Onagy Zoltán

Baráth Lajos

2012. augusztus. 19. - 08:29

Tizenhét regényt és novelláskötetet, forgatókönyveket, drámát írt, számolatlanul publikált és tárcázott. Jellemző, hogy utolsó kötete 1989-ben jelenik meg, túlzottan az átkos része, így szól az aktuális ítélet. Pedig néhány hete pincejárat, lomtalanítás, kézbe került Baráth Lajos néhány szerencsésen egy dobozba keveredett kötete. Finom kis megfigyelések, remek meglátás, hihető és érzékelhető helyszínrajzok, olvasható kisnovellák. Csak. Csak ne lebegne bántón minden bekezdése fölött a kötelező vörösen szitáló köd. A kora meghatározza az írót. Nem bújhat el, nem bújhat ki.

Munkásíró. Így nevezték az átkosban a munka világából érkező írókat. Aczél György, a kádár-éra kulturális tótumfaktuma külön munkásíró szekciót képzelt el, hozott össze regnálása hosszú ideje alatt.

Hogy milyen különös, mára felfoghatatlan világban vált Baráth Lajos íróvá, nem csak a művei, a napilapok, ahol dolgozott, de az évszámok is világossá teszik. Mielőtt a betűk mentén teszi le a lantot, ácsnak tanul (a fa szeretetét élete végéig megőrzi), de megismerkedik a kőbányával (miként a kortárs Gerelyes Endre is, aki külön regényt ír a kőbányászok bonyolult lelki világáról), később segéderő a felfejlődő szocialista építőipar fényes jövő előtt álló ipari városaiban, Diósgyőr, Miskolc, Tatabánya. Baráth Lajos úgy fogalmazza, „nyugtalanul vándoroltam szakmától szakmáig, falutól városig”.

Az írást a Diósgyőri Munkásnál kezdi, a Vasmű üzemi lapjában, később az Észak-magyarországnál, még később Tatabányán, a Dolgozók Lapjánál. „Volt itt egy vezérigazgató, aki azt mondta magáról, hogy ő csak igazgató, az egyetlen, de a csoportvezetők is igazgatónak mondják magukat, ezért ő a főigazgató. Azt is mondta, ha a bánya el tud tartani negyven focistát, akkor egy írót is bevesz a csapatba. Néha beszédeket is kellett írnom, de elsősorban író lehettem” – egy kilencvenötös interjúban vázolja ezekkel a szavakkal tatabányai honfoglalását. (Az ember ilyenkor gondol arra, atyaég, de jó is volna egy kis kommunizmus, egy kis bánya negyven kis tatabányai labdarúgóval + egy író, aki ő volna.)

1959-ben túllép a zsurnaliszta helykeresésen, megjelennek első elbeszélései. A siker kétségtelen, igaz, olyan mentorok egyengették a rögös altalajt, mint Veres Péter, Illyés Gyula, Váci Mihály. A pályára állítás e három irodalmi nagymogulnak olyannyira sikerült, hogy olyan történt Baráth Lajossal, ami az ellenállásból érkező hithű kommunistáknak is ritkán sikerült, 1962–63-ban egymás után három könyve jelent meg: az Ember fehér bottal, a Házak tábla nélkül és A díszhal. A fönt citált, hatvanadik születésnapját megünneplő interjúban válaszolja a vértessomlói kocsmában, nem álszerény: „Várom, hogy jön valaki, mint te most. Egy tehetséges fiatal, akinek egy év alatt megint három könyvét lehet kiadni, mint nekem az első évben. Mindig mondom, milyen szerencsém volt! Ha a nálam tehetségesebbek is megkapták volna ezt az esélyt! De hát kellene most nekünk ekkora tehetség?” minthogy Veres Péter a saját Gyepsor-novelláihoz hasonlította írásait.

„Bennünket nem nagyon kellett biztatni a tiszta és őszinte beszédre, a nagy nemzedék – akiknek az árnyékában védettnek éreztük magunkat, a napfényük meg napról napra növesztett – erre tanította a tűztáncosokat. Hiszen mi, prózaírók is tűztáncosoknak számítottunk. Bertha Bulcsú, Szakonyi, Gerelyes, Sobor Anti, Kertész Ákos, jómagam – s persze Galambos! Jártuk az országot, s nem is akárkikkel. Veres Péter, Illyés, Szabó Pál, Tamási Áron, Juhász Ferenc, Benjámin László” – írja Baráth erről a Tűztánc koráról. Különös farkasvakság, főként hivatásos „munkásíróként”, minthogy arasznyival se túl az ötvenhat előtti irodalmi világon, a kősematikus szocreálon, a Pártot ennen vérével tápláló heroikus párttitkáron, a kizsákmányoló kulákon, a népet ópiummal hülyítő gonosz papon. Első kötetét (Ember fehér bottal, 1962) kezdi ezzel a derűs mondattal Cserei, a bányászbrigád párttitkára: „Bennünk van még a régi is, de már az új is. Egyszerre mind a kettő.” De munkássága központi magja mégis abban az egyetlen tételben koncentrálódik, ami erőtleníti, hitelteleníti egyszerre, a nemlétező szocialista életmód, az új debilitást megteremtő szocialista embertípus, és hogy a „szocialistaság” tanul konfliktusaiból, és halad, halad töretlenül a megteremtett fejlett szocialista társadalom következő grádicsára. Cél a csillagos ég.

Baráth Lajos (Abaújkér, 1935. augusztus 18. – Vértessomló, 2006. július 29.) író. Művei: