Ugrás a tartalomra

Jelige Napkeleti – Elszámolás

Tyupi szülei haragudtak rám, néha tiltották tőlem, de sohasem dobtak ki. Nem, nem érzek ilyen szelídséget irántuk, és szeretném, ha hangomból kiérződne az erőviszony. Az volt az igazi erőviszony, amikor sok évvel később a két öreg órákig várakozott irodám előtt, hogy megköszönhesse…

 

 

 

 

Jelige Napkeleti

Elszámolás

 

    Mindent elértem, megkaptam, amit akartam kivéve két dolgot: az igazi szeretetet, s immár sohasem tudom meg a legfontosabbat: ki voltam én.
    Bámulok a semmibe. A hosszas hallgatás közben oly érzésem támadt, volt szeretet. Valódi is. Ez a legutolsó lehetőség, hogy igaz legyek. Tisztulási vágy, vagy a minden mindegy őszintesége? Ki tudja?
    Életemben az első tortát a tizennyolcadik születésnapomra kaptam. Hónapok óta laktam az egy évvel korábban megismert Tyupinál. (Soha nem kérdeztem meg, miért viseli e furcsa becenevet.) Mint utólag kiderült, annak a napnak délelőttjén arra törekedett, hogy szobáját ne hagyjam el. Fel sem tűnt, amikor időnként az öccse bejött, s őt kiküldte. Ilyenkor József -illet koravén szigorához a név- ott folytatta a szórakoztatást, ahol bátyja abbahagyta. Pedig, könnyen gyanút foghattam volna, hiszen József nem volt barátságos természetű. Ám a siker érdekében összefogott testvérével. El sem tudom hinni, olyan egyszerű eszközökkel így félrevezettek. Mondtam később Józsefnek, hogy senkibe ne bízzon. Még az anyjába sem. Láttam rajta, meghökkenti a gondolat, s furcsa mód, sokkal erősebb ellenállást véltem felfedezni az arcán, mint Tyupinak, amikor ugyan ezt előadtam. Valószínű ezért nem kedveltem meg Józsefet. Gyanakvó volt, akár csak én, de sohasem nyitott. Könnyű úgy nyitottnak lenni, ha semmi anyagit nem veszíthetsz? Nem könnyű. Mert addig létezel, amíg van valamid. Egy kis melegség, egy kevés lelked. Ha ezeket vásárra viszed, s az üzletet elbukod, menthetetlen helyzetbe kerülsz.
    A tábor, ahol Tyupival megismerkedtünk, kedvezett a kamaszkor vége felé járó fiú, s egy, valamivel idősebb, önmagát árvává tevő ember találkozásának. Mindkettő lázadt valami ellen, mindkettőnek vágott az esze, mint a borotva, s mindkettőnek volt lelke. A másiknak sokkal gazdagabb. Ezt én, aki évek óta magamra voltam utalva, azonnal megéreztem. Feltétlen és sürgős szükségem volt rá. Amíg együtt voltunk, belőle táplálkoztam, ez egyértelmű. Később volt néhány év, amikor egymás nélkül éltünk, aztán az új szelek hajnalán ismét összesodródtunk. A rengeteg pénzem forrását ő fakasztotta; kitúrtam magam mellől; a rendszert tovább fejlesztettem; mérhetetlenül meggazdagodtam. Most már jól van? Tessék, kimondtam. Tetszik? Mégis az én érdemem a birodalom kiépítése. Hiszen egy évet sem voltunk együtt. Ő ment el, miért vádolnám magam? Nem akart veszélyesen játszani, vagy ahogy ő mondta, tisztességtelen életbe keveredni? Szegény maradt.
    Csapongnak gondolataim, forr az agyam. Nem vagyok képes végigvezetni egy történetet. Tizennyolcadik születésnap. Megismétlem, és százszor újra mondom, akkor kaptam életemben a legelső tortát. A szentségit! Egy marék liszt, víz, tej, vagy mit bánom én micsoda. Tizennyolc évig várni erre! Nem, nem várni, mert nem tudtam róla. Tizennyolc év után szembesülni, hogy ilyesmi is létezik. Születésnapra. Hogy ezért én voltam a hibás? Én hagytam el a családot? Hát el lehet hagyni úgy egy családot, ha kiharcolod magadnak a gyerekotthont? Akkor csakugyan családot hagysz el? Magatehetetlen, eszement embereket hagysz el, nem családot!
    Anyám… Jól esne most egy pohár erős. Nem, nincs ital. Ennek a dolognak színjózanul járok a végére. Anyám nem hitte, hogy az történik. Amikor a néhány összeszedett holmival az ajtóhoz indultam, hirtelen hisztériás rohamot kapott, tépett, ütött, míg a gyámhatóság embere védelmébe nem vett. Utána meg átkozódott, a törvénnyel fenyegetőzött. „Csak tizenhárom éves” –visítozta magából kikelve. Biztattam védőmet, talán taszítottam is egyet rajta, hogy az ajtón kikerüljünk.
    Milyen nehéz megszelni a tortát. Az árvaházban sem volt torta, de az élet kibírhatóbb volt, mint otthon. És nem maradtam ott nagyon sokáig, a bentlakásos iskola megkönnyítette dolgom. 
    Az elején csúnya baklövést követtem el, amikor értem jött az a család. Valamiért tetszettem nekik, azt mondták, az én koromban a gyerek még nevelhető. Aztán beültem abba a hatalmas szobába, órákig nem mozdultam. Néztem a mennyezetet, a stukkókról tudtam, a tulajdonosok gazdagok. Fogalmam sincs mi lelt meg, amíg ott barátkoztak velem, szólongattak, a végén azt mondtam: ezt egyszer mind én örökölöm meg. Ezzel befejeződött. Megfogtak, s visszavittek az otthonba.
    Tyupi szülei haragudtak rám, néha tiltották tőlem, de sohasem dobtak ki. Nem, nem érzek ilyen szelídséget irántuk, és szeretném, ha hangomból kiérződne az erőviszony. Az volt az igazi erőviszony, amikor sok évvel később a két öreg órákig várakozott irodám előtt, hogy megköszönhesse… Hazudok. Ott ültek, aztán elmentek, mert nem kegyeskedtem megszakítani az üzleti tárgyalást. Nagylegény voltam. Egyszer az életben történhetett volna meg, hogy Tyupit, s a szüleit igazán megfogjam. Azt képzeltem, akkora úr vagyok, nekem nem kell kijönni az irodából. Csak amikor én akarok. Elmentek, pedig meg akarták köszönni. Ezeket nevezi a társadalom tisztességes embereknek. Odajönnek hozzám, aki nem állt ki Tyupival verekedni, hanem testőreimmel laposra verettem. Viszont később kifizettem a tartozását, megmentettem a bajból. Ezt akarták megköszönni.
    Nem! Ezeket nem nevezi a társadalom becsületes embereknek. A társadalom nem becsületes, mert ha az lenne, nem léteztem volna én. A nagy én. A másik, a valamikori, az árvákat összefogó élt volna egy normális környezetben. Ám a daganatként burjánzó világban megöltem azt a sérült, alapvetően mégis jó embert. Hihetetlen magasságokba jutottam. És most itt van a roncs. Nem azért, mert a világ megjavult és megfizetett a gaznak. Egyszerű számítási hiba miatt jutottam ide.
    Nem mentettem meg senkit. Szerződést kötöttünk Tyupival. Pénzt adtam, sajnos napra visszaadta. Mi az, hogy tisztességes emberek? Mit értek el becsületességükkel? Valaki számon tartja őket? Én, aki a semmiből emelkedtem, megmutattam erőm! Nevemtől rettegtek! Mert gyáva férgek az emberek. Micsoda röhögés, tudálékos megmondtamén-röfögés lesz, amikor kiderül, hogy már nem vagyok. És azok fognak a leghangosabban ugatni, akik autójukat is átfestették pénzem kedvéért. Városszerte mindenki az én dohányomat reklámozta!
    Minisztereket, polgármestereket, bankokat vettem meg magamnak, egyedül Tyupiékat nem tudtam megvásárolni. Ha akkor kimegyek az irodából… Nem mentem!  Asszonyaim után sem mentem. Feleségeimet elengedtem, nem bántottam őket. Mindenki arra várt, rabszolgák lesznek, állandó fenyegetettségben fognak élni. Tisztában vagyok ezzel, a város szeme rajtam, az én szemeim a várost fürkészték és jelentettek. Neveket nem fogok mondani, talán fel sem tudnám sorolni, akik fájdalmat kaptak csökönyösségükért cserében. Ott, ahol én jártam, kizárólag az erő tartja kordában a dolgokat. Hány ember jut olyan magasra, mint én? Sok semmiházi és zsebét vakargató kukac! Agyoncsapnám az egészet! Most viszont én vagyok alól, a muzsika másoknak szól. Inkább asszonyaimra gondolok, a nőkre. Szerettem a nőket!  Egynadrágos aszfaltkoptató koromban is állandóan ágyakba bújtam. Ennek semmi köze a pénzhez. Nagyon akartam, hogy szeressenek, csodáljanak. Enyém volt a nyerő recept. Itt ez a tükördarab. Nem! Most nem kellett volna belenéznem. Megőszültem, olyan az arcom, mint a rongy, amellyel a földet súroltam a katonaságnál. Repülj tükör!
    Ismét elkalandoztam. Sötét haj, fekete szem, csokoládé bőr. Nem esett nehezemre az udvarlás. Eh, megvágtam magam! Egyszer Tyupiéknál is megpróbáltam felvágni ereim. Olyan szépnek találtam, ha az a szőke, rettenetesen büszke Oltyán Valéria sajnálkozva rohan miattam a kórházba.    
    Nem nekem való a házasság intézménye. Első feleségem, Amália igazi asszony volt! A második, egy lotyó. Annak már csak a pénzemért kellettem, ő nekem a melleiért. És amúgy nagyon dekoratív volt. Már az első házasságnál is ismertek. Volt-e ember, aki csak magamért szeretett? Tyupi… A feketehajú telefonos asszony! Most megmondom: aki megtalálja beszédemet, adja át Dorinának. Címe a papíron. Átkozottul néma ez a diktafon. Szeretném, surrogjon a szalag, mint ezer évvel ezelőtt, amikor fél láda bor után szerelmet vallottam neki a rozoga magnóba.  Ó, Dorina!
    Tyupi szobájában heverésztem az ágyon, beszélgettünk, olvasgattam, szólt a zene, fel sem tűnt, hogy tulajdonképpen szobafogságban vagyok. Délben jött Tyupi anyukája, mehetünk ebédelni. Istenem, milyen régen volt! Mindjárt harminc éve. Tökéletesen magam előtt látok mindent. Ültünk az asztalnál, egyszerű kétfogásos ebédet ettünk. A végén Tyupi felállt. Azt hittem az asztalt kell összeszedni. Mire elmozdultam volna ismét ott termett, egy gyönyörű tortával kezében.
    -Isten éltessen! Ennyit mondott, s kezembe nyomta.
    Néztem a kerek süteményt, néztem Tyupit, Józsefet, az édesanyjukat, aztán nem láttam semmit. El kezdtem sírni. Igen, én, Réthy Balázs, a megállíthatatlan üzletember, a mindenkin áttaposó sírtam. Halljátok emberek? Én, akitől rettegtetek, aki számtalan embert megverettem, az ellenfeleim földjeit felégettettem, én sírni is tudtam valamikor! Most is tudnék, de nem érdemes. Eldöntött dolog, a végkifejlet nem kétséges. Száműzetésben kellene meghalnom, mint Napóleon. Mennyire tiszteltem nagyságát, állandóan róla faggatóztam Tyupi apjától. Motoszkált bennem a hadvezér. Valamit nagyon elrontottunk. Mindketten. Ez a kötél maradt. Csúnya látvány leszek annak, aki megtalál.
    A szépség. Mindig foglalkoztatott. Volt egy jól begyakorolt mosolyom. Tökéletes időzítése, amikor a karibi barnaságomban pózoltam színes könyvet forgatva. A háttérben álló fontos emberek homályosítva, a mellettem álló a képről levágva. Így jelent meg minden pénzelt fórumon. Az iskolában is úgy járkáltam, feleltem, mintha állandóan fényképeznének. Aztán fényképeztek, túl sok géppel néztem szembe. Akkor nem örökített meg senki, amikor tehetetlen voltam, földönfutó.
    Az agyamba égtek bele a legerősebb képek. Egymásután pörögnek. Mindegyik önálló. Ülünk hárman Tyupiék asztalánál. Tyupi édesanyja a tortámat szeli. Alig kicsit izgek-mozgok, de bensőm robban. Elsírom magam. Kedvesen bátorítanak, sehol semmi megszégyenítés. Aztán jóllakottan nevetünk. Később az asztalra fekve hahotázunk. Mindenki előtt a legnagyobb fazekak tele vízzel, abból iszunk, nehogy szomjan haljunk. Minden játékban benne volt Tyupi anyja. Én ellene buzdítottam. Eredménytelenül. Később sem jártam Tyupinál sikerrel az ilyen tevékenységgel.    
    Amikor hatalmam lett, elegendő volt egyetlen utasítás, s hulltak a fejek. De én, önmagamért, miért nem voltam elég erős sohasem? Miért kellett mindehhez pénz? Hát én, addig nem én voltam? Ha igazságtalanság ért, a nálam jóval nagyobb diákokat is képen töröltem. Az otthonban is sokan követtek engem. Azért hallgatnak az emberek valakire, mert félnek tőle. Féltek tőlem? Ezt akartam? Igazán ezt akartam, vagy csak vezér lenni? Nem megy egyik a másik nélkül. Olyanok az emberek. Félelem kell nekik, erős kéz. Birkák! Hogy rühellem!    
    Volt néhány jóindulatú ember is az életemben. Mind arra akart rávenni, ami teljesen lehetetlen: éljek mértékletesen. Milyen mértéket kellett volna használnom, hogy helyesnek minősüljön? Majdnem harminc éves koromig éltem úgy, ma van –ha ugyan, holnap nincs. Egyszer -délutáni kimenőn az otthonból- megálltam a valutás üzlet előtt. Hirtelen ötlettől vezérelve teljesen lehetetlen pózt öltöttem. Éppen tovább akartam állni, amikor egy turista két egydolláros bankjegyet nyomott kicsavart kezembe. A meglepettségtől odamerevedtem. Mikor magamhoz tértem, azon gondolkoztam, hogyan értékesíthetném, hiszen ha bemegyek az üzletbe, a következő állomás a milícia lesz. Végül meglett az oly áhított rágógumi. Az összest a szájamba tömtem. Alig tudtam rágni, csorgott a nyálam, nem adtam meg magam. Másnap fájt az arcom, a rágóizmok. Enni sem tudtam. Még egyszer megtörtént, iskola után, zárt sorsjegyen négy darab százas bankót nyertem. Két láda pezsgőt vásároltam belőle. Mire elfogyott, nagyon beteg lettem. Ilyen fájdalmas a nyerés. De a beosztás nem oldott volna meg semmit. Minden, ahogy jött, úgy ment. Jóval később, amikor szabadok lettünk, s Tyupival ismét összeszaladtak utjaink, kezdtem komolyabban venni a költekezés kérdését. Akkoriban ismertem meg Amáliát, aki valami olyasmit mozdított meg bennem, amit nő sohasem. Egyedül vele éreztem, mit jelent a felelősség. Vagyonomat is ennek köszönhetem? Óriási tévedés. Milliárdjaim nem a felelősség, hanem az erő és gátlástalanság eredménye. És az, hogy most itt vagyok a csupasz falak közt, szegényebben, mint valaha, szintén annak következménye. Egy hiénát megevett a többi hiéna. Felsőbb utasításra. Mert ennek a dicsőség a fejébe szállt. Nem vette észre, hogy ugyan néha a hiénák felkoncolnak egy-egy magányos oroszlánt, de alapvetően a hiéna hull el az oroszlán csapásától. Számításaimból kiiktattam a vérengző oroszlánt. Felségsértés bűntette miatt fővesztés járt régebben is. Most pedig, a dögevő oroszlánok korában, ugyan úgy nincs bocsánat. Ide jutottam. Miért kellett volna mértékletesnek lennem? Inkább három pohár pezsgő! Különben, nem szeretem a pezsgőt. A gőgösség és összeugratás itala. Néhány éve irodámban utasításokat osztogattam. A szeretőm nyeregben érezte magát, február elején pezsgőért és eperért sóhajtozott. Legszívesebben pofon vágtam volna, ám remek alkalom volt az emberek semmisségét kihangsúlyozni, nem szalaszthattam el. Rögtön a legelegánsabb autómat küldtem a kétszáz kilométeres útra, hogy a nagyvárosból hozzák el a kért árút. Miért mesélem ezeket? Érted mesélem, neked mondom Dorina! Amikor oly szerelmes voltam beléd, a világ végére is elmentem volna kedvedért, hogy epret hozzak egy pohár pezsgő mellé. Ám akkor szegény voltam, és az üzletek üresen álltak. De te oly szép voltál! És férjezett. Ezt az utolsó levelet, mégis neked mondom.         
    Remek életrajzot írtak rólam a fizetett tollnokok. Siker volt benne, kaland, könnyezéshez elegendő szenvedés, s én, mint mindenen áttörő hős. A legyőzhetetlen! Semmit sem tudnak rólam. Mit kellene tartalmazzon egy életrajz?
    Születtem ezerkilencszáz… Lényegtelen.
    Évtizedekig vágyódtam apám után. Mire megtaláltam már öreg volt és egészségtelen. Nagy pompával eltemettettem. Kezeimből mindegyre kisikló szellemét hittem felbecsülhetetlen értékűnek. Ő sem fontos.
    Van egy gyermekem valahol a világban.
    Aztán…
    Nem, nem lehet továbblépni! Mindegyre megjelenik a dátum, ordít agyamban. Hát jól van, tessék! 1992-ben, alig egy év után kitúrtam Tyupit a cégtől. Már mondtam, nem én túrtam ki, magától ment el! És különben is, egy hivatalos életrajzban ilyesmi nincs feltüntetve.
    Ez nem hivatalos. Ez – végső. Évek múlva mondta Tyupi, teljesen higgadtan, talán barátsággal, vigyázzak vagyonomra, mert addig leszek valaki, amíg pénzem lesz.
    Utána minden oly gyorsan történt. Öt év alatt zsebre vágtam a várost. (Ezt valaha valahol olvastam. Biztosan tudom, nem az én találmányom, zsévé, zsebre váglak.) A versenytársak egész dohányföldje, raktárak váltak a tűz martalékává. Én pedig, egyre gazdagodtam. Aztán minden összeomlott. Oly hirtelen, időm sem volt felkészülni a túlélésre.
    Figyelmeztetett Tyupi. Ha Tyupi itt lehetne! Nincs Tyupi. Dorina sincs. Semmi nem maradt. Vége.

  
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.