„Egyfajta aranykori létet próbálok megvalósítani”

Magyarország egyik legelismertebb irodalomtörténésze korszakos remekműnek tartja közel negyvenezer hexameterből álló alkotását, a kortárs irodalomban viszont kevésbé ismert a neve. Visszavonultan él a Bakonyban. Babics Imrét kérdeztük.

Babics Imre

Milyen családból származol? Igaz-e, hogy nemcsak névrokona vagy Babits Mihálynak?

Egyszerű családból származom, szüleim átlagemberek. Van egy remek öcsém. Édesanyánk már nem él. Apám szerint az ő nagyapja, vagyis az én dédapám és Babits Mihály unokatestvérek voltak. Ezen állítás igazságtartalmát csak egy alapos családfa-kutatás deríthetné ki, ugyanakkor én természetesen büszke lennék e feltételezett rokonságra, még akkor is, ha a költői tehetség genetikai örökölhetőségében nem hiszek.

Mikor tudatosodott benned, hogy költő vagy?

Ha jól emlékszem, tíz-tizenkét éves koromban ragadtam először tollat, egy Góbé típusú vitorlázó repülőgép ihletett meg. Kamaszkoromban kristályosodott ki bennem, hogy költő leszek, és semmi más. Mit mondjak, így is történt, most aztán aggódhatok a jövőm miatt…

Hogyan kezdtél el publikálni?

A magyar irodalomba Krasznahorkai László segítségével „törtem” be. Ő adta oda költeményeim Zalán Tibornak, aki akkoriban a Kortárs versszerkesztője volt. Tibor mutatott be az Élet és Irodalom hasábjain. Mindkettejüknek nagyon sokat köszönhetek, barátaim. Míg Budapesten éltem, gyakran látogattam őket, Lacit Szentendrén, Tibort Óbudán. Mióta leköltöztem vidékre, kissé meglazult a kapcsolat.

Miért költöztél a Bakonyba? Milyen körülmények között éltek ott családoddal?

Csendre és nyugalomra vágytunk feleségemmel, nem az volt a szándék, hogy irodalomtörténeti esemény legyen. Egyetlen lányunk a pápai Református Gimnáziumban tett érettségije után visszaköltözött Budapestre, azóta is ott él, a gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerzett két diplomát.  A helyváltoztatás életem legjobb döntése volt. Bakonyszücs kevesebb, mint háromszáz fős kis zsákfalu, a török hódoltság idején kihalt, később svábok és lipovánok telepedtek le itt. A község legvégén, óriási lucfenyők árnyékában, egy csermely partján lakom, álmatlan éjszakáimon hallgathatom a csobogását. Saját magam ültette növényritkaságok vesznek körül, van egy csodálatos, szerető feleségem, kutyám, két macskám, és segítség nélkül megépített hét dísztavamban kb. százhúsz aranyhalam, valamint egy koim és egy nyurgapontyom, utóbbi jelenléte rejtély. Páromnak, aki wicca boszorkány, építettem egy varázskört, valószínűleg dimenziók közti átjáró lehet, mert két kísértetet is láttam már ott.

És hogyan állsz az itteni dimenziókkal? A társadalomban való boldogulást miként egyezteted hivatásoddal?

A farkasgyepűi erdészet közmunkása vagyok, nyolc órát dolgozom az erdőn, délutánonként a Napút kulturális folyóirat versszerkesztői tisztét látom el. Tavasztól őszig gondozom kertjeim, etetem aranyhalaim, fröccsözgetek a helyi kocsmában, télen havat lapátolok, májusban, mikor horgászati tilalom van, pillangózom a helyi halastóban. Reggelenként jógázom. Emellett igyekszem gyarapítani költői életművem, szóval egyfajta aranykori létet próbálok megvalósítani, már amennyire ezt egy ilyen társadalomban lehet. Nagyon sok boldog perc birtokosának mondhatom magam.

Legutóbbi kötetedben (Sztármajom többszörös alkonyatban, Napkút Kiadó, Budapest, 2015.) feltűnnek egy másik kontinenshez kötődő élményvilág motívumai is. Mikor jártál arra, mi célból?

Ausztráliába 2004-ben kamaszkori barátom hívott meg, aki máig egy bennszülött telep gondnoka az Északi Területen. A törzs egyébként tagjává is fogadta. Darwinban szálltam le a repülőgépről, csellengtünk ott pár napig, majd autót béreltünk, és utaztunk tizenkétezer kilométert. Kétszer léptem át a Baktérítőt. Ami a fehér lakosságot illeti, róluk nem sok mondanivalóm van. Kriketteznek, söröznek. Kiválóan szervezett, jóléttől kába társadalom. A bennszülöttek viszont látnak a lelkükkel, nagyon mély belső világuk alakult ki a sivár természeti körülmények miatt. Tudták, ki vagyok, pedig egy szót sem váltottunk. Persze, a civilizáció sokukat megrontotta. De még a legszakadtabb kéregetőn is látszik, hogy a kontinens igazi gyermeke, olyan lény, aki valóban ahhoz a földhöz tartozik.

Válaszod azt sugallja, hogy nem vagy barátja a modern kornak. Miként látod a világ helyzetét, a krízis fő okait?

Ami a világhelyzetet illeti, meglehetősen pesszimista vagyok. Csak a bolond nem látja, hogy az európai szellemiség kifulladt, de erre Oswald Spengler már száz éve rámutatott. Nagyobb baj az erkölcsi hanyatlás, mindent behálóz a korrupció. A politikus elit nem más, mint egyetlen hatalmas bűnszövetkezet, egyet sem ismerek közülük, aki alázattal szolgálná a népét. A liberalizmus uralkodó eszméje a szabadság fogalmát összetéveszti a szabadosságéval. A keleti filozófia szerint csak akkor lehet szabad az ember, ha megszabadul a vágyaitól, itt viszont szinte mindenki a vágyait akarja kiélni, legyenek azok bármily gyalázatosak. A közoktatás agymosott szakbarbárokat nevel, a keresztény vallást tervszerűen gyengítik, de hát ez is a cél: sötét erők növelik a káoszt, hogy aztán majd a maguk módján rendet tehessenek, miközben a szellemileg-lelkileg renyhe lakosság nem vesz észre semmit, mert lefoglalják a reality showk és szappanoperák.

A költészetre térve: hogyan ismerkedtél meg a műveidet jellemző rendkívül gazdag formavilággal? Sokat kellett gyakorolnod a költői mesterség fogásait?

Igen fiatalon olvastam Hegedűs Géza A költői mesterség című kiváló könyvét, aztán kipróbáltam magam. Már a kezdetektől írtam európai hangsúlyos-időmértékes verseket éppúgy, mint magyar ősi nyolcast vagy hexametereket. Aztán szapphói, alkaioszi strófákat, majd haikut, később leoninust (igaz, csak egyet, de abból elég is volt egy), disztichont, legutoljára pedig slókát. Véleményem szerint ez elsősorban költői tehetség kérdése, kell hozzá még ritmusérzék, nagy szókincs, gondosság, alázat és persze hit. Nem hinném, hogy a gyakorlás sokat számítana, ez nem jóga. A szabadvers hidegen hagy, mert én gúzsba kötve szeretek táncolni, az elegáns. Szabadverset mindenki írhat, különben is, ki mondja meg, hogy mitől jó egy szabadvers, ha nincsenek szabályok? Annak meg, aki megmondja, nem hiszek. Mindazonáltal Füst Milánt nagyra tartom, de csak őt.

Van-e bevált munkamódszered? Mit jelent számodra az alkotás?

A munkamódszerem? Leülök és írok, kézzel a kanapén. Azonban mielőtt nekikezdenék, elszívok egy tömés pipát. A kész verset számítógépre viszem, gondolom, a legtöbben így csinálják. Mindenki elgondolhatja, hogy nyolc óra kemény fizikai munka után nehéz egy némileg emeltebb szellemi szinten tevékenykedni, arról nem is beszélve, hogy nekem a költészet nem a hobbim, hanem a karmám, az életfeladatom. Akármit nem adhatok ki a kezeim közül. Egyszóval egyre nehezebb ráhangolódnom az írásra, de ha már benne vagyok a versben, akkor jó. És még mindig törleszkednek hozzám a szavak, múzsám cserben még nem hagyott.

Kikkel állsz olvasóként a legközelebbi szellemi kapcsolatban?

Olvasni mindent olvasok, a teljes emberi tudás érdekel, a régészettől a csillagászatig. A világirodalmat mondhatni abszolváltam. A Tang-kori kínai költők mellett valamiféle furcsa okból az őrültekhez, alkoholistákhoz és öngyilkosokhoz vonzódom. Blake, Hölderlin, Burns, Jeszenyin, Dylan Thomas, József Attila, Georg Trakl, Celan a kedvenceim. Nagyra tartom még Rimbaud, Rilke, Apollinaire, František Halas és – bármily furcsa – Thomas Bernhardt költészetét.

Mi a véleményed a kortárs irodalomról, szakmai harcairól?

Én úgy látom, hogy ebben az országban lehet valaki akármekkorra mestere a költői nyelvnek, ha nem helyezkedik, ha nincs képben, ha nem nyomul, akkor szépen besorolhatja magát az elfeledett költők légiójába. Hacsak letagadhatatlan tehetsége miatt mögé nem állnak olyanok, akik szavának súlya van. Mai irodalmunkban az érték kevésbé fontos, mint az érdek, az agyonhallgatás pedig remek módszer… Ettől függetlenül vannak fiatalabbak, akik ügyesek, és nevük is van. Nem tudom, hogyan csinálják, nem is érdekel. Ám ha valaki kevésbé tehetséges, ne adj’ Isten dilettáns, és mégis nagy szakmai karriert fut be, az nyilván mással pótolja a tálentumát. De ezzel majd neki kell elszámolnia, márpedig egyszer bizonyosan, a számonkérés nem az én asztalom. Én sohasem törtettem, ezt mindenki tudja. Én azt tartom sikernek, ha valaki csodálatos dolgokat ír, akár teljesen magára hagyatottan, nehéz körülmények között is, önmagát legyőzve, nem azt, ha kulturális hulladék nagybani termeléséért, pártoskodásért állami elismerésben részesül.

Habár bizonyos értelemben kivonultál a társadalomból, és így valamennyire az irodalomból is, pályafutásod elején több, viszonylag rangos szakmai díjat kaptál. A Gnózis után hogyan látod a siker szerepét életedben?

A Kék Ütem Lovagrend, első verseskönyvem megkapta a Bölöni György-díjat, a legjobb elsőkötetes költőnek járó elismerést, valamint a Jövő Irodalmáért-díjat. A második, a Magyarok kertje után én lehettem az első Sziveri János-díj tulajdonosa. Jó kritikák jelentek meg rólam akkoriban. Utólag visszapillantva jó, hogy utána hosszabb ideig csend vett körül, mert ahogy ismerem magam, nem tudtam volna kezelni a sikert. Talán már nem is élnék. Irodalmi munkásságommal elégedett vagyok, mert a véleményem szerint legmagasabb irodalomtörténészi szintet képviselő Szörényi László korszakos remekműnek nevezte a Gnózist, és más mértékadó irodalmároknak is ugyanez a véleményük. Én sem hinném, hogy írnak még ehhez hasonló könyvet errefelé. Ott szoktam megjelenni, ahonnan verset kérnek tőlem (Nyugat Plusz, Újforrás, Irodalmi Jelen). Ám nem mondhatnám, hogy tolonganak értem a folyóiratok. De nem érdekes, mert a Szondi György vezette Napkút kiadónál megjelennek a köteteim, ez fontosabb. Küldeni magamtól sehova se küldök költeményt első kötetem megjelenése óta.

Babics Imre és Szabó Palócz Attila (Fotó: zEtna)

Bízol-e az értő olvasókban?

Nem tudom, kik az olvasóim, nálam még senki sem jelentkezett azzal, hogy ő olvasóm. Bízom az utókorban, úgysem tehetek mást. Úgy vélem, vannak, vagy legalábbis lennének értő olvasók, nem is kevesen, de csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem találhatnak rá az igazán jó művekre, mert a hangoskodók félrevezetik őket. Elbizonytalanodnak. De nem szabad feladni, én is magamtól találtam rá az igazán jó dolgokra, pedig az én időmben is voltak kreatúrák bőven; ma már jobb esetben is csak lábjegyzetek. Másrészt, akit félre lehet vezetni felkapott irodalmi sztárok kacatlírájával, az nem is lehet értő olvasó. Az értő olvasó megtalálja az igazi értéket, és távol tartja magától a szemetet. Bennük is bízom, nincs jobb ötletem.

Mesélj egy kicsit főműved, a Gnózis keletkezéséről!

A Gnózist 1990 és 1999 között írtam. Először a betétdarabok készültek el, időrendben: a Warning című színmű, majd a Széthajtogatott fekete doboz című epikus költemény, aztán az Embertelen című mese. Ezután 1994 szeptemberében láttam hozzá a tulajdonképpeni szövegtörzshöz, ami kb. negyvenezer hexametert tartalmaz, valamint a prózai dialógusokat. Igyekeztem tartani magam a kronológiához, de aztán a végére kicsit előreszaladtam: magát a szövegtörzset 1999 februárjában fejeztem be, ezután írtam meg a Szfinx című költeményt, majd készült el a Gyarmati emlék című montázsos „verses gyorsregény”, végül legutoljára, már Bakonyszücsre való leköltözésünk után az Akna címet viselő szonettkoszorút vetettem papírra. Szóval az egész mű valamivel korábban készült el, mint 1999. december 31. Talán érdekelhet valakit, hogy ez alatt a kilenc év alatt egyetlen korty alkoholt sem ittam.

Mit jelképeznek az alapszöveg betétdarabjai?

Azért ezek a betétdarabok szerepelnek a Gnózisban, mert apokaliptikus jellegük van. Reményeim szerint ezáltal erősítik az ugyancsak – bár hétköznapian – apokaliptikus teljes alkotást. A koncepció geometriai: a Kheopsz piramist óhajtottam papíron megalkotni, erre utal a könyvben található Szfinx, valamint az egyre csökkenő terjedelmű fejezetek, melyek természetesen az ókori építmény egyre kisebbedő szintjeire hajaznak. Az Akna a piramis alatti kamrát jelzi, a betétdarabok a terhelést kiváltó rézsútos folyosókat.

Milyen koncepció szerint alakult a Gnózis?

Tisztában vagyok vele, hogy művem nem tökéletes, a cél viszont az volt: az általam legcsodálatosabbnak tartott emberi alkotás leképezése. A Gnózist szakrális beavatási műnek szántam, szakrális, mert a magasba tör, az égbe, az istenek felé, és mert van ezoterikus és exoterikus olvasata is, mint az ókori nagy eposzoknak. Azaz regényként is, szimbolikus könyvként is olvasható, s beavatási mű, mert ismét összeraktam benne a nagybetűs Embert, a lélek, a szellem és a test hármasságát képviselő kozmikus gyermeket. Egy példa: a lélek az ember egyetlen isteni része, ezért beszél az egyik szereplő, Béla már-már biblikus hangon, metaforákban, de sohasem monologikusan, ugyanakkor a teljesség nevében. De maga a névadás sem véletlen, ugyanis Béla névjelentése: belső rész (pl. szív), valamint ragyogó. Amúgy Béla részeit szerettem a legjobban írni, szinte fickándoztam benne, mint a hal a vízben, az volt az igazi közegem. A modern ember széthullott hármassága, odalett egysége a csúcsban egyesül. Tisztában vagyok vele, hogy a piramisnak négy éle van, de a Gnózisnak is. Minden olvasó rá fog jönni, hogy ki is a negyedik él. Rém egyszerű. A fejezetek száma 64 (csak jelzem: a sakk, a Ji Csing, a DNS genetikai kódjának kodonjai, szent szám).  Ha a fejezetek iniciáléit összeolvassuk, kijön a saját sírfeliratom, de ezek rejtett sorok, mivel fontosságuk csekély, ahogy a Nagy Piramis sem síremlék. A könyv hátoldalán látható csukott szemmel, révülten álldogáló kisfiú a fehér aurában a visszaszerezhető ártatlanságot, az önmaga lényegére rátaláló isteni gyermek újrakezdésének lehetőségét jelzi.

Művedet egy eljövendő korszak, egy új isteni teremtés mainál szellemközelibb lényeinek ajánlod…

Az ajánlás pontosan úgy szól, hogy „... kevés embernek ajánlom”. Bánom már ezt a pár sort, nagy támadási felületet ad. Pedig csupán arról van szó, hogy egy profán kor anyagias embere nem óhajt erőfeszítéseket tenni egy ilyen mű megértése érdekében, nem is érdekli, ezzel tisztában vagyok. Isten őrizz, hogy rájuk erőltessem a Gnózist, maradjanak a lektűröknél. De ez a korszak, e Káli Yuga sem tart örökké. A magyar nyelv pedig nem tűnhet el, Isten nem véletlenül teremtett itt annyi hatalmas költői géniuszt. Hitem és reményem szerint jönnek másfajta emberek, akik ugyanolyan könnyen fogják megérteni a helyenként néhol már nekem is enigmatikus művet, mint mi egy apróhirdetést. Igen, néhol már nekem is enigmatikus, mivel sugallatra írtam. Ahogy a nemrég elhunyt nagyszerű Prágai Tamás fogalmazta Gnózisról írt esszéjében: „... a kútba kell ugrani”, és én ezt valóban megtettem, vagyis a könyv alkotásakor teljes szívemből átadtam magam egy magasabb, transzcendentális entitásnak. Remélem, angyal.

Készülő művek?

Jövőre fog megjelenni a haikukötetem, címe: Tűtükör. Tartalma két ciklus: a Csengettyűk csődlakóknak és az Ellenszérűn, mindkettőt a Fibonacci-sorozat alapján írtam, ha van benne koncepció, akkor ez az. Jelenleg Abrak a vadnak, ablak a vaknak című verseskönyvemen dolgozom. Koncepciója: természetlírába oltott orfikusság, és kegyetlen társadalomkritika különleges, nagyon feszes rímképletű versekbe összekovácsolva. Leginkább eddigi utolsó kötetem, a Sztármajom többszörös alkonyatban Dalok a küszöbön című ciklusával lehetne rokonságba hozni, de annál élesebb hangú.

Boldogh Dezső