Aztán az az SMS. Amennyiben nem fizetek 48 órán belül, letiltják a kimenő hívásaimat. Nem is lett volna vele bajom. De hát én már kifizettem azokat a számlákat! Pontosan emlékeztem rá. Úgy sem ér semmit az egész, az elismervényt naivan kidobtam az első kukába.

Jelszó: Shira

Szeretem apámat!

    Kimentem az erkélyre, megcsapott a jeges januári levegő, végre egy kicsit egyedül. Becsuktam magam mögött az erkély ajtót. Csend volt. Az a jóleső csend. Senki sem szólt hozzám. Lerogytam a székre, komótosan elővettem a cigarettámat és rágyújtottam. Már megint egy legrosszabb nap. Megpróbáltam végiggondolni a dolgokat, de ahányszor apámra gondoltam újra elöntött a méreg és, ha ez nem lett volna elég a napom különböző kudarcai is rám zúdultak   
    Reggel jól indult minden. Reggeliztem, fürödtem, sminkeltem, öltözködtem. A  mai tárgyalásom kecsegtetőnek ígérkezett. Úgy éreztem, hogy ez a találkozó csak formaság a nagy üzlet előtt.
    Tévedtem. Békés, több órás ebéd után, ami alatt nagyon kellemesen elbeszélgettünk az élet dolgairól, már csak a kávék mellett kerülhetett sor az üzletre. Váratlan bejelentették, hogy sajnos nem lesz belőle semmi, persze nem ilyen nemes egyszerűséggel fejezték ki magukat, de a lényeg ez volt. Le voltam forrázva. Az előző évem kemény volt. Egyre kevesebb üzlet, egyre kevesebb partner, egyre kevesebb jutalék. Nem is tudom, hogy mit, vagy hogy kéne csinálnom. Nem vagyok már huszonéves, de tapasztalt vagyok és profinak tartanak a szakmámban. Huszonévesen még volt, hogy sminkelnem sem kellett, valahogy elvarázsoltam őket. Én voltam az év üzletkötője egymást követő három alkalommal is! Tudom, ma már nem én vagyok. Értem én, hogy válság van, elmondják elégszer a „nem” előtt, de van, akinek mégis jól megy. Mi a titkuk?
    Mindez elég lett volna egy legrosszabb nap jelölésre, de ezzel még nem volt vége. Esni kezdett az eső. Persze nem volt nálam ernyő. Ráadásul kölcsönkértem egy autót, hogy azzal érkezzek a tárgyalásra, de csak két utcával odébb tudtam megállni parkolóhely híján. Így teljesen felesleges volt ez is. Mikor megláttam, hogy a kocsi ablaktörlője alatt, ott vár rám a büntető cédula, úgy éreztem toporzékolni tudnék. Persze nem tettem. Elmentem a cetlin talált címre, hogy megmutassam nekik, én bizony küldtem SMS-t, de elmondták, hogy nem kaptam visszaigazolást és anélkül, sajnos érvénytelen. Uralkodtam magamon, illedelmesen megkérdeztem, mit tehetek. Azt mondták, hogy fizethetek, vagy írásban panaszolhatom a történteket, beperelhetem a telefon, vagy a parkoló társaságot. Elképzeltem a kérvények kitöltését, a végeláthatatlan sorban állásokat, az esetleges pereskedés költségeire, már nem is kellett gondolnom. Fizettem. Pedig tudtam az igazamat! Meg kellett volna nekik mondani! Már mindegy. Azt is mondhattam volna, hogy… már mindegy.
    Aztán az az SMS. Amennyiben nem fizetek 48 órán belül, letiltják a kimenő hívásaimat. Nem is lett volna vele bajom. De hát én már kifizettem azokat a számlákat! Pontosan emlékeztem rá. Úgy sem ér semmit az egész, az elismervényt naivan kidobtam az első kukába.
    Ekkor telefonált Jani, az élettársam.
- Szia drágám! Mikor jössz? – úgy csinált, mintha nyaralni lettem volna. Hát nem én akartam az esőben órákat állni a dugóban, és ráadásul hazafelé gyalog megyek. Biztos voltam benne, hogy bőrigázom.
- Még visszaviszem a kocsit.
- Vendégünk van. – na, valami jó hír – gondoltam – egy kis társaság rámférne.
- Az jó. Sietek ahogy tudok, elég nagy a dugó.
    Csuromvizesen érkeztem haza. Az előszobában megláttam apám kabátját. Jani milyen boldogan mondta a telefonba, hogy van itt valaki. Hát nem erre számítottam. Na mindegy, ő tényleg nem tehet róla. Hosszas időhúzás után végre előállt vele, hogy miért jött. Nem tudja fenntartani magát, kell neki a segítségünk. Persze az a tökfej János, rögtön fölajánlotta neki, hogy költözzön hozzánk. Lehet, hogy nekem is ezt kellett volna tennem, ahelyett, amit mondtam:

- Apa, gondolkodom rajta, hogy miben tudok segíteni, beszélünk még róla.
- Te tényleg csak ennyit tudsz mondani? – vérig sértettem.
- Mit kéne mondanom? – elszakadt a cérna. Majdhogynem üvöltöttem.
- Nekem sem könnyű. Itt kuncsorgok a lányomtól! Leég a bőr a képemről.
- Mégis hol aludnál? Tartanád a gyertyát nekünk a franciaágyban? Vagy a nappaliban üvöltetnéd a TV-t hajnalig összekuporodva a fotelben?
- Mit kéne tennem? Nem az enyém az egyetlen cég, amelyik kivonult Magyarországról. Nem kapkodnak utánam. Hiába a szakértelmem, nem találok munkát. – Már vettem a levegőt, hogy én is mondjam a magamét, de közbevágott.
- Csak azt hittem, hogy számíthatok rád… Nekem sosem okozott problémát, ha segítenem kellett.
- Neked nagyon sok minden nem okozott problémát! A szomszédlány árvaházba kerülése sem. Befogadhattad volna. A legjobb barátnőm volt! – apámat ez megütötte. Eddig szinte egymás szavába vágtunk, de most megakadt a lélegzete.
- Fogalmad sincs, hogy milyen idők voltak azok.
- Sosem engedted, hogy szóba hozzam.
- Tudtam, hogy mit lehet és mit nem. – Már nem kiabált. Kérdően néztem rá, vádaskodó szemekkel. Láttam, hogy most sem akar beszélni róla, de végül rászánta magát. – Egy barátom egy könyvet kölcsönadott egy másiknak. Tetszett neki. Valami zsidó témájú volt. Lecsukták miatta. Azt mondták, hogy cionista eszméket terjesztett. Egy fiú védeni próbálta őt, csak mert igazságtalanságnak érezte. Ő sem járt jól. Akkor megértettem, amit meg kellett értenem és beálltam a pártba. – egy pillanatra csönd lett.
- Egy könyv miatt? – kérdezte János, aki eddig hallgatott – Mi volt az?
- Nem emlékszem a címére, de neked kötelező olvasmány volt a gimnáziumban. – bökött felém apám. Ez meglepett. Aztán hamar megtaláltam a hangomat.
- Te meg beléptél a pártba? Ezek után?
- A minap egy barátomat kirúgták, mert nem tetszett egy főnökének, amiket írt a facebook-on. Túl baloldali volt. – mondta eltűnődve János – Azóta én is meggondolom, hogy kinek mivel viccelődöm.
- Azért az nem ugyanaz, vigyázni a szádra, meg gyávaságból hagyni, hogy egy lány árvaházba kerüljön. – Már amikor kimondtam megbántam. Apám sírva elviharzott.
    Így végiggondolva világéletében nem állt ki az elveiért, ha voltak neki egyáltalán. Láttam, ahogy százszor meg ezerszer meghunyászkodott anyám előtt, a főnökei előtt, mindenki előtt. Mindig arra ment, amerre a szél fújta. Biztos, hogy ő is befizette volna azt a parkolócetlit!
    És a negyedik cigim után, jéggé fagyva az erkélyen, megvilágosodtam. Fájdalmasabb, mint valaha. Én is csak azt teszem, amit apám tett egész életében. Azt mondják fizess és fizetek. Azt mondják válság, nincs üzlet, én meg azt felelem: Hát, ez igazán szomorú, feküdjünk le és várjuk a békés elmúlást. Meghunyászkodom!
   
    Persze abban a pillanatban igen keményen bíráltam magamat, de aztán lassan megértettem: nem kell ezt tennem, én élhetek másképp. Eldöntöttem, hogy így lesz. Régóta először, úgy éreztem magam, mint huszonévesen. Elkezdtem megoldásokban gondolkodni. Apámnak két dolog segíthetett: a pénz és a munka. Másnap kiszámoltam, hogy állunk és mennyivel tudunk hozzájárulni az életéhez. Természetesen a telefonszámlámat nem fizettem be újra. Csak ki kellett nyitnom a számat és ők készségesen kikeresték nekem a papírokat, hogy befizettem. Valami egyszerű technikai probléma volt. Azt a pénzt oda is adtam apámnak.
    Egy hét sem kellett és meggyőztem az ügyfeleket, válság ide, vagy oda, én vagyok a megoldás. Ki tudja, talán idén megint az év üzletkötője leszek. Apának van állása, már nem kell őt támogatni.
    Hogy mi a tanulság? Nem tudom. Azt tudom, hogy azon az estén megváltoztam. Visszakaptam a hitemet, hogy lehet valamit tenni. Lehet jobbá tenni dolgokat, és érdemes. Hogy naiv vagyok?
    Lehet. De azok, akik nem hitték, azoknak soha nem is sikerült. Mégis itt-ott a világban, korról-korra feltűnnek emberek, akik tesznek valamit. Valami jót, ami élhetőbbé teszi a maguk, és mások életét. És ha egy barátomat bántanák, mert elolvasott egy jó regényt, vagy akár egy rosszat, akkor remélem az lennék, aki megvédi, mintsem az, aki az erősekhez csapódik gyávaságból és ráköp még egyet. Tudom, hogy minden társadalmi rendszer az emberekből áll össze, így tetszhet, nem tetszhet, én is a része vagyok.
    És ami a legfontosabb. Hosszú idő után először, megint ki tudom mondani: Szeretem apámat.