Szücs Katalin: Macskák
Az ablak előtti betonkerítés párkányán méltóságteljesen, nemes függetlenséggel lépeget. Nyakában a névtábla minden egyes lépésénél összekoccan a mellette fityegő ezüst szívecskével. A kis fémlapocska cirkalmas betűkkel hirdeti gazdája nevét: Markó.
Geri szerint felmenői olaszok lehetnek.
A fekete szépség szfinxet megszégyenítő eleganciával nyújtózik el a két betonfal találkozásánál kiképezett emelkedőn, a kerítés csúcsán, tudatván a környező hasonszőrűekkel, hogy az átjáró az ő fennhatósága alá tartozik, s mindenki kerüljön, amerre akar, ő onnan nem távozik senki kedvéért.
Most éppen nem vezet erre egyetlen négylábú útja sem, így nem keletkezik konfliktus a szigorú útlezárásból.
Nem úgy, mint tegnap, amikor Markó és a nagy vörös, lompos Névtelen – legalábbis névtábla nélküli hatalmas kandúr – félúton szembenéztek egymással a pillér tetején.
A merev tekintet és az előrevetett lábak tudatták, hogy Markóé a terület, s a másiknak, ha erre van is útja, egyéb megoldást kell találnia.
Úgy tűnt, a vörös szomszédnak hátrálnia kell, de nem így történt.
Markó feszült, maga alá húzott lábakkal, sandán előre nyújtott nyakkal és még mindig merev tekintettel követte a másik lassú, hosszú lépteit, majd amikor az kellőképp eltávolodott, tekintetét riválisára szegezve, kúszva, lapítva hátrálni kezdett. Így tolatott addig, míg amaz könnyed mozdulattal át nem ugrotta a sarokkövet. Puha mancsait lassan emelve folytatta délutáni sétáját. Néhány lépés után még hátrasandított ellenfelére: „No, azért!”
Markó vesztett. Kínos kudarcát azonban gyorsan kiheverte. A harc nélküli hadviselés után újfent elfoglalhatta helyét a kiemelkedő sarokkő ormán. Mintha mi sem történt volna.
***
Azon a télen sikerült összeszedniük a lányaimnak két kis ördögöt a jég karmai elől. Egyiket a motorháztető belsejéből kihallatszó nyávogása mentette meg. Pontosan szeptember 19-e volt. Onnan tudom, hogy ekkor volt Emese 13. születésnapja, s arra kért, ne penderítsem ki épp e szép napon a szerencsétlen jószágot. A kedvéért!
A másikat a Cserepes sor piaci sikátorainál találta az idősebbik leánykám, s mivel egy cicának már engedélyeztem a szigorúan csak télre biztosított szállást, tőle sem tagadhattam meg, hogy felnevelje a kis pokolbéli lényt. (Merthogy oly csúnyácska volt szegény – bár még nem illett volna hozzá ez a rettenetes rútság, hiszen épp hogy kinyílott szeme a világra.) A hétköznapok múlásával sem lett szebb. Neve változott csak, Lénáról Létóra, amikor Hajnalka megbizonyosodott az állat neméről.
A tél folyamán Meske megtanította harcolni a cseperedő kamasz macskát, hogy az majdan meg tudja védeni magát a hasonszőrűek támadásától. A kiképzés oly jól sikerült, hogy a tanítvány a mester fejére nőtt, és a lány körbe-körbe rohangált a lakásban, visítva menekült az őt üldöző, felbőszült szőrmók kieresztett karmai elől.
A kialakult állapot tarthatatlanná vált. Annál is inkább, mert a reggeli öt órai ébresztőt az egész família édesen átaludta, úgyhogy nap mint nap nekem kellett vállalnom az ajtónyitó komornyik szerepét, hogy dolgára engedjem a jószágot. Üzletet kötöttem. Egy kertes ház lakói befogadták a két kis „vadállatot”, de nekem kellett állni a havi étkeztetés költségeit.
Megtörtént az alku – nem tudom, melyikünk bánta jobban. Én, aki fizetem a táplálásukat – ma már csak a felét a kialkudott összegnek, mert egyik védencünk odébbállt a kertek alatt –, vagy ők, akik viselik a gézengúzok gaztetteit. Számtalan négylábú cimborája akadt a kis ördögnek. A gazda távollétében többször vendégül látta őket a konyhában. Ha zárva volt az ajtó? Felugrott a kilincsre, és kinyitotta.
A zárt ajtó egy élelmes macskának nem akadály!
***
Egy másik alkalommal menhelycicánktól igyekeztem nehéz szívvel, de határozottan megszabadulni. Órát lehetett volna állítani hozzá reggelente.
A koldus néni – aki akkoriban a szomszédos kisbolt lépcsőjén költötte el reggelijét – figyelte cipekedésemet.
Szürke papírdobozt szereztem a boltostól. Oldalait gondosan kiluggattam, hogy a rögtönzött szállítóeszköz levegőzzön. Ismerősöm ajánlotta fel, hogy a városszéli iskola fűtőházába átköltöztethetem a cicust. Ott meleg van, a fűtőház mellett hatalmas a rét, nem törnek a macsek életére a kocsik.
Elindultam ölemben a dobozzal, s benne a kis négylábúval. Csitítgattam.
Az utcán a koldus néni épp szedelőzködött. Mellém szegődött. Sejtette, mi lehet a dobozban. Hallotta a hangokat, a folyamatos kaparászást. Felajánlotta, hogy átveszi tőlem a szállítmányt, neki otthon a lakásban van vagy tíz ágrólszakadt macskája, eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számit. Megköszöntem a jó szót, és biztosítottam, hogy jó helye lesz majd utasomnak, ha egyszer célt érek vele a mező melletti új otthonba.
Akkor meg, válaszolta, kivihetnék az övéi közül is párat, annyian vannak.
„Ezt majd máskor megbeszéljük!” – kiáltottam még sebtében oda, s közben arra gondoltam, a Jóisten minden macska mellé három őrangyalt rendelt annak idején, hogy ilyen gondoskodás veszi őket körül.
A doboz mélyén erősödött kaparászás. A lyukon keresztül a rab állat képet kaphatott hollétéről, de a zsúfolt trolibelső nem hatott rá jól, tovább fokozta izgalmát.
Mivel a karmával nem sokra ment, úgy döntött, más eszközt kell használnia.
Olyan nyávogásba kezdett, hogy a troli utasai felkapták fejüket. Zavart mosollyal igyekeztem csitítani, de csak rosszalló tekinteteket kaptam, s a végén már nem tudtam, melyiket szánták nekem, s melyiket a bedobozolt cicának. Fokozódott, majd hirtelen megszűnt a nyávogás. Hogy miként, fel nem foghatom: a szegény állatnak sikerült átfúrnia fejét a levegőjárat szűk nyílásán.
A gond csak ott kezdődött, hogy visszafelé már nem működött a dolog.
A nyávogás újrakezdődött, s én egyetlen dologra koncentráltam: hogy a miákoló fejet minél hamarabb visszatuszkoljam a doboz belsejébe, mert ha csekély mértékben is, a papírfal tompítja az áradó hangeffektet.
Izzasztó feladat volt!
Csak a húszperces út végén sikerült a cica fejét visszadugni.
Megérkeztünk, végre kinyitottam a dobozt, s kiszabadíthattam rabságából Kacor király utódját, aki puskagolyóként lőtte ki magát az első acélszekrény alá. Onnan a vadidegen szagok csalhatták elő, hogy felfedezze új lakhelyét, a fűtőházat.
El is tűnt a szerszámok között egyetlen búcsúpillantás nélkül.
Néhány hét után érdeklődtem kiscicánk hogylétéről. Pista bácsi, a befogadó személyzet közölte, hogy a vendéget hét nap múlva elnyelte a szomszédos rét vadászterülete. A koldus nénit is foglalkoztatta a patronált szőrmók utóélete. Ajánlottam neki, hogy terelje ki macskafalkáját a nagy rétre, ha kedve tartja. Bár hosszú oda az út gyalogosan, a hely mindenképpen tágasabb és nyugalmasabb.
***
Úgy látszik, a fűtők különösképpen védangyalai a kóbor macskáknak.
Meséli a kórház fő fűtője:
– Egy macskát mi is befogadtunk a téli hideg elől. Ahogy telt az idő, más kandúrok is fölfedezték az ingyenkonyhát. Először egy, majd még egy telepedett le a meleg szobában. Hogy mi módon kerültek be az épületbe, egyikünk sem tudta, mígnem a kollégám felfedezte a dolgok menetét. Az első bevándorló macska a kilincsre ugrott, és ajtót nyitott kint rekedt rokonainak. Azok pedig lassan birtokba vették az egész helyiséget.
Nem lett volna zavaró, ha a jellegzetesen gyanús szagok nem csapták volna meg a fűtők érzékeny orrát, s nem kellett volna rendes szolga módjára egyre gyakrabban eltakarítaniuk a macskapiszkot.
Ami sok, az sok! A fűtők megelégelték a vendégeskedést, s zimankó ide vagy oda, kilakoltatták a vendégsereget.
A kívül rekedt állatok zárt ajtóknak nyávogtak.
***
A közeli pszichiátriai otthon kertjében is megfordult néhány cica. Bájosan, mindenki kedvenceként birtokolták a régi kastélyudvart. Tavasszal innen is, onnan is apró szőrgombócok bújtak elő. Amerre csak jártam, minduntalan belebotlottam egyik-másikba. Találtam belőlük a pincében, az ereszcsatora csövében, a lépcsőkön, a meleg betonon a napon elterülve, egyszóval mindenütt!
Az egész személyzet, nővérek, műszakiak, mosodások, takarítók, konyhások, mentorok és doktorok, mind-mind innen pótolták az évi macskahiányt.
De a szaporulat csak nőtt.
Az igazgató intézkedett.
A lakók megneszelve a hírt, delegációt küldtek a főnökhöz, hogy megmentsék az állományt.
Megnyugtatásukra közölték velük, hogy csupán ivartalanításról lenne szó, mert mindenképpen meg kell akadályozni a további szaporodást.
A történet többi részét hírből hallottam.
Mesélték: a macskák eledelébe valami nyugtatót tettek, hogy másnap össze tudják őket gyűjteni a beavatkozásra.
Hogy hol csúszott hiba a dologba? A hatóanyag bizonyult-e gyöngének, a megbízottak sumákolták-e el az adagokat az etetőből, vagy a macskák érezték-e meg a különös ízt, esetleg bivalyerősek voltak a friss levegőtől és az egészséges környezettől? – Nem tudni.
Tény, hogy másnap a kivezényelt nővérek nekigyürkőztek a feladatnak, de hiába. Hajtóvadászat indult a szerteszóródott házikedvencek ellen. Bizony, szó szerint, mert egyetlen macskát sem lehetett látni elnyúlva a pázsiton, vagy a fák tövében, a megszokott helyeken.
Az állatok élénkebbek voltak, mint valaha! Ráadásul megneszeltek valamit, mert még a szelídebbek sem igen álltak meg egy pillanatra sem a becéző szavakra. A fogdmegek a nyomukban. Mindhiába. A nővérek tehetetlenül tárták szét karjukat, az előkészített zsákok üresen tátogtak.
A lakók mindezt az emeleti ablakból nézték. Derültek.
Később senki nem próbálta megakadályozni a macskák sokasodását.
Mi maradna a jövő századoknak?
