BENE ZOLTÁN: A DOKTORNŐ

Éjféltájt hazakullogott, az injekciós tűjét az ajtófélfába vágta. Felöltötte magára házi köntösét, hogy ezután kétkedő tekintettel üsse föl a vaskos, bőrkötéses könyvet. Az ablakpárkányon, befőttes üvegekben piócák, varangyok és vízisiklók társaságában férgek és bogarak lakoztak...

BENE ZOLTÁN

A DOKTORNŐ

Egy este − szépen fújt a szél, olyan lágyan, cirógatón, hogy a mi falunk szűzlányai mind a ketten belemártották az orcájukat és pironkodva lúdbőröztek − a hájas tanácsnok rosszul lett a varrodájában. Éppen egyik varrónőjének tartott továbbképzést, mikor kiverte a verejték, légszomj tört rá, majd megfájdult az oldala cefetül. Az okított varrónő kicsiny tétovázást követően telefonált a doktornőnek, aki megérkezvén erősen megörült, hogy nem kell vesződnie a vetkeztetéssel, azzal a hájas tanácsnok hófehér ülepébe nyomott egy injekciót. Fél órával később a varroda tulajdonosa otthon pihegett, felesége és leányai szorgoskodtak körülötte.
    Csakhogy másnap este − csepergett az eső, a fák levelei viaszosan csillogtak a halványan derengő utcai világításban − a rezes orrú tanácsnokot, a szatócsbolt tulajdonosát, miközben okosan magyarázta legújabb pénztáros kisasszonyának, hogy miként működik a leleményes pénztárgépezet, hirtelen kiverte a verejték, egyszerre galád légszomj tört rá, majd megfájdult az oldala veszettül. A vizenyős-kék szemű pénztáros kisasszony először megrettent, ám csakhamar reszkető hangon telefonált a doktornőnek, aki megérkezvén megörült, hogy ezúttal sem kell vesződnie a vetkeztetéssel, azzal a rezes orrú tanácsnok vörös pattanásoktól tarka fenekébe nyomott egy injekciót. Fél óra múltán a szatócsbolt birtokosa már otthon pihegett, felesége, leánya, menyei és unokái szorgoskodtak körülötte.
    Igen ám, de a harmadik este − a levegő rezzenetlen volt, az utcai padokon egy-egy búslakodó sóhaj gubbasztott csendesen, magába roskadva − a cingár tanácsnok, a falunk vadásztársaságának feje, miközben a puska tisztogatását mutatta nagy türelemmel a bíró unokahúgának, egyik pillanatról a másikra úgy érezte, kiveri a verejték, szörnyű légszomj tör rá, s mindezek után ráadásul még az oldala is megfájdul embertelenül. A bíró unokahúga először visszahőkölt, ám második gondolata már a doktornő volt, fel is hívta íziben. Az pedig, megérkezvén, nagy lendülettel vágta az injekciós tűt a cingár tanácsnok fekete szőrerdővel borított fokhagymagerezd-farába. – Fél óra múlva a vadásztársaság első emberét komor legénylakásán dülledt szemű nővére ápolgatta lankadatlan szorgalommal.
    És ez még mindig nem volt elég! Mert a negyedik este − a madarak olyan lassan repültek a falunk fölött, hogy a faluvégi kurta kocsma teraszára szorult törzsvendégek attól tartottak, megállt az órájuk − a harmonikás tanácsnok, midőn a hangszere rejtelmeibe próbálta beavatni a bíró titoknokának, a valaha karcsú derekú amazonnak vörösre festett hajú keresztlányát, azon kapta magát, hogy kiveri a verejték, halálos légszomj tör rá, végül megfájdul az oldala kegyetlenül. A bíró titoknokának, a valaha karcsú derekú amazonnak vörösre festett hajú keresztlánya hosszú percekig élvezettel figyelte szenvedését, aztán mégis kihívta a doktornőt, aki szótlanul, tüzes tekintettel bökte injekciós tűjét a harmonikás tanácsnok pikkelysömörös alfelébe. Fél óra sem telt belé, s falunk kitűnő muzsikusát, megkerülhetetlen közéleti személyiségét a neje őnagysága és nyúlfogú leánya pátyolgatta, miközben nyalka veje azon morfondírozott, nem használhatná-e ki ezen váratlanul adódott alkalmat arra, hogy valamiképpen tönkretegye a tangóharmonikát, esküdt ellenségét, nyugalma felbolygatóját…
    Így érkezett el az ötödik este, mikor is a doktornő előrelátóan odatelepedett a csirkekeltető telep kapujába, ahol a telep vezetője, a kancsal tanácsnokasszony éppen az új biztonsági őrt ellenőrizte váratlanul. Üldögélt a doktornő hosszasan, szép este volt, őszbe csavarodó, fütrös barna hajába bele-belekapott a langymeleg déli szellő, számolgatta a csillagokat, dúdolgatott egy régi-régi dalt, de nem történt semmi. Éjféltájt hazakullogott, az injekciós tűjét az ajtófélfába vágta. Levetkezett, felöltötte magára házi köntösét, hogy ezután kétkedő tekintettel üsse föl a vaskos, bőrkötéses könyvet, mely a konyhaasztalon hevert. Az ablakpárkányon, befőttes üvegekben piócák, varangyok és vízisiklók társaságában férgek és bogarak lakoztak, a doktornő olykor-olykor, felpillantva a sorok közül, kedvtelve legeltette rajtuk a szemét. Érthetetlen szavakat suttogott nekik, közben lapozgatott a kódexben, csóválta a fejét egyre. Így hajnalodott rá.
    Délelőtt hosszú tanulmányt írt a Minden lében kanalas orvosság magazin számára, melynek egyik, nevezetesen a Boszorkánykonyha fantázianevű pályázatán az elmúlt esztendőben elnyerte a harmadik díjat. Déltől este hatig rendelt, bütykös lábakat vizsgált, kehes mellkasokat kopogtatott, derékig nyúlt emlők alatt kereste a szívdobogást. Elpilledt kissé, mégsem volt rest megírni négy levelet a bíró négy hím nemű tanácsnokának és egyet a kancsal tanácsnokasszonynak. Mind az öt levélben megköszönte közreműködésüket a kísérletében, egyúttal elnézést kért az esetleges kellemetlenségekért. Közben öreg este lett − jóllehet szépen fújt a szél, s olyan lágyan, cirógatón, hogy a falunk szűzlányai mind a ketten belemártották az orcájukat, majd pironkodva lúdbőröztek −, a doktornő összemosolygott a teliholddal, csontropogtatón nyújtózott.
    Nem állítom, hogy valóban ő volt az a macska, akit aznap éjjel a rezes orrú tanácsnok portáján a hájas tanácsnok kutyája megfojtott. Az azonban cáfolhatatlan tény, hogy soha többé nem láttuk. Helyére egy hónap múltán magas fiatalember érkezett, akit már első rendelése alkalmával fölkeresett falunk mindkét szűz leánya.

Részlet a Falunk tükre című novellafüzérből