Nem is olyan rég még otthon voltak, Berlinben, együtt az egész család: Oszkár, Nina, a kislány nővére, Hanna, Anyu és Apu. Mindannyian nagyon boldogok voltak, mert Apu bejelentette, hogy idén is elmehetnek találkozni Nagymamával és Nagypapával Magyarországra, ahogy a korábbi években.

Jelige: Szp0rsi

Oszkár és Nina

„Nina, merre vagy?” - gondolta Oszkár olyan hangosan, amennyire csak tudta. Semmi válasz. Pedig általában, ha Oszkár csak fele ilyen hangosan gondolt valamit, a kislány már azt is meghallotta. Most azonban Oszkár egyedül volt egy félig megevett margarinos kenyérrel. Igazság szerint még sose hagyták így egyedül, és ez egy kicsit megijesztette a magára maradt medvebocsot. Jó, persze, olyan már megesett korábban is, hogy egy-egy fürdetés erejéig elválasztották Ninától, de ez most más volt. „Miért hagytak itt csak így?” – tűnődött a játékmaci a poros kis Trabant hátsó ülésén, miközben felidézte az elmúlt napok eseményeit.

Nem is olyan rég még otthon voltak, Berlinben, együtt az egész család: Oszkár, Nina, a kislány nővére, Hanna, Anyu és Apu. Mindannyian nagyon boldogok voltak, mert Apu bejelentette, hogy idén is elmehetnek találkozni Nagymamával és Nagypapával Magyarországra, ahogy a korábbi években. Oszkár emlékezett arra is, milyen boldog volt Nina a hír hallatán. Mintha még a kis szőke copfjai is mosolyogtak volna, és úgy szorongatta Oszkárt, hogy egy picit meg is lazult a bal mancsa, de Anyu megígérte, hogy megvarrja, ha visszajöttek. A maci persze ismerte a nagy öröm titkát: a Nagymama táskájában lapuló sok-sok kis ajándékot, amelyeket csak azon a messzi helyen lehet kapni, ahonnan Nagymamáék jönnek. Még Hanna is elmosolyodott egy kicsit, pedig ő igazán ritkán mosolygott, amióta az a magas, kék szemű fiú eltűnt és Apu megtiltotta neki, hogy nyilvános helyen beszéljen róla, és azt a nyakláncot hordja, amit ki lehet nyitni és az egyik felében a lány, a másikban a fiú arcképe van (Apu ki is akarta dobni, de végül csak megenyhült, és megengedte Hannának, hogy megtartsa).

Néhány nappal a bejelentés után már be is zsúfolódtak a kis, krémszínű Trabantba (ami a család nagy büszkeségének számított azóta, hogy három év várakozást követően végre megérkezett), és elindultak a hosszú útra Magyarország felé. Oszkárnak már ismerős volt az út, hiszen ez már a negyedik nyár volt, amikor bekészítettek egy nagy adag margarint, hozzá kenyeret, konzerveket, és családostul felkerekedtek, hogy annak a nagy-nagy tónak a partján találkozzanak a rokonokkal (Nina egyszer megkérdezte Anyut, rövidebb úton nem lehet-e eljutni a Nagymamához, de Anyu valami olyasmit mondott, hogy Charlie nem engedi; Oszkár nem tudta, ki az a Charlie).

Nina nagyon szeretett utazni, Oszkárnak sem volt ellenére, Anyu és Apu azonban mindig olyan feszült volt ilyen alkalmakkor, hogy Nina egy idő után mindig elkezdte kérdezgetni Oszkárt, nem csinált-e valami rosszat, ami miatt mérgesek a szülei. Ez a feszültség szerencsére mindig elpárolgott, amikor kiszálltak a Trabantból, és Nagymama vagy Nagypapa nyakába borultak. Most is így történt: egyik pillanatról a másikra mindenki mosolyogni és nevetgélni kezdett, Oszkár pedig megkönnyebbült – hiszen neki, mint gazdájához hűséges medvebocsnak, mindig az volt a legfontosabb, hogy a szőke copfos kislány boldog legyen.

Nagymama és Nagypapa kedves, művelt, kicsit szomorú szemű emberek voltak, akiknek a hajából az évek kiszívták a színt – legalábbis Anyu ezt mondta Ninának –, és akiket mindig fel lehetett vidítani egy öleléssel. Minden évben, amikor találkoztak velük, elvitték a családot egy kicsi, de annál hangulatosabb étterembe (ahol Oszkár mindig külön széket kapott Nina mellett) és arról meséltek, hogyan telt az elmúlt évük; Nina és Oszkár nagyon szerették hallgatni ezeket a történeteket, amelyek leginkább azokra emlékeztették őket, amelyeket Anyu szokott felolvasni esténként, lefekvés előtt. Aztán egyszer csak mindig elérkezett a beszélgetésnek az a pontja (persze csak miután befejezték az ebédet), amikor a szülők elengedték Ninát játszani a tópartra, Hannát pedig vele küldték, hogy vigyázzon rá.

Oszkár úgy látta, Hanna ezúttal szívesebben maradt volna a nagyokkal, de azért csak felállt és felemelte a kismackót is, jelezve, hogy indulhatnak. Nina még gyorsan felkapta a Nagymamától kapott furcsa fekete folyadékot tartalmazó üvegét, és ő is a tó felé vette az irányt, ahol már több kisgyerek is játszadozott az augusztusi napfényben. Oszkár nem félt attól, hogy Nina nem talál majd játszópajtást, hiszen a tónál eddig mindig akadt legalább egy-két kisfiú vagy kislány, aki tudott németül, így Ninának akkor is volt kivel játszania, ha Hannának éppen nem volt kedve – hiszen Hanna már nagylány volt, a nagylányoknak pedig nem mindig van kedvük játszani a kicsikkel.

Így történt ez most is, a nagylány csendben leült egy padra, majd egy halvány mosoly kíséretében arra biztatta a húgát, keressen valakit a korosztályából, akivel fogócskázhat vagy ugróiskolázhat, ő pedig majd a padról figyeli. Nina leültette Oszkárt Hanna mellé, majd elfutott és néhány percen belül már egy nagyfülű kisfiúval szaladgált.

– Na, Oszkár, ehhez mit szólsz? – kérdezte Hanna, furcsán a távolba bámulva.

„Mihez?” – gondolta Oszkár, de nem érkezett válasz. Hanna nem olyan volt, mint Nina, nem hallotta a medvebocs minden gondolatát, s Oszkár kezdte úgy érezni, a nagylány nem is hozzá beszél, csak úgy valakihez, esetleg önmagához; Oszkár nem tudta eldönteni.

– Olyan itt, mint két világ között, nem? – folytatta Hanna elgondolkodó tekintettel, még mindig a messzeséget kémlelve. Oszkár nem értette, de hirtelen nagyon szerette volna megölelni a lányt. Nina erre a gondolatra rögtön magához szorította volna őt, Hanna azonban épp csak elszakította a tekintetét a víztükörtől, feléje nézett és elmosolyodott egy kicsit. Ez is több volt, mint a semmi.

Ekkor azonban a váratlanul felbukkanó Nina szakította félbe a furcsán egyoldalú beszélgetést:– Hanna! Oszkár! Képzeljétek, Hans azt mondja, mennek piknikezni – újságolta a kislány a játéktól és az izgalomtól kipirult arccal. – Ugye, mehetünk mi is? – kérdezte hatalmas világoskék szemét Hannára meresztve, majd amint rájött, hogy nem az illetékest kérleli, már rohant is tovább Anyuhoz, hátha megengedi.

Oszkár nagyon remélte, hogy így lesz, mert tudta, mennyire csalódott és szomorú lenne a kislány, ha nemleges választ kapna, Hanna tekintetében azonban semmi biztatót nem talált, amikor a nagylány felkapta, hogy visszavigye őt a húgának.

Meglepetésükre azonban a szülők nem zárkóztak el egyértelműen a piknik gondolatától, helyette elkezdték kérdezgetni Ninát a részletekről. Mikor és hol is szeretne ő piknikezni egészen pontosan? A kislány csak annyit tudott, hogy egy óriási nagy esemény lesz, egy S kezdőbetűs város közelében, már ha Hans jól tudta. Anyun és Apun látszott, hogy nem teljesen értik, miről van szó, Nagymama szeme azonban felcsillant, gyorsan félrehívta Aput, és olyan gyorsan kezdtek suttogni valamiről, hogy Oszkár valószínűleg akkor sem értette volna, ha hallja; Anyu pedig azt mondta, majd később megbeszélik ezt a piknik-ügyet.

A következő napokat viszonylag nyugodt és jó hangulatban töltötték el a nagy tó mellett, piknikről, Berlinről, S betűs városokról szót sem ejtve, majd harmadnap délután Apu furcsa mosollyal az arcán bejelentette, hogy Nina közelgő születésnapjára való tekintettel elmennek arra a bizonyos hatalmas eseményre. A kislány magánkívül volt örömében – ami érthető, hiszen pikniket eddig csak rajzfilmekben látott (Oszkár meg még ott sem); egész nap le-föl szaladgált a medveboccsal a hóna alatt, és még a szigorú Nagymama is csak nagyon ritkán szólt rá, hogy nyugodjon meg egy kicsit.

Így történt, hogy másnap reggel elbúcsúztak Nagymamától és Nagypapától, majd mindannyian bezsúfolódtak a család büszkeségébe, és megindultak a – mint közben kiderült – Sopron nevű város felé. Elég meleg volt, ezért Anyu letekerte az ablakot, Oszkárnak pedig feltűnt, hogy nagyon sok másik autó tart ugyanabba az irányba. Egy idő után már nem is nagyon tudtak haladni, néhány óra elteltével pedig gyakorlatilag egyhelyben álltak. Közben nagyon sok gyalogos is feltűnt, akik az autók között sétálva siettek előre, egy-egy bőrönddel vagy kisgyerekkel a kezükben.

Ezek voltak Oszkár utolsó emlékképei, mielőtt Apu egyszer csak felkiáltott a volán mögött, mire Anyu szinte elhajította a margarinos kenyeret, amit éppen rágcsált, majd kipattant a Trabantból, Hanna felkapta az időközben elbóbiskolt húgát és már szaladtak is a többi ember után. Oszkár nem is emlékezett, Apu mikor ugrott ki a kocsiból, csak a távolodó hátát látta a poros napfényben.

Ennyi volt. Aztán mind eltűntek. Oszkár nem értette, hiszen soha nem hagynák magára, hiszen ő mindig jó és hűséges kismackója volt Ninának… Nem értette. Azt a reménykedéssel vegyes kétségbeesést sem értette, ami Apu utolsó szavát átitatta, de legfőképpen azt nem, miért hagyták egyedül.

„Nina!” – gondolta még egyszer, minden kétségbeesését a szóba sűrítve, de most sem érkezett válasz. Pedig a medvebocs biztos volt benne, hogy a kis gazdája is keresi őt. Hiszen ő a legjobb barátja.

– Nyitva a határ! – kiabálták mindenhonnan, mindenféle ismeretlen emberek, de Oszkárt nem érdekelte a határ, őt csak szőke copfos kislány érdekelte, akit elvittek mellőle.Oszkár korábban nem tudta, mi az a piknik, de most már biztos volt benne, hogy nem szereti.

A hely szép lassan elcsendesedett, a nap is a vége felé közeledett, az emberek elszállingóztak.

Oszkár szomorúan bámult kifelé a család büszkeségének letekert ablakán.

– Réka! Gyere, mennünk kell! – kiabálta egy női hang valahonnan a közelből.

– Pillanat! – hallatszott a válasz szinte közvetlenül Oszkár mellől.

A kismackó összerezzent, amikor egy pici kéz nyúlt be érte az ablakon.

– Anyu, nézd! Valaki itt hagyta szegényt – mondta a furcsán barna hajú kislány, aki kivette a Trabantból. – Pedig látszik rajta, hogy valaki már nagyon sokat szeretgette. Anyu, miért hagyták itt?

– Tudod, kicsim, az emberek nem sok mindenre gondolnak, ha csak egy karnyújtásnyira van tőlük a szabadság, és attól félnek, ha csak egy perccel is tovább késlekednek, lezárul előttük az út.

– Ó – hangzott az együttérző válasz. – Akkor nem jönnek vissza érte?

– Nem, kicsim – felelte a másik Anyu.

Oszkár biztos volt benne, hogy most bizony elpityeredne, ha tudna sírni.

A furcsa nevű kislány egy pillanatig elgondolkodott.

– Megtarthatom? – kérdezte, miközben úgy nyitotta tágra barna szemét, ahogy Nina is tette, amikor a piknikért könyörgött. – Mégse hagyhatjuk itt csak így …

A másik Anyu szemügyre vette a medvebocsot, majd rámosolygott a kislányára.

– Rendben, hozd csak haza. Megvarrom a bal mancsát.