszlapokkal pótolták ki, a mintázatról látni. A régi konyhában Anyám nézegette a lábánál a fajanszlapokat, a mintákat akkor is látta, ha nem akarta észrevenni. Körömcipője élével összekötötte őket; csak ő ismerte a megfejtésüket. Ezekre a láthatatlan ábrákra, összekötött vonalakra bízta rá magát. A karcok az évek alatt kicsinyke vájatokká mélyedtek. Útvonalakká a semmibe. Amikor lebontották a házat, a munkásokat megkértem, tegyenek egyet félre nekem. De a múltnak ez a hajszálere elkallódott az időben. Most én is a fajanszlapok mintáit követem a tekintetemmel. A cipőm vasalásával odakarcolok; elhanyagolt ez a kőpadló.

Kint fölkapott valamit a szél, kartondobozok zuhantak a földre; csörgedező hang szitál, majd elhal.

A neon egyhangúan serceg a mennyezeten.

Kórházi időszámítás. Várakozom. Anyám emlékképével.

Neszez bennem a múlt.

Anyám a retiküljéből egy barna staneclit húz elő. Olyat, amilyenbe Borhidáné boltjában mérik ki az édességet. A Dunakavics volt a kedvencem. A stanecliket, ha kiürültek, szépen össze szoktuk hajtogatni, hogy legyen a háznál csomagolópapír. Semmi se mehet kárba; a szegénység még átjárta az emberek életét, mi sem voltunk kivételek. Anyámon a prémes kabátja.

Ha Anyám ősszel és télidőn ünnepi alkalmakkor, ide tartoztak a vasárnap délutáni rokonlátogatások is, a prémes kabátját öltötte magára, az utca legelőkelőbb hölgyévé változott. Öltözködés közben halkan dudorászott, az előszobai tükör előtt pedig többször is megperdült, ide-oda forgott, hogy minden irányból lássa, hogyan áll rajta ez a szívéhez nőtt ruhadarab. Szinte szikrát hányt a csizmája sarka. Ezzel a darabbal, amely ruhatárának ékessége volt, Anyám gyöngéden bánt; vastag szövetanyagának tömör, mélykék színe és szabásának erőteljes, mégis elegáns vonala szinte sugárzott az alakja körül. Alig kicsikét ereszkedett a nehéz anyag a térd alá, szorosan a testéhez simulva csak deréktól lefelé bővült ki harangszerűen, így tartva távol viselőjétől a hideget és a fagyos szeleket. A divatban járatos hozzáértők ujjukkal csettintve az ilyen ruházat láttán fölkiáltanak: „szép az anyag esése“. Nagy, színejátszó gombokon, mint valami kitűzőkön, csillámlott a délután utolsó sugara, amikor hazaérkezett, és én az ablaknál vártam rá a hótól görnyedező fenyőágak rejtekében.

„Ma könnyeznek a kabát szemei”, mondtam Anyámnak, amikor odalépett hozzám a szobában; amíg nem győződött róla, hogy a távollétében semmi baj nem ért, a világért le nem vetette volna a kabátját.

„Mosolyognak – javított ki. – Rosszul látod, kisfiam.”

 „Anyja neve?” Egy vékony hang szólalt meg valahonnan a helyiség sarkából. Nem személyes megszólítás volt, a kérdést nem nekem tették föl, a hangsúlyból éreztem, hogy nem rám vonatkozik. Akkor már feszülő testtel a vizsgálókészülék asztallapján feküdtem kinyújtott és a fejem fölött összekulcsolt karokkal.

A mennyezet halványsárgája.

A megült levegő.

Napfogyatkozás.

A kontrasztanyagtól hirtelen cserepessé vált a szám, kiszáradt a szájpadlásom; a testben szétfutó száraz meleget gyöngéd figyelemmel követem. Ennek soha nem lehet a végére érni, nyilallt belém. Behunyt szemmel mégis könnyebb; az ember így elviselhetőbbé retusálja a komor pillanatot a képzeletében.

Ha jó lábbal kelt föl reggel.

„Anyja neve? Kérdezik. Mindig jelen időben. Amíg élek, jelen időben.”

Ha jó lábbal kel föl az ember reggel, mint a hörgőtükrözés napján, július derekán.

Gézzel letakarták a szemem. Könnyeztem a fájdalomtól, de egy percig sem féltem. A félelem elszivárgott belőlem, amikor a garatot és a hangszálakat érzéstelenítőblokád alá vonták. Bátorítottak, hogy ez volt a legkellemetlenebb része a beavatkozásnak. Tévedtek; de nem engedheted át magad a kétségeknek, egyedül vagy a műtőasztalon, semmire se gondolsz, nem jársz gondolatban sehol, akik dolgoznak rajtad, föltételezed, jót akarnak. Nem áll módodban más. Méltányolod az egészségügyi személyzet erőfeszítését. Az észleleted ennyi, most nem is akarsz többet tudni a világról, nem tudnál mit kezdeni vele.

A vizsgáló magas ablaka közben bepárásodott. Lekászálódom a gépről. Eltávolították a vénából a kanült, elkészültünk.

A hegyoldalra egyenletes sötétség borult. A kórházépületek között kivilágított utak. A neonburák ezüstszürke jelzőfényei alatt bukdácsolok. Nincsenek jól látható arányok. Mire megyek magammal? „Anyja neve? Kérdezik. Mindig jelen időben. Amíg élek, jelen időben.”