Lövészárokban – Gáspár Ferenc novellája

Először a tojásgránátokat dobáltam ki. Nem vártam meg a hatást, beugrottam a lövészárokba, amit az éjjel ástam ki, s gyors mozdulatokkal kibiztosítottam a golyószórókat. Kilestem, de a füsttől meg a robbanások okozta portól nem láttam semmit. Aztán feltűnt az első emberi árny, és én lőni kezdtem. Eszeveszetten nyomtam a ravaszt, nem tudom, meddig tartott az egész, éreztem, ahogy a hátamon végigcsurog a hideg verejték. Majd forróság öntött el, letéptem magamról a zubbonyt. Fölöttem tiszta volt az ég, hihetetlenül kék és fagyos. Egy rigó szállt most előttem, felkapaszkodott az egyik hullára, és a szemét kezdte el csipegetni.

Az árokkal szemben, a túloldalon nem mozgott senki. Azért nem voltam benne biztos, hogy nem jönnek még. Hogy nem lesz utánpótlás. Kezem fejével lassan letöröltem homlokomról a verejtéket. Sok minden jutott akkor az eszembe. Az indulás, a készülődés… Az elmúlt évek keservei. Örömök, fájdalmak. Hogy miképpen maradtam magamra. Hogy először csak elkeseredett voltam és csalódott. Mélységesen csalódott. Aztán tűnt fel a szerb. Maffiózó volt, ezt rögtön láttam rajta. Hogy honnét? Hát ezt mindenki megmondta volna, aki csak szembetalálkozik vele. Pedig viszonylag rendesen nézett ki, de talán éppen ez volt a feltűnő… hogy öltöny, zakó meg az elmaradhatatlan diplomatatáska, melyet már senki nem visel errefelé. Meg a titokzatoskodás. Ahogy beszól a kerítésen:

– Van három tojásgránátom, haver, nem kell?

Persze kellettek a gránátocskák. Aztán a nadrágszárából előhúzott egy golyószórót. Hihetetlen! A nadrágszárából! A szerb vigyorgott.

– Mennyi? – kérdeztem.

– Egy kilóért megkapod, ha kettőt veszel – így ő.

– Kiló micsoda?

– Euró, haver, euró.

Megvettem. Ennyire olcsón szerintem sehol nem kaptam volna meg.

– Rambókés? – pislogott rám.

Megvettem azt is.

– Most tűnj el! – mondtam neki. – Alig vagy feltűnő. És még készülnöm kell. Bólintott, és elment.

Elővettem az ásómat. A szomszédok kicsit szörnyülködtek, mert körbeástam a házam, de elmagyaráztam nekik, hogy teli akarom ültetni málnával meg gyümölcsfával. A málna hamar termőre fordul, így ők is szemezgethetnek majd róla. Megnyugodva húzódtak vissza. A kapuk becsukódtak, az utca üres volt, nyugodtan dolgozhattam. A földet az árok elé hánytam. Magamra vettem a zubbonyt, a sisakot. A golyószórókat úgy helyeztem el, hogy kívülről ne lehessen látni, deszkákkal vettem körül a torkolatnyílást, és körbeszórtam falevéllel. Tetszett. Azt hittem, minden rendben van, de ekkor megjelent a szerb. Nem volt egyedül. Két honfitársa kergette, előlük menekült. Egyenesen a lövészárkom felé tartott, jól kivettem az alakját a telihold fényében. No meg az utcai lámpák is idevilágítottak. Kertes házban lakom, földút van errefelé, de a közvilágítást már megoldották. Ezért vettem meg hat évvel ezelőtt.

Szóval rohant a szerb, és már messziről kiáltozott, hogy pomóty!, pomóty!, ami az ő nyelvén segítséget jelent. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, mert nem akartam, hogy a szomszédok idő előtt megtudják, mire készülök. Akkor jutott eszembe a hangtompító. A két üldöző rögtön kifeküdt, mikor közéjük lőttem. Sőt az egyik még vissza is repült néhány lépést a becsapódások erejétől, akár a filmekben.

A szerb segített elásni őket a kertben. Aztán elbúcsúzott, és elment. Végre megpihenhettem. Rendezgettem a lőszereket, ittam egy kevés vizet. Amúgy meg alig vártam, hogy reggel legyen, és megpillantsam a végrehajtókat, akik azért jönnek, hogy elárverezzék a házamat, mert nem tudom fizetni a törlesztőrészleteket!

A többit már tudják… Most mélyebbre ásom magam, és várom a kommandósokat. Nincs vesztenivalóm.

Gáspár Ferenc