Focializmus

Benedek Szabolcs prózaírót a legtöbben talán a századfordulós Budapesten játszódó, misztikus regényei  (A vérgróf, A vérgrófnő, A vértanú) miatt ismerhetik, a trilógia utolsó kötete 2013 tavaszán jelent meg. A József Attila-díjas szerzőnek ez már a tizennyolcadik könyve.

Foci, nemzeti tragédia és forradalom. Manapság keresni sem lehetne jobb témát. Ráadásul szerelem is van benne! Telitalálat! A szerző annyira jó érzékkel választott témát, hogy több futballrajongói oldal is hírt adott róla, sőt még a DigiSportba is bejutott, ami mostanában elég nagy szó egy szépirodalmi könyv esetében. Benedek futball iránti érdeklődése egyébként nem új keletű, erről meg is győződhetünk A vérgrófnő egyik fejezetében, amelyben egy korabeli Ferencváros–MTK meccsre kalauzolja el olvasóját. A Focialista forradalom talán kevesek által ismert témájáról Benedek Szabolcs több interjúban is elmondta, hogy először 2001-ben találkozott az esettel, amikor az Eső szerkesztőjeként kapott egy esszét Ember Máriától, az események egyik szemtanújától. Az 1954-es berni döntő nem előzmények nélküli az irodalomban sem.

Megihlette például Szabó Lőrincet, a témához kapcsolódik Vereség után című verse. De Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére és Darvasi A titokzatos világválogatott című kötetének novellái (pl. A másik berni csoda) is foglalkoznak a témával. Az említett művekben a futball szorosan összekapcsolódik a nemzettudattal, kiterjed az élet minden területére, s olykor még mitológiai magasságokba is emelkedik.

Benedek azonban azt a folyamatot követi figyelemmel, hogy a vereség miként lépi át a sport kereteit, s válik politikai tiltakozási formává. A kötet tehát a fociról kevésbé, sokkal inkább az adott történelmi szituációról szól.  Ez a szemléletmód viszont a szerző Budapest vőlegényei és Az élcsapat, avagy a Tanácsköztársaság 1919 című regényeihez vezet vissza.

A Focialista forradalom a mai napig tragikusnak tartott 1954-es berni világbajnoki döntő elvesztése után kirobbant tiltakozásokat, az 1956-os forradalom előzményének is tekintett zavargásokat mutatja be egy pesti bérház lakóinak életén keresztül. A kötet meglehetősen vegyesre sikerült. Remek a nyitány, a ház és lakóinak bemutatása, leírása. A szereplők magukban hordozzák a 20. század különböző történelmi konfliktusait, traumáit. Ez a feszültség már rögtön az első lapokon megjelenik: „A lakók egy időben még úgy emlékeztek, hogy az oroszok hordták el a vasrudakat, Balla elvtárs azonban fölvilágosította őket, hogy tévednek, mert a fasiszták tették, akik álnokul magukkal hurcolták a rács elemeit Nyugatra, ahol hamarosan minden darabja amerikai hadizsákmány lett. Bizonyára már át is szállították az egészet az óceánon, és beleépítették valamelyik tőkés vérszívó villájának a kerítésébe.” 

Az első fejezet szinte tökéletes, mintha egy kamaradarabban lennénk. A lakók megelevenednek, a klaffogó kalucsniban szaladgáló Balla elvtárstól a muskátlikat akkurátusan a napfény után tologató Kohárnéig. Mindeközben remek párbeszédek tematizálják az Aranycsapat körüli politikai-társadalmi rajongást és kétségeket, a vasárnapi ünnepi esemény körüli „kötelező” felhajtást, s a politika frázisait. Kár, hogy a regény ezt a szintet nem képes tartani. Amint elhagyjuk az épületet a forradalom kedvéért, bajban vagyunk, s mintha az elbeszélő veszne el a forgatagban az olvasó helyett.

A legnagyobb problémát a történet sematikussága és a leíró nyelv színtelensége jelenti. A megmozdulások ábrázolásakor igencsak közhelyes leírásokba futunk bele: „Mindenfelé dühös és ordibáló emberek. A tömeg már nem csupán zsongott és morajlott, hanem zúgott, bömbölt és harsogott. Akár egy hatalmas, ezerfejű fenevad. Juliék még soha nem láttak ilyet. Ez egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy május elsejei felvonulás. Ijesztő volt, rémisztő. Nagyon tisztán lehetett érezni, hogy ez a tömeg bármire képes. Ereje van. Azt tehet, amit akar.” Az elbeszélő többször győzköd minket arról, hogy a „világbajnoki döntő kizökkentette a dolgokat az ismerős kerékvágásból, és valami nagyon szokatlan készülődött Budapesten”, ám ennek különlegességét, szokatlanságát valahogy nem sikerül visszaadnia. „Ezerfejű fenevad”-ként láttatni a megmozdulásokat nem túl eredeti gondolat, legalábbis egy szokványos hétvégi Újpest–Fradi rangadó után jobb formában lévő drukkerek összecsapásához képest délutáni matinénak tűnik ez a leírás. Holott elvileg ez egy igen nagy megmozdulás volt az ország történetében. Ennek ellenére egyszerűen nem éri el az ingerküszöböt, s az olvasónak valahogy emiatt még Robi és Kati bimbódzó munkásrománcához sincs kedve szurkolni.

Amikor Robi a rejtélyes, a szereplők által is rettegett, s a mai olvasók legtöbbje számára szinte elképzelhetetlen helyre, az ÁVH egyik börtönébe kerül, a félelem helyett jóformán egy átlagos, sokszor hallott börtönpanelt kapunk sötéttel és rendületlenül csöpögő csappal. Még nagyobb gond, hogy mintha Robi sem aggódna, hanem unatkozna benn, ezért gyorsan megvilágosodik az apjával kapcsolatban. Akadnak logikai következetlenségek is. Például Balla elvtársat, aki az első fejezetben nagyon gondosan felépített karakterként, hithű kommunista besúgó-házmesterként lép elénk, hirtelen lelkes forradalmárként látjuk viszont az utcán, magyarázatot azonban csak jóval később kap az olvasó. Ne is csodálkozzunk, hogy Balla elvtárs is zavarba jött a nyakába került zöld-fehér zászlótól.

Ugyanígy gondban lehetünk a kötet mondanivalóját illetően. A Focialista forradalom felveti ugyan annak a lehetőségét, hogy sport és ideológia viszonyrendszerére kérdezzen rá, ám ez kimerül abban, hogy a szereplők ellőnek néhány igencsak közhelyesnek ható gondolatot: „A fodbal komoly dolog. Nem szabad alábecsülni. Egyáltalán nem játék. Nagyon sok mindenre használható. Ezzel a kommunisták is tisztában vannak. Csak elszámították magukat. A válogatott csapat kikapott, és erre az eshetőségre nem készültek fel.” És persze a rendszerrel elégedetlenkedők gondolatai is felskiccelődnek. Ennél mélyebbre azonban itt sem látunk. Így arra a kérdésre sem igazán tudunk érdemben válaszolni, milyen összefüggések lehetnek a focialista forradalom és 1956 eseményei között. Már csak azért sem, mert utóbbi időszakot kissé bátortalanul, szerényen és csendesen át is ugorja a könyv.

A történet hátterében végig ott találjuk a Horthy-korszak és a nyilasok tisztogatásait, ami leginkább az ex-nyilaskeresztes Balla és a horthysta főtiszt Kerepeczky vitáiban csúcsosodik ki. (Utóbbi egyébként az egyik legerősebben kidolgozott figurája a könyvnek.) A tüntetők ennek megfelelően zsidóznak is rendesen. Ráadásul a regény vége az 1966–1967-es zuglói nyilaspert eleveníti fel, ami mégiscsak azt sugallja, hogy a szörnyűségeket elkövető exnyilasok szépen belesimultak a szocializmusba. Éppen úgy, mint Balla elvtárs, aki egyébként végignézte, ahogy az apját a kommün idején a Lenin-fiúk agyonverik, tehát valójában személyes sérelmek miatt sodródott közéjük.  A szövegekben azonban ezek csak felvillanások, kiaknázatlan területek. A Focialista forradalom nem akar többletinformációval szolgálni sem a korról, sem a politikai-történelmi helyzetről, így megelégszik azzal, hogy csak rápillant a témára, nem elemzi mélyen a konfliktusokat. A könyv minden szempontból egy biztonsági zónán belül marad, holott ennél jóval merészebben többet is vállalhatott volna.

Összességében a Focialista forradalom egy tisztességgel, de kapkodva megírt könyv. Izgalmas témaválasztás kevésbé izgalmasan elbeszélve. Akik szeretik a történelmi tényeken alapuló, sporttörténeti vonatkozásokkal is rendelkező könyveket, és könnyebb vasárnapi olvasmányra vágynak, bátran vegyék meg. Akik viszont ennél többet várnak el egy szépirodalmi szövegtől, azok alighanem csalódni fognak.

Benedek Szabolcs: Focialista forradalom. Libri, 2013.

Gaborják Ádám