Augusztusban novellaíró pályázatunk díjazott alkotásait olvashatják a prózarovatban, amelyek közül most Bencsik Gábor Üres papír című írását közöljük.

A sajtóház klubja délután kettőkor még majdnem üres volt. Csak ketten ültek az egyik sarokasztalnál, a mély fotelokba süppedve: Jegesi és Fekete, mindketten a központi pártlap vezető munkatársai. Előttük az asztalon félig telt hamutartó, két pohár fröccs, üres poharak, a pártlap aznapi száma: 1985. február 4., péntek. Légy röpült az asztalra, neki-nekiiramodott a politúros felületen, amíg egy pohártalp után maradt nedvességgyűrűhöz ért, ott a szárnyait serényen összedörzsölte, és a levet kezdte szívogatni.

– Ez is alkoholista – szólalt meg Jegesi.

– Mi van? – pillantott fel Fekete a merengéséből. Körülnézett az üres teremben. – Ki az alkoholista?

Jegesi cigarettát tartó kezével az asztalra mutatott: – A légy.

Kezébe vette poharát, nézte a felszálló buborékokat. Évtizedek óta így ivott: percekig tartotta a poharat, testileg-lelkileg felkészült az élvezetre, aztán egy hajtásra itta ki az egészet. Senki sem emlékezett rá, hogy valaha is félbehagyott volna egy fröccsöt.

Kinyílt a klub lengőajtaja, magas, szemüveges fiatalember nézett be, körülpillantott, aztán eltűnt.

– Ki ez? – kérdezte Fekete.

Jegesi letette az üres poharat. – Tudom én? Valami firkász. Ifjú titán. Ötödik niemand. Mint mi voltunk harminc éve. Vagy negyven. – Mélyet szívott a cigarettából, aztán nézte a szürke füstöt. – Még nem sejti, milyen strapás ez a pálya. Mindig új demagógiába beleszokni.

Fekete a kollégájára pillantott. – Miért teszel úgy, mintha nem volnának elveid?

– Mert nincsenek. Isten az atyám.

Fekete új cigarettára gyújtott. – Elvei mindenkinek vannak.

– Nekem speciel nincsenek. Ami volt, azt eladtam vagy elvesztettem. Volt, nincs.

– Megint a Rákosi?

– Nemcsak a Rákosi. De az is, vastagon.

Hallgattak.

– Nem lehet mindent Rákosira fogni – szólalt meg Fekete, előre dőlve.

– Hát nem is.

– Az az ember nem akart rosszat. Akarata ellenére próbálta boldogítani a népet. Szubjektíve nem volt gazember.

– De. Szubjektíve is gazember volt.

Az ajtó kinyílt, és Szabó, a bűnügyi tudósító lépett be. Jópofáskodóan hátba csapkodta Jegesit, sötét napszemüvege villogott.

– Mi van fiúk? Isztok?

Jegesi felé fordult. – Te is szubjektív gazember vagy.

Szabó nevetett. – Minek iszik, aki nem bírja. Na szervusztok. – Kiment.

– Magyarázd meg – szólalt meg Fekete –, tessék, magyarázd meg, hogy miért volt Rákosi gazember.

Jegesi legyintett. – Reménytelen. Te akkor nagymenő voltál. Volt pénzed. Egyik kitüntetést kaptad a másik után. Rákosi kezet fogott veled. Neked ezt nem lehet megmagyarázni. Az ember elfogult azokkal, akik vele elfogultak.

Fiatal nő és sánta férfi lépett be a klubba. Egy sarokasztalnál leültek szorosan egymás mellé, és nyomban halk, duruzsoló beszélgetésbe kezdtek.

– Menj te a francba! – szólalt meg Fekete, az eddigieknél valamivel halkabban. – Ne mondd, hogy az ilyen vállveregetésekkel mindenkit meg lehet vásárolni.

– Pedig mondom. Mindenki eladó, mindenki megvehető. Én is eladó voltam, de nem kellettem senkinek. Nem értem egy fél kitüntetést sem. Még egy kiváló munkáértot sem.

Fekete csodálkozva nézett a kollégájára. – És ez neked fáj?

– Fáj.

– Tehát te is hittél Rákosiban.

– Nem én. Egyszerűen szerettem volna kitüntetést kapni. Bármilyet. Odafentről. Bizonyos szempontból mindenki royalista, az uralkodó kisebb-nagyobb kegyeire vágyunk. Van, aki csak vágyik rá, van, aki ki is harcolja. Aki pedig sehogyan sem kell, abból forradalmár lesz.

Megint nyílt az ajtó, feltűnően csinos, magas lány jelent meg, nyomában terebélyes hajú fotóriporter, egyik kezében tányéron debreceni, a másikban fröccs.

– Á, szervusztok! – kiáltott fel a fotós. Barátnőjéhez fordult. – Ülj le oda, életem, mindjárt jövök. – Visszafordult. – Ervinkém, olvastam a cikkedet a mai lapban. Remek.

– Melyik?

– A gyáravatásos. Kemény írás. Csodálom, hogy átment.

– Hát igen. – Jegesi leveregette a cigaretta hamuját. Feketéhez fordult. – Hozzak neked is egy fröccsöt?

– Hozzál. Nem is, inkább két deci szárazat. Kéknyelűt, ha van.

A fotós a barátnője mellé telepedett, jó étvággyal, gusztussal ette a forró debrecenit, időnként a lány fülébe suttogott. Az nevetett.

– Egy tündér – szólt át a fotós Feketéhez, a villára szúrt kolbásszal a lány felé bökve.

– Az. – Fekete bólintott.

A lány rávillantotta tökéletes fogsorát. Fekete visszamosolygott. – De nem lesz köztetek semmi testiség?

– Áh! – A fotós kenyérrel tunkolta a mustárt. – Csak nem képzeled! Beszélgetünk. Fichte, Feuerbach. Tudod.

– Tudom.

Mire Jegesi visszatért a két pohárral, még négyen érkeztek, Szabó és az ultipartnerei, két idősebb újságíró meg egy gyakornok. Megkezdődött a játék hangos, a többieknek is szóló, könnyed fecsegéssel, Szabó vitte a szót, a gyakornok kopogott.

Fekete lassan, apró kortyokkal ivott.

– Van abban valami, amit mondasz. De ez csak egy része a dolognak. Az ötvenes években is voltak elvhű, elkötelezett emberek. Nem?

– De. – Jegesi a poharában felszálló buborékokat nézte. – Voltak ilyenek. Emlékszel a Turcsányi Zolira?

– Turcsányi… Nem.

– Dehogynem! Együtt jártunk az újságíróiskolába.

– Akit valami botrány miatt kirúgtak egy vidéki laptól?

– Az. A botrányra nem emlékszel?

– Most, hogy mondod, rémlik valami. Politikai ügy volt, ugye?

– A szerencsétlen leadott egy keresztrejtvényt, aminek az volt a megfejtése, hogy a Szovjetunió fejődésünk záloga. Egy „l” betű kimaradt, nyilván véletlenül. Erre Turcsányit, a makulátlan népfit, a hithű kommunistát bevitték az ávóra, és hülyére verték. Effektíve hülyére.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Évekre eltűnt, egyszer csak beállított hozzám. Egészen normálisan viselkedett. Az emlékekről beszélgettünk, a hősi időkről. Így mondta: a hősi idők. Aztán félrehívott. Te, azt mondja, van itt egy novellám, próbáld leközölni, nagyon kellene a pénz. Azzal átadott egy teljesen üres papírlapot. Olvasd, azt mondja, olvasd csak.

– Megengeditek? – Ősz hajú, testes, kontyos nő telepedett az asztalhoz. – Csak amíg megiszom a cseresznyémet.

– Akár örökre is.

– Szóval ott volt a kezemben a papír, és nem volt rajta egy vonás sem. Ez meg csak kérdezgetett: na milyen, hogy tetszik?

– Az üreslapos Turcsányi? – kérdezte a kontyos nő.

– Az.

– Emlékszem.

– Mondom neki, Zolikám, valami nem stimmel, én ezen egy sort sem látok. Nem baj, azt mondja, itt a másolat. És odaad egy másik üres papírt. Mit csináljak? Mondom neki, ne haragudj, olvasd fel, úgy látszik, rossz a szemem. Kérlek, azt mondja, szívesen. És elkezdett mondani egy remek novellát. Egészen elhűltem. Ezt úgy megverték, hogy zseni lett belőle… Odatuszkoltam a gépírónőhöz, mondom, Zolikám, legjobb lesz, ha mindjárt lediktálod. Meg van véve.

Fekete kételkedve mosolygott. – Olyan nincs, hogy valakit zsenivé verjenek.

– Várjál. – Jegesi kiitta a fröccsét. – Délutánra kiderült, hogy egy rég megjelent novellát diktált le. Már nem tudom, kiét, valami külföldit, azt hiszem. Másnap újra bejön: Ervin, nagyon kellene a pénz, próbáld előre kifizettetni. Fölszalasztottam egy embert a pénztárba százhúsz forinttal…

Valaki rájuk köszönt: – Szevasztok.

– Szevasz, szevasz.

A klub lassan megtelt.

– Fölküldtem valakit, hogy ezt a pénzt hivatalos látszattal Turcsányinak adják ki. A következő héten újabb novellát hozott.

– Üres lapon azt is – szólt közbe a kontyos nő.

– És te megint kifizetted.

– Nem én egyedül. – Jegesi rágyújtott. – Többen adtuk össze. Négy novelláját vettük meg. De ez még hagyján. A szerencsétlen nyomtatásban akarta látni őket. Egyre többet zaklatott minket. Megint újságban akarta olvasni a nevét. Mit volt mit tenni, írtunk neki egy novellát. Egészen jó lett. De nem jelent meg.

– Miért? – kérdezte Fekete.

– Nem adtad le.

– Én?

– Te.

– Na ne hülyéskedj!

– Nem te voltál a rovatvezető?

– De én… na de… miért nem adtam le?

– Azt mondtad, emlékszem, azt mondtad, ez egy kompromittált név, ezt nem lehet közölni.

– De miért nem mondtátok, hogy miről van szó?

– Minek? Akkor leadtad volna?

Az ajtóban egy részeg költő jelent meg, mindkét kezében egy-egy pohár bor.

– Üdv nektek, firkászok! Éljenek a papírpusztítók! – Leült a kontyos nő mellé, letette a poharait, a kezét nyújtotta. – Kegyedet még nem ismerem. Kezit csókolom. Dombai.

– Szedelka.

Fekete elnyomta a cigarettát. – Na és mi lett a Turcsányival?

– Megint jött, elzavartuk. Aztán már nem jött.

A költő nagy hangon közbeszólt. – Ilyenek ezek, drágám. Kirúgják az embert. Ilyenek vagytok.

– Fél év múlva öngyilkos lett.

– Szegény – mondta részeg átéléssel a költő. – Én is öngyilkos leszek. Igen, meg fogom ölni magam, csak még egyszer-kétszer berúgok, hogy jobban utáljam magam. Minek élni? – Fölemelte a hangját. – Minek írni? Kinek? – Széles mozdulatokkal összehajtogatott papírlapot vett elő, az asztalra tette, kihajtogatta, keze fejével kisimította. – Látjátok ezt a papírt? Üres. Ez a legtöbb, amit ma egy költő tehet. Hogy nem rondítja össze a szép, tiszta, fehér papírt. Ez az üres papír, ez a tisztának megőrzött, hófehér papír a legjobb vers, amit a huszadik században írtak.