Jelige: Czéhmester – A Horgas hídja Istambulban

Jelige: Czéhmester

A Horgas hídja Istambulban

Decsi Kiss Jánosnak

Elíz a szállodában maradt, így Czéh György költő, művészeti író (a megyei múzeum munkatársa) egyedül vágott neki az éjszakai városnak.

Gyerekeik fizették be őket titokban erre az útra, 35. házassági évfordulójuk alkalmából. A repülőtérről másfél órát buszoztak a szállodáig, ami a Boszporusz közelében, a régi városrészben van, az európai oldalon.

Nap közben megnézték – úgymond – a nevezetességeket, ráérősen ténferegtek estig. Czéhnek feltűnt a sok kóbor kutya; fülükben valamilyen jel, talán oltási bizonyítvány. Elámult, ahogy az itteni nép fittyet hányva a közlekedési lámpák jelzéseire, halált megvető bátorsággal átszalad a piroson.

Elmentek a modern művészet múzeumába is, ahol az idősödő költő szokásához híven tüzetesen megvizsgálta a kiállított képeket; följegyezte néhány alkotó (Kemal Önsoy, Burhan Uygur, Nevhiz Tanyeli) nevét azzal a szándékkal, hogy tanulmányt ír a megye irodalmi-művészeti folyóiratába. (A tanulmány a 2015./5. számban jelent meg.)

Elíz vette észre bámészkodás közben az óvodásokat, amint járszalagot fogva besétáltak a terembe („olyan aranyosak, hát nem?”) meg-megálltak a festmények előtt, óvónénijük röviden magyarázott nekik, közben kérdezgette őket. A gyerekek hangja mulatságosan összekeveredett, ahogy válaszoltak.

Naplemente után megvacsoráztak egy takaros vendéglőben: birkahúst és halat ettek, sok fűszerrel és salátával. Azután Czéh visszakísérte feleségét a hotelbe, aki fáradtak érezte magát és lepihent.

Az utcán annyian voltak, minta nappal lenne, pedig már éjfél felé járt. Magányos sétája közben a költő és művészeti író eltűnődött: Bornemissza Gergely és társai is ezt a földet tapodták, amikor Török Bálint kiszabadulására készültek, aki a Héttoronyban raboskodott. Aztán aprópénzt dobott egy koldus dobozába, aki flakonos ásványvizet és papírzsebkendőt kínált cserébe, Czéh azonban egyiket sem fogadta el.

Nem messze onnan két sasorrú, szakállas férfi beszélgetett, előttük apró kecskelábú asztalon olcsó nyakláncok. Néha elrikkantottak valamit, ami hatástalannak bizonyult, senki sem lépett oda hozzájuk. Czéh György se, csupán elsétált mellettük.

Az egyik vendéglőből éppen ételmaradékot raktak ki a kutyáknak. Az étkezdéből ugyanaz a zene ömlött, mint amilyet húsz-huszonöt éve Bulgáriából hazafelé jövet hallott a jugoszláv határon, a több órás várakozás közben. A török vendégmunkások igyekeztek volna Mercedeseiken, Volkswagenjeiken, mikrobuszaikon népes családjukkal Németország felé.

Ebből a zajból bontakozott ki az utcai muzsikus hegedűjének hangja. „Önmagának játszik” állapította meg György úr, amikor rápillantott. Fiatal volt; fehér inget és zakót viselt, rövidre nyírt hajában a halántékánál ősz szálak csillogtak. Mintha csak otthon a táncház szünetében szaladt volna ki a barokk főtérre. „Janicsár ivadék lehet” gondolta Czéh, de nem ez a meglehetősen közhelyes feltételezés, hanem a zene és az ének szépsége csalta még közelebb. „Mintha a szerelemről és a kétrét hajló égről dalolna!”

Odalépett a fiúhoz:

„Díz ist folkmjúzik.”

A zenész csukott szemmel játszott tovább.

„Zérgút end verivell” próbálkozott újra Czéh. Megint elszégyellte magát, mint hasonló helyzetekben mindig, hogy nem tanult meg egy idegen nyelvet se. Elíz igen: németet tanít a gimnáziumban, emellett gyakorlott idegenvezető; általában nyugdíjasokat visz német nyelvterületre.

„Magyar vagyok!”

„Oké” válaszolt az ifjú közömbösen.

„Azt ismeri-e, folytatta Czéh György, immár az anyanyelvén és énekelni kezdett:

Horgas hídja négy lábon áll,

Az én rózsám azon sétál.

Olyan vékony a pöndő rajta,

Mint a vörös hajma hártya héjja volna.

Az utcazenész hallgatta a férfi rekedt hangját, néhány taktust vele együtt dudorászott és az ismétléstől már húzta is. Elkapta a ritmust, bele-belecifrázva a dallamba kísérte Czéh szólóját.

A járókelők közül egyre többen megálltak, néhányan közülük topogtak a ritmusra vagy laláztak és pénzt dobtak a hegedűtokba.

Aztán Czéh György és a muzsikás meghajolt.

Taps, üdvrivalgás tört ki és füttyögetés hallatszott.

Czéh az utcazenészre mutatott, mintha műsort vezetne az otthoni közszolgálati televízióban:

„Díz ist favorit!” Majd felkiáltott: „Vivát Sárköz!”

Az alkalmi közönség ezt látva érzékelte, hogy vége a produkciónak, lassan oszlani kezdett.

Czéh és a török fiatalember elégedetten vigyorgott egymásra, mint két csínytevő suhanc.

Az alkalmi énekes újra kotorászott a zsebében, már csak 2 euró aprója maradt:

„Ez a tied” mondta és belepottyantotta a hegedűtokba.

A fiú tiltakozott és kézzel-lábbal próbálta megértetni, hogy felezzék meg a bevételt.

„Nem a!” jelentette ki Czéh határozottan, ”az a tied.”

Paroláztak és meglapogatták egymás hátát. „De jó a világon lenni!” szakadt ki Czéh Györgyből a vallomás, amikor elbúcsúztak.

Megragadhatott a török utcazenész fejében a dallam, mert Czéh még sokáig hallotta, amint a Boszporusz felé tartott.

Horgas: vízfolyás Decs határában (Tolna megye).