Jelige: Levendula – Titkos kincs

Jelige: Levendula

Titkos kincs

E misztikus történet két 13 éves lányról szól, akik még a történet elején ellenszenvesen viselkedtek egymással, nem keresték egymás társaságát, de a végére örök barátságot kötöttek. Az egyik tini neve Anna, vörös hajú, szeplős, barna szemű lány volt. Kitűnő tanuló, s kedvelte a történelmet, kedves, barátságos természetéért szerették. Az észt, és az okosságot képviselte. A másik lányt Beának hívták, vékony, barna hajú lány, aki szókimondóságával hívta fel magára a figyelmet. Kedvenc tantárgya a testnevelés volt, Ő az erőt képviselte. Anna és Bea osztálytársak, de egymás ellentétei voltak, sosem szerették egymást.

Történetük így kezdődött: Ősz volt, péntek délelőtt, mikor a két lány csúnyán összeveszett, és ezért az igazgatónő azt a büntetés adta nekik, hogy délután az iskolában ki kell takarítaniuk az egyik termet. Bea így szólt az egész osztály előtt:

– Én Annával nem, ismétlem, nem fogok együtt dolgozni, és itt maradni az iskolában!

– Én sem maradok, a sportmániás Beával! – kiabálta az ideges lány.

 Ha nem csengettek volna bele, akkor megint összekaptak volna. Nehezen teltek az órák az iskola falai között, míg végül 4 óra lett és a két lány az igazgatói előtt várta az igazgatónőt. Több méterre álltak egymástól, jelezvén a köztük lévő ellenszenvet és az iszonyt. Bea melegítőben, és sportcipőben álldogált rosszkedvűen. Anna egy farmernadrágban, és lila pulcsiban üldögélt a széken. Az iskola vezetőnője így szólt:

– Nos, akkor tessék neki állni takarítani! Két órátok van arra, hogy rendbe tegyétek a biológia termet. Én itt leszek az irodámban, telefonálok. Ha veszekedést hallok azonnal elkérem az ellenőrzőtöket, és egy jó hosszú üzenetet írok bele- mondta felháborodottan a szemüveges nő és Anna kezébe egy seprűt, Bea kezébe egy vizes kannát nyomott. A két tini elsétált a teremig. Anna gyorsan beszaladt, és elkezdte seperni a padlót. Bea pedig támasztotta a falat. Már eltelt fél óra, mire Anna szólt halkan:

– Idefigyelj, jó lenne, ha te is segítenél, nem csak a falat támasztanád, és csinálhatnál már valamit!

– Hát te is idefigyelj, azt csinálok, amit én akarok, nem te fogod megmondani, mit kezdjek magammal! Menj és takaríts!- szólt vissza Bea, s újból nekidőlt a falnak. S ebben a pillanatban Bea keze lejjebb csúszott az egyik csempére, és a csempe beljebb nyomódott, majd egy titokzatos ajtó jelent meg, s kinyílt. Ez az ajtó kicsi, alig pár méteres szobába vezette be. A két lány egymásra nézett, Anna ámulva szorongatta a seprű nyelét.

– Ez valami csoda, szuper titkos hely. Én bemegyek- szólalt meg Bea bátorságot sugallva, de persze kicsit szorongott, mert a helyiség ismeretlen és sötét volt. El is indult, már az egyik lába az ismeretlenségben volt, mégis így szólt:

– Anna, bejössz te is? – kérdezte a barna hajú lány, kevésbé mérgesen, szinte mindig undok volt Annával.

– Hát nem is tudom. Na, jó! Hozok zseblámpát, mindig van a táskámban – mondta kalandvággyal, de kis félelemmel is. A lányok beléptek a szinte koromfekete terembe, amit, csak Anna kezében lévő kis zseblámpa világított meg. Az ismeretlen falai valaha fehérek lehettek, de a kosz, és a pókhálók szürkére színezték. Az egész plafont óriási pókhálók szőtték be. Régimódi asztal mögött szék állt, velük szembe az ajtó. Az ajtó mellett egy hatalmas polcos szekrény foglalta el a helyet. Azon sok könyv sorakozott, és az alsó polcon egy igazán különleges dolog feszített. Ezen kívül más különlegességgel nem szolgált a terem. Anna az alsó polcon rávilágított, egy kicsi régi fadobozra. Odamentek és Bea kinyitotta, a dobozka belsejében, egy régi papírtekercs feküdt.

– Alig olvasható –állapította meg Anna. Valóban réginek tűnt, még valaha tintával írhattak rá, gyűrött, piszkos, megviselhette az idő. Alig lehetett elolvasni a rajta lévő irományt. A lányok kikerekedett szemmel izgatottan néztek egymásra, és kíváncsian nézték a lapot. Anna hangosan elkezdte olvasni a szöveget, melyre ez volt írva: „Ezt az irományt az utókorra hagyom, remélem, ki most ezt a papírt kezedben tartod, megbecsülöd, majd nagy kincset találhatsz, ha a lapon lévő utasításokat követed, de ez egyedül nem lehetséges, hisz ehhez csapatmunka és együttműködés szükséges.”

– Azt már nem, enyém lesz az egész kincs, mert én találtam meg ezt a helyet! – kiáltotta felháborodottan Bea.

– Nem, nem, ez a kincs az enyém, ha nem lett volna, a lámpám sosem találunk volna rá- vágott vissza Anna. Ezen veszekedtek egy darabig és a kis vörös lány mondta ki a békítő mondatot:

– Talán, ha együtt működnénk, hamarabb megtalálnánk a nagyszerű kincset, s majd elfelezzük.

– Jól van, rendben, de erről senkinek egy szót sem – egyezett bele Bea.

Közben meghallották a harangszót, mely a 6 órát jelezte, s azt, hogy letelt a takarítás ideje. Kifutottak a szobából és az ajtó bezárult utánuk. Az igazgatónő megérkezett és körülkémlelte a biológiatermet. Nem volt megelégedve, ezért másnapra visszarendelte a lányokat takarítani. A tinik hazamentek. Másnap nagyon lassan teltek az órák, mindketten csak az előző napra tudtak gondolni. Azért újból eljött a délután 4 óra, Anna és Bea egymásra mély tekintetet vetve kezdték el takarítani a biológia termet. S mikor az igazgató is elment, bementek a titkos szobába, és újra a lapot olvasták. Melyen ez állt: „Gratulálok, ez a második utasítás. A feladatok ahhoz, hogy közelebb kerüljek a kincshez: meg kell találnotok egy kulcsot. A kulcs az iskola legrégibb területén a legrégibb szekrényben fekszik. Találjátok meg!”

Mindketten gondolkoztak, de egyikük sem tudta, és arra a közös döntésre jutottak, hogy Bea lefut a könyvtárba, és felhoz egy-két iskolatörténeti könyvet. 5 perc múlva Bea megérkezett két vastag könyvvel a kezében. Egyikük az egyiket, a másikuk a másik könyvet kezdte el olvasni összehangoltan. Állítom, Bea soha még nem olvasott ennyit. Anna találta meg a választ hamarabb. A legrégibb rész az étkezőben volt. Ott sok szekrény helyezkedett el, idejük pedig kevés, még takarítaniuk is kellett. Arra gondoltak, elolvassák a harmadik utasítást is. Melyben ez szerepelt: „Azt a szekrényt kell megkeresni, mely diófából készült.”

Mind a ketten lefutottak az étkezőbe, ahol nagy csend fogadta őket, mely egyáltalán nem volt szokványos. S az étkezőben sorakozott egy csomó szekrény, mind-mind más volt.

– És honnét tudjam, hogy melyik a diófa? – tette fel a kérdést Bea.

– A diófa mindig sötétebb a többinél – kacsintott rá Anna, és hátba veregette Beát. Meg is találták, és kis idő múlva ki is nyitották. Tényleg, ahogy le volt írva a vaskulcs a szekrényben feküdt magányosan. Bea kiemelte és zsebre rakta. Visszasietek a titkos szobába, még fél órájuk volt, gyorsan nekiálltak takarítani, és közben beszélgettek.

– Hallod Bea? Ha most összetakarítunk, holnap nem kell jönnünk, és akkor nem tudjuk megcsinálni az utolsó utasítást, ami valószínűleg elvezetne a kincshez. Holnap péntek, a szünet előtti utolsó nap, meg kell találnunk holnap a kincset! – mondta kedvesen Annus.

– Igazad van! Holnap próbáljunk valami rosszat tenni, és talán holnap is takarítanunk kell! – hangzott szintén a kedves válasz Beától. Megint hat óra lett, és hazamentek. Másnap mindketten csináltak valami rosszat, és lám mi lehet a büntetés? Pénteken 4 órától 6 óráig takarítaniuk kellett a biológia termet. A kamaszok már mosolyogva találkoztak a folyosón, Bea kivette a kulcsot, és a papírtekercset a zsebéből, majd a padra tette. Ketten olvasták fel az utolsó részt: „Kedves olvasó, ez az utolsó utasítás. Erről a kincsről tudnotok kell, hogy a világ legnagyobb kincse. Ez a kincs a titkos ajtó mellett, a falban található. Ezt a falat jó erősen meg kell nyomni, de ezt csak két ember tudja megcsinálni. Ott van egy ládikó, és azt nyitja a vas kulcs. Utóirat: Tisztelettel az iskola első igazgatója, 1712.”

A két leány mosolyogva egymásra néztek, és az ajtóhoz rohantak, mindkettőjüknek a kincsen járt az esze. Anna úgy gondolta, hogy a kincs nem lehet más, csak arany, és el is tervezte, hogy az árából világkörüli útra megy. Bea is azt hitte, sok-sok pénz rejlik benne. Ő híres sport meccsekre szeretett volna eljutni. Tolták a falat tiszta erőből, és hirtelen szemük elé tárult egy ládikó, melyet por lepett be. Közösen kinyitották, és ámulva látták, hogy egy papírdarab fekszik bene. Melyre ez volt írva: „A világ egyik legnagyobb, és legszebb kincse az igaz barátság.”

A lányok csodálkozva néztek egymásra. Kincset vártak, és azt is kaptak, hisz ebben a pillanatban megölelték egymást. Anna és Bea az egész szünetet együtt töltötték, megismerték egymást és örök barátságot kötöttek. Sokszor megemlegették a napot, mikor Bea azt a bizonyos falat támasztotta, hisz e miatt jött létre a barátságuk.