Jelige: A Francia férf – A Francia férfi

Jelige: A Francia férfi

A Francia férfi

Azon az éjjelen valamiért nem tudott aludni. Csak forgolódott, néha felszínes álomba merült, de nem találta a helyét. Hajnalban végül feladta a küzdelmet: hangtalanul kicsusszant az ágyából, és lábujjhegyen a konyhába lopódzott. Gyorsan, kicsit reszketeg mozdulatokkal keverte és melegítette a kávéját, majd a gőzölgő bögrével a kezében és egy vastag takaróval a hátán kiült a balkonra.                                                                  

Összerázkódott, és még jobban beleburkolózott a plédbe: bizony igencsak ősz volt már, a nyár úgy illant tova, hogy eddig alig vette észre a változást.

– Elmúlik minden… – sóhajtotta bele lemondóan a ködös hajnalba. Beleivott a kávéjába, egy pillanatra önkéntelenül is lehunyta a szemeit. Aztán csak nézte a várost, ahogyan éled, lassanként szállingóznak a korán kelők a munkahelyükre, a narancssárgás derengés egyre csak erősödik a betondzsungel felett, és fokozatosan beköszöntött a reggel. Micsoda szürke, monoton világ, nem érzi magát a részének, és az élet mégis zajlik tovább körülötte. Fáradt szemei a távolba révedtek, de gondolatban még annál is messzebb járt, visszaidézett egy régi emléket.

Fiatal, tapasztalatlan kis cserediák volt még akkoriban, csupa ellentmondás: félénk, de kalandvágyó, tehetséges, de nem elég rátermett. A reggelek pedig hasonlóak voltak ott is, csak az érzések voltak mások. Párizsban tölthetett egy évet, nyelvet tanult, és egyetemre járhatott, az a nap pedig az utolsó volt, az utolsó magányos hajnal.

Egy Szajna parti kávézóban ült, a szokott helyén, a szokott csendesség vette körbe, egy könyvet olvasott, tejeskávét ivott hozzá, és körülölelte a francia életérzés, mint már annyiszor az elmúlt egy év alatt. Néha elmerengett, kifelé nézett a hatalmas ablakokon át a zord őszbe. A szél felkapta a lehullott faleveleket, játszott velük, majd suhant tovább, belekapott egy sietős diáklány hosszú fürtjeibe, ki tudja, kit talált meg legközelebb. Eleredt az eső. A nagy cseppek kopogtak az üvegen, az ő arcára pedig szomorkás mosoly ült ki, arra gondolt, hogy ma még az idő is őt siratja. Tudta, hogy nem lesz könnyű számára ez az elválás. Habár túl sok barátra nem tett szert, Párizst mégis a szívébe fogadta, jobban, mint ahogyan akárkit képes lett volna.

Hirtelen megszólalt az ajtó feletti csengő, ami egy újabb vendég érkezését jelezte. Először meg sem hallotta igazán a halk jelzést, csak a mozgolódásra figyelt fel, amint a pincér fürgén odalépett az érkezőhöz, lesegítette róla a kabátját és a kalapját, majd odavezette őt egy szabad asztalhoz, és elétette az itallapot. Ennél jobban nem izgatta a közjáték, inkább próbált ismét elmélyedni a saját gondolataiban, igyekezte kiélvezni a korai órák varázsát.

Idővel azonban különös érzése támadt, feszengeni kezdett a kényelmes székében, és ösztönösen pillantott épp abba az irányba, ahol egy férfi tekintetével találkozott. Viszonylag messze ült tőle, de az a spontán, határozott pillantás egészen a szívéig hatolt, és tisztán érezte, hogy az arca elpirult ettől. Próbált természetesen viselkedni, tudomást sem venni a kíváncsi alakról, aki rajta kívül az egyetlen vendég volt éppen a kis kávézóban, de akármennyire is koncentrált a híd peremén egyensúlyozó galambok látványára, valami láthatatlan erő mindig visszavonzotta a pillantását ahhoz a bizonyos asztalhoz. Ki lehet ez a különös ismeretlen?

Francia férfi volt, ez kétségtelen. Csupa öröklött elegancia, tartás és értelem, az ilyesmit nem lehet csak úgy kitanulni, ez egy egyéni világkép. Újságot olvasott, féloldalasan ült a széken, időnként belekortyolt a csészéjébe, ő pedig megigézve figyelte a könyve mögül a mozdulatait. Próbálta kitalálni ennek az érett embernek a történetét, találgatott a múltjáról. Az elméjében képek jelentek meg egy magas mennyezetes lakásról az Eiffel közelében, csupa tágas, világos szoba, a falakon csendéletek, az erkély a toronyra néz, a kifinomult feleségével pedig ott koccintanak minden szilveszterkor, mikor a város fényárban úszik, és a fagyos levegő telve van az ünneplők tűzijátékaival. Aztán tavaszi esték jutottak eszébe, amikor ez a férfi magányosan, a zakója zsebébe dugott kezekkel ül a Notre Dame előtt, vagy sötétedésig járja a zegzugos belvárosi utcákat, kutatva egy ki nem mondott vágy után, keresve egy beteljesületlen álmot. Talán egy író, talán nagymenő cégvezető, lehet, hogy családapa, lehet, hogy megrögzött agglegény…

Óvatosan letette a könyvét maga elé, és látta, miként reszketett a keze, ahogyan a kávéjáért nyúlt. Valami megfoghatatlan feszültség cikázott a testében, az arca égett, az ujjai bizseregtek Ügyetlenkedés nélkül akart inni a csészéjéből, de ahhoz túlságosan izgatott volt. A kávé a fehér selyemblúzára cseppent, és ettől csak még inkább elpirult. Zavartan előkapta a zsebkendőjét, próbálta kidörzsölni a finom anyagból a foltot, ám ekkor váratlanul a férfi megfogta a kezét, elhúzta a blúzától, és a fejét csóválva, elnézően mosolygott rá, mint egy kisgyermekre szokás. Ő pedig csodálkozva nézett fel a francia arcára, s már csak arra eszmélt, mikor ez a titokzatos idegen kérdően megérintette a mellette lévő szék támláját. Ő bólintott, a férfi pedig leült vele szemben. Nem szóltak semmit, csak néztek egymásra egy ideig, de ez nem amolyan feszült csend volt: tele volt gesztusokkal, érzésekkel, el nem suttogott titkokkal. Ő még sosem érzett ilyet. Itt ült az asztalánál egy szinte teljességgel ismeretlen francia, belenézett a sötét szemeibe, és mintha már ismerte volna évek, évtizedek óta, és most hosszú kihagyás után ismét egymás felé sodorta volna őket a sors.

– Tu es trés belle – szólalt meg csendesen, mély hangján. Először fel sem fogta a hozzá intézett szavak jelentését, de amikor összerakta magában, lesütötte a szemeit. Hiszen ő itt csak egy átutazó, egy örök romantikus, akiben eddig még senki sem látta meg a szépet. Azt, amitől egy nő igazán nővé válik, és képes lesz az erején felüli dolgok megtételére is. Erre most az utolsó napon érkezik hozzá egy furcsa kávéházi vendég, aki pár perc együtt töltött némaság után egyenesen gyönyörűnek nevezi őt, és kedvesen mosolyog rá, még akkor is, ha éppen a tőle megszokott módon szerencsétlenkedik. Kissé szkeptikusan arra gondolt, hogy a sors éppen egyszerre űz vele tréfát és fogadja a kegyeltjévé, mert ilyen véletlenek márpedig nincsenek.

– Merci… – rebegte neki szégyenlősen, és halvány mosoly játszott a szája sarkában, mikor ismét a férfira mert nézni.

Összetalálkozott újra a tekintetük, és ez a pillanat egyszerre tűnt végtelenül hosszúnak és reménytelenül elillanónak. Ő pedig újfent végigpörgetett a fejében egy korábbi, ismerős képsort, mint valami keserédes álomképet, s látta ismét az újévi színpompában úszó Eiffelt, ugyanazt a toronyra néző teraszt, de most ő állt ott, oldalán ezzel az elegáns férfival, a szemeiben látta visszatükröződni a város és a boldogság fényeit…

A francia hirtelen elkapta a pillantását róla, és mintha lemondóan tekintett volna kifelé a válla felett a szomorkás őszbe. Halkan sóhajtott egyet valahonnan a lelke legmélyéről: mennie kellett, még ha talán maradni is akart volna.

Végül a furcsa idegen felemelkedett a székéről, és odahajolt hozzá. Az arcuk már majdhogynem súrolta egymást, miként a fülébe suttogta:

– Au revoir, mademoiselle – és ellépett tőle, hátrafordulás nélkül hagyta őt magára. Még látta, ahogyan felkapja a kabátját, hanyagul a fejére veti a fekete kalapját, aztán az alakja egyre csak távolodott, valamerre a város szíve felé. Az illata még a levegőben kavargott, a kávéscsészéje ottfelejtődött az asztalán, a hangja még ott csengett a füleiben, és ő mégis biztosan tudta: ezt a férfit többé már nem fogja látni.

Ekkor beletörődött, hogy Párizs így búcsúzott méltó módon tőle.

Sokáig napirenden volt ez a találkozás a gondolatai között, ám ahogyan teltek az évek, elhalványult benne az emlék, és csak most tért vissza igazán.

Váratlanul átkarolta őt valaki hátulról, ő pedig összerezzent, riadtan fordult meg, és egyenesen szembenézett a munkába induló, álmos arcú férjével.

– Valami baj van? – kérdezte a férfi aggódóan.

– Nem. Csak… azt hiszem, elkalandoztam egy kicsit – pislogott párat, hogy igazán visszatérjen a jelenbe, és ezzel egy időben a fejében pixelekre bomlott az utolsó párizsi emlékkép is.

– Hát rendben – vont vállat a férje. Kis ideig csend honolt köztük, együtt nézték az eléjük táruló várost, talán közösen nem is álltak még ilyen békésen ezen a teraszon.

– Tudom, hogy mostanság nem törődöm veled eleget, de meg kell értened, ez a munka nagyon fontos most számomra – kezdte a szokásos mentegetőzést a férfi, amire ő már csak némán bólogatott feleletként. Belefásultak már mindketten ebbe az életbe – gondolta egykedvűen, ám ekkor a férje megfogta a vállát, és maga felé fordította őt.

– A születésnapodon szerettem volna odaadni neked, de addig úgysem bírok várni – mondta izgatottan, és hirtelen ugyanaz a kisfiús mosoly játszott az arcán, amibe annyi évvel ezelőtt beleszeretett. Váratlanul a férfi egy fehér borítékot nyújtott át neki, és mikor kibontotta, két Párizsba szóló repülőjegyet talált benne. Egyszeriben úgy érezte, mintha szárnyakat kapott volna! Lelki szemei előtt már látta, ahogyan kettesben andalognak majd az őszi Szajna parton. Tudta, hogy ezúttal más lesz minden, nem úgy fog még Párizsra sem tekinteni, mint azelőtt.

Még az erkélyen ácsorogva látta, ahogyan a férje beszállt az autóba, és elhajtott a megfelelni akarás, az állandó stressz és nyüzsgés felé, és tudta, hamarosan neki is indulnia kell majd, de mindez már nem számított. Mert a levegőben már ott kavargott az ígéret édes illata, a remény, hogy van miért küzdeni.