Jelige: DORO67 – Egy felvonás

Jelige: DORO67

Egy felvonás

Sokat gondolkodtam, miről is írhatnék. Rengeteg témával a fejemben, szeretek írni, önmagamról, rólad, rólatok. Az életről, amely olyan, mint egy forgó színpad, sok felvonásból áll, Te játszod a fő szerepet, a többiek mellékszereplők lesznek. Most elgondolkozol,színdarab? Ugyan akkor lehet,élted filmje is, amely mindig egy új epizóddal bővül ki. Én mindkettőt vallom, néha a színpadon állok, és játszom a rám mért szerepet, s időnként nézem a filmemet..

De nem csak én vagyok benne, mások is, s merem nézni őket is. Mindenkinek van egy saját darabja, filmje csak kevesen nézik, mert néha fájdalommal jár, hiszen benne van a valóság. Érdekesek vagyunk mi emberek, érdekes életekkel. Kívülről minden más, időnként álarcot viselve éljük az életet. Miközben az álarc mögött élnek emberek, nem is tudják, milyen lehet álarc nélkül az élet…

Én is éltem álarc mögött éveket, ma már nincs rajtam, s ha kell, végig nézem a filmemet. Álarc meg véd, azt hiszed? Nem hidd el nekem! Mögötte éled az életet, és eltakarod az arcod a lelkedet, s nem is tudod milyen vagy, mert önmagad elől is véded önmagadat. Mesélek neked, s, talán magadra ismersz, mert Te is így éled az életed. Álarc eltakar mindent, de ez nem igaz, mert mögötte olyan élet van, amit csak Te láthatsz! Sérelmek, fájdalmak, veszteségek, vágyak, álmok, ki nem mondott mondatok… Ez is egy felvonás életed színpadán, forgatag körbe vesz,s Te középen állsz! Mosolyogsz, mindenkire ki arra jár, hangosan nevetsz, de a hátad meggörnyed! Irigykedve néznek rád, s összesúgnak, Ő mindig olyan vidám, egy könny cseppje se hullik le az arcán. Ezt mutatod, s el is hiszik mások. a valóságot, csak te tudod, nem engeded, hogy lássanak, s megsajnáljanak… Mosolyogva sétálsz a forgatagban, mindenkivel beszélgetsz, s aki szomorú megneveteted. E közben te belől sírsz, hangosan zokogsz, s összetörve járod az utad. Nem bízol senkiben, kinek is mondhatnád el, mit érzel? Úgy gondolod, ha megnyílsz, s lelkedet feltárod, meglátják mások, Te is sebezhető vagy. Könnyebb egy álarc mögött nézni másokat, s eltakarni valódi önmagadat. Egy ideig élhetsz így, de e közben valaki meghal benned, eltemeted önmagad! Sebeidet nem tudod begyógyítani, mert annyira fáj, és gyáva vagy. Kapaszkodsz a múlthoz mely kísért, s álmaidban visszatér. Elvesztett örömök, szerelmek, vágyak. Rosszul hozott döntések, melyekben elveszel, s amire vágysz, sehol sem leled. Minden álarc más, ki miért veszi, fel nem tudjuk az okát. Van, aki ezzel takarja el a magány zord világát, s vannak, akik a társas magányt rejtik el. Én is éltem így, s ha figyeled, a tested jelez. Nem beszélünk, csak hallgatunk, mindent magunkba pakolunk, csak akkor sírunk, ha nem látja, senki sem. Szégyelljük a könnyeinket. Szép lassan elveszünk, s minden betegséget összeszedünk. Jelez, a test állj meg, vedd, észre tenned kell valamit! De nem teszünk semmit, a valóság elől tovább menekülünk. S, egyszer csak nincs tovább, már nem lehet, az élet megállít keményen. Összetörve állsz, s nem tudod ki vagy, az úton mikor hagytad el önmagad. Amikor már nincs tovább, erőd elhagyott, akkor érzed, most beszélnem kell… Milyen nehéz ugye? Elkezdeni az első mondatot, s bevallani bajban vagyok…

Látod ez a felvonás lassan véget ér, az élettől kaptál egy leckét. Ennél pontnál sok szereplő kivonul a függöny mögé, Te választod, ki kilegyen az, aki veled marad. Ki előtt mered levenni álarcod,s megmutatni ki vagy.  Te döntöd el, legyen bárki az, bízzál benne, s engedd, hogy megfogja a kezed, s vezessen.

A színpadkép is megváltozik, a kellékes egy asztalt hoz be, két széket hozzá, hogy leülhessetek. Halk zene szól, nem világítnak a fények, csak két gyertya ég s nyugalmat áraszt fénye. Percekig hallgatsz, erőt gyűjtesz ahhoz, hogy beszélhess. Akit választottál csendben figyel, időt adva neked. Halkan mondod ki az első mondatokat, mintha szégyellenéd magadat. Lehajtott fejjel kezded a mesédet, még nem mersz felnézni ne lássa a könnyeidet. Lassan felemeld a fejed, s lepled lerántod, igazi arcod megmutatod. Megfogja kezed, s rád mosolyog, ne félj, itt vagyok, minden mondatodat meghallom. Könnyek között köszönetet mondasz, s mély sóhaj után színt vallasz. Mesélsz magadról a vélt és valós fájdalmakról. Elmondod, lelked kis titkait, s feltárod sebeit. Miközben mesélsz, te a filmet nézed, mely rólad szól, eddig menekültél most már nem lehet, itt nézned kell. Valójában a filmedet meséled, de most mindent meglátsz azt is, amit eddig nem akartál. Közben ő hallgat, s néha kérdez, a miértekre felelned kell. Miközben mesélsz, s beszélgetsz a lelked egyre könnyebb lesz. Nem szégyelled már a könnyeket, mások előtt sem, hiszen ezeket eddig magadba nyelted le, vagy elhúzódtál, hogy ne lássa senki sem. Néha iszol egy korty vizet, ezzel is időt nyersz, mert szakadnak a sebek, s nem mindről könnyű beszélned… Közben másként látsz, mindent a kérdések segítenek. Kezded látni az okokat, s megérteni miért történt akkor az? Más szemmel nézed már, hiszen valamit abból tanultál. Akkor régen talán féltél, s gyáva voltál, kimondani azt, amit gondoltál. Már nincs mi lett volna ha? Az idő kereke nem fordítható vissza… Néha jó lenne, tudom, de a múlt már elmúlt, s nem hozható vissza! Itt most átértékeled, s leckét-mit tanultál megjegyzed. Figyeled, mi történik benned? Kívülről nézed az eseményeket, s lelkedben lassan rend lesz… Nem szégyelled már arcodat, az álarcot, ami eltakart ledobtad. Elveszetnek hitted önmagad, féltél, mi lesz, ha látják valójában ki vagy? S, most itt ebben a felvonásban önmagadat is megismered. Miközben meséled a történeted. Van már mosoly az ajkadon. Hiszen láthatod a filmedet, s a kockákat, amiket eddig nem vettél észre! Látod, ami akkor fájt, volt, amit Te felnagyítottál. S, most mosolyogsz, s fejed fogod, hiszen nem is volt az más, csak egy apró tanítás! Milyen sok tanítást kapunk a sorstól, melyet később látunk meg. S amikor már értjük mosolyogva emlékezünk. Kellenek ezek a kérdések, amiket feltesznek neked, ő mindent látott végig nézett mindent, de tudta nem kérdezhet… Mindenki előtt viseltél egy leplet, de aki figyelt rád, s szeretett látta mögötte a szenvedésedet. Nem okolhatod, akkor miért nem kérdezett? S, ezt a kérdést fel is teszed! Csend lesz köztetek, igazán most ki feleljen? Te fogsz, neked kell. Hiszen, Te nem engedtél magadhoz közel senkit sem. Nehéz ezt bevallanod, bocsánatát kérni, de most megteszed, hiszen itt ül veled. Nem figyeld az időt, most nem rohansz, itt nem menekülhetsz el, nem tehetd meg. Nem is tudod, honnan jönnek a mondatok, csak úgy árad belőled… Egyre könnyebb a lelked, s lassan feltárul minden. Beszélsz a magányról, s félelmeidről, mások is élnek magányban társ mellett, s ők is álarcot viselnek. Tudod, sok ember, még önmagához sem őszinte, mert félnek, mi lesz, ha önmagukba néznek? Ezért sem veszik le a leplet, s kell, még újabbat felvesznek… De Te most bátor vagy, megmutatod igazi arcodat, a sebeidet, a fájdalmaidat. Mesélsz a szerelemről, amibe olykor belehaltál… Volt, amit szerelemnek hittél, de látod már csak menekültél. Éhes és szomjas voltál a szeretetre, s közben a kapcsolatban elvesztettél mindent. Azt hitted az a jó, ha megfelelsz, s fejet hajtasz, s uralkodnak rajtad. Most hogyan látod már? Biztos szerelmes voltál? Vagy csak álomképet hajtottál, amit Te álmodtál… Nem szólsz semmit sem, újabb epizódokat nézel a filmedben… Szerelem, talán az volt egy ideig még a lángok magasan égtek, s égettek. Miután csendesen lobogott, más lett minden, a láng fénye már nem elvakított el téged. Nem is tudtad milyen ő, hiszen nem láttad mindennel felruháztad. Látod, a filmedet most már értesz mindent, nem mindegyik volt igaz szerelem. Milyen is az azt kérdezed? Most erre kell felelned… Újabb kortyot iszol, s elmerengsz, erre a legnehezebb a felelet. Sokszor azt hitted neked ez jó, hiszen szeretnek, ezt mondták neked. A film más mutat, már Te is látod csak elvárások voltak. Nem fogadtak el olyannak, amilyen vagy, változtatnod kellet dolgokat. Nem minden volt számodra jó, még sem szóltál, a szeretetért mindent megadtál. S, ha néha bátor voltál, s kiálltál, mert már nem bírtad tovább, a hibás akkor is Te voltál! Segélykiáltásodat nem hallották! Így vesznek el, emberek s mennek tönkre életek. S aki társas magányban szenved, hiába szól nem értik meg. Nézed a filmedet, s látod hogyan romlottak el a szerelmek. Emlékszel Te is mindig mást hibáztattál, most már látod, mind ketten vétettek hibát. Kevesen tudják, s ők bátrak nem nyelnek le semmit sem, megbeszélnek mindent. S, ha mélyen vannak, s úgy érzik, még van remény, a legőszintébb beszélgetésbe kezdenek. Mit látsz most a filmedben? Milyen titkokat rejtenek? Látod már, a hibát? Hányszor rossz helyen parkoltál? Újra sírsz, s nem érted akkor miért nem láttam meg? Ez a felvonás sok mindent megtanít neked. Illetve Te tanulsz abból a múltból, amit eddig éltél meg! Egyre jobb ugye, ahogy tárod fel a lelkedet. Most sok mindent látsz, s ahogy mesélsz, róla már nem fáj. A szerelemről eddig mást gondoltál. Ugye milyen érdekes, egy időutazás egy jó baráttal az asztalnál. Álarc nélkül beszélgetni, s a lelkedet feltárni. Meglátni mitől szerelem a szerelem nem mind volt az, aminek hitted… Bevallod, őszintén volt, akiket irigyeltél, nem tudtad mi a titkuk csak nézted őket, s ábrándoztál. Most megláttad mit hibáztál, hiszen a kérdésekre válaszoltál. Mások titkát megértetted már, sokat tanultál. Lassan a felvonás végéhez ér, a gyertya is leég. Sok mindent elmondtál. A filmed, minden kockáját érted már. Az álarcot végleg félre dobod, nem kell már, önmagadban utaztál, s új célokkal és hittel mész utadon tovább. A félelmeidet az öröm veszi át, hiszem, már mosolyogsz a múlt néhány kockáján! Őszintén kimered mondani mire, vágysz, semmit sem titkolsz már tovább! Szeresd a múltadat, hiszen onnan indultál, minden leckét, megtanultál. Bocsáss meg mindenkinek, s Önmagadnak, elvárások nélkül éld az életed.

Szeresd Önmagad, olyannak amilyen vagy, s ugyan így szeress másokat!

A felvonás véget ért, ujjá születtél!