Jelige: Álomkincstár – Álmomban embert öltem – feladom magam a gondolatrendőrségen

Jelige: Álomkincstár

Álmomban embert öltem – feladom magam a gondolatrendőrségen

Szinte minden éjjel álmodom, s legtöbbször jókat, érdekeseket. Egy kezemen meg tudom számlálni, hányszor volt rossz emlékű rémálmom, s ha volt, akkor is inkább csak szomorúságról, elvesztett szerelemről, nem megvalósult hatalmas szerencséről szólt. Erőszakról eddig soha. Ma éjjel azonban olyasmi történt, ami miatt le kell írnom vallomásomat a gondolatrendőrségnek, mert tudom, hogy vállalnom kell a felelősséget tetteimért.

Azt álmodtam, hogy polgárháború dúl városunk utcáin. Igazából nem is nevezhető polgárháborúnak, hiszen nem lehetett tudni az okokat, egyszerűen csak káosz uralkodott. Az emberek a magas bérházak ablakaiból lövöldöztek az utcán haladókra, pusztán azért, mert arra jártak. Mi hárman haladtunk hazafelé családommal, két rokon lány és én. Észlelve az oktalan lövöldözést mondtam nekik: „Siessünk!” Minket is megtaláltak, nagyokat kurjongatva lőni kezdtek ránk az egyik emeletről, szerencsére elég magasról. Nyilvánvalóan nem voltak profi gyilkosok, s távcsöves fegyverük sem lehetett, mert nem találtak el, a golyók csak körülöttünk záporoztak. Ráadásul náluk, odafenn is történhetett valami, mert az egyik fegyveres férfi egyszer csak nagy ordítás közepette kizuhant az utcára.

Végre elértünk a házunkhoz, a lányokat előre engedtem: „Gyorsan! Gyorsan!” Ők előresiettek, elnyelte őket a szűk, sötét lépcsőház, s az ezt követő eseményekből nem észleltek semmit, mivel másodpercek alatt zajlott le az egész.

Mielőtt becsukhattam volna a kaput, szembe találtam magam egy férfival. Teljesen hétköznapi külsejű fickó volt, pocakosodó, kopaszodó, szemüveges, világos, ritka hajjal, világos seszínű szemmel, bőre fényes a verejtéktől, szépen vasalt világos ing, vasalt élű szövetnadrág. Olyan tipikus hivatali figura, az ügyfélszolgálatok pultja mögül, otthonában 2 gyermekkel, feleséggel, nagyképernyős LCD tévével, sörrel teli hűtővel.

„Hová, hová barátocskám! Hova siet?” – kérdezte diadalmas tekintettel. Azonnal nyilvánvaló volt szándéka: az ölés. Pusztán azért, mert útjaink keresztezték egymást, éppen arra járt. A kapualjból nem volt kiút semerre, elfutni nem volt lehetőség. Szemébe néztem: „Ne tegye!” „ Ugyan! Könyörgésnek semmi értelme. Mind ezt csinálják.” – derült ki szavaiból, hogy ez mindennapos foglalatossága, megölni bárkit, kivel összehozza a sors. Kellemetlen érzés volt, tudni, hogy talán eljött a vég, kiút semerre, s a felszabadító ébredés pillanata sem érkezett el.

Ekkor megláttam, hogy kezében nem pisztolyt tart, hanem egy hatalmas kést. Vajszínű, fényes műanyag nyele volt, hatalmas fényes acél – legalább 30-35 cm hosszú – pengével, vércsatornával.
Magam is meglepődtem nyugalmamon, nem tudható, az adrenalinnak köszönhető-e, vagy mert legbelül tudatában voltam, hogy álom csupán ez az egész. Gondoltam az általános iskolából ismert régi trükk megér egy próbálkozást. „Jó napot Gruber úr!” – mondtam hangosan a férfi háta mögé nézve. (Örök homály fedi, miért pont ez a név jutott eszembe…) Ekkor derült ki az emberről, hogy nem profi gyilkos, kizárólag azért foglalkozik öldökléssel, mert olyanok a körülmények, hogy következmények nélkül megteheti. Hátratekintett ugyanis. Előreugrottam, s kezeiben a kést két kézzel megmarkolva vállába döftem. Azonnal leült, kését eleresztette. Én magamhoz vettem, s még kétszer megmártottam benne, mert élesen élt emlékeimben a filmekből, hogy az alig ártalmatlanná tett gyilkos mindig magához tér, s folytatja megkezdett munkáját.

A vértől csöpögő szerszámot eldobhattam volna, de nem tettem. „Jól jön majd a legközelebbi alkalommal” – gondoltam, s a lányok után siettem, majd végre felébredtem.